Van egy mese a magyarok fejében arról, hogy milyen egy gyerekbántalmazó

„Aki elkezdi majd olvasni ezt a cikket, annak valószínűleg a verés jut majd először eszébe, pedig nem ilyen egyszerű a helyzet”

– kezdi Krivácsy Péter, amikor leülünk beszélgetni a klinikán. Munkája során a kórházban vagy mentőorvosként a gyerekbántalmazás minden formájával találkozott már. „Kicsit ez olyan, mint egy mese. Van egy mese Magyarország lakóinak fejében arról, milyen egy gyerekbántalmazó” – folytatja, amikor arról kérdezem, lát-e a hozzájuk érkező esetek elkövetőinél bármiféle hasonlóságot.

„Biztos vagyok benne, hogy szexuális erőszak kapcsán például sokaknak a fejében az a kép él, hogy egy kivilágítatlan úton, kihalt területen megy haza este a tizennégy éves lány, majd idegenek megtámadják, és megerőszakolják. Ehhez képest a valóságban a szexuális erőszakok nyolcvan százaléka ismert személy által történik. Vagy rokon, vagy ismerős, vagy olyasvalaki az elkövető, akivel függőségi viszonyban van az illető. Ez nem az a kép, ami sokak fejében erről az egészről él. Így aztán nem is ott kell beavatkozni ebbe az egészbe, ahol sokan gondolják. A szexuális bántalmazás azért is jó párhuzam erre, mert annak a látenciája szinte meg sem állapítható, annyira szégyellik azok a gyerekek, akikkel ez megtörténik – mondja. – Sajnos a klinikán is fordultak meg már szexuálisan bántalmazott gyerekek, több esetben előfordult, hogy a szülő hozta őket, miután azt gyanította, szexuális bántalmazás történhetett. Meg kell mondanom, hihetetlenül nagyra tartottam ezeket a szülőket, mert ez nagyon kemény történet, és maga a vizsgálat sem egyszerű.”

A gyerekbántalmazás látenciája, azaz rejtve maradása is extrém magas: vannak, akik félnek jelezni, mások nem hiszik, hogy segítene a gyámügy, vagy csak kiemelnék a gyereket a családból. Pedig a bántalmazás nem a család belügye. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő erről azt mondja: „A gyerekbántalmazás márpedig nem a magánélet része, és

nem a szülő saját döntése, hogy bántalmazó módon neveli-e a gyerekét. A szülőknek nagyon sok mindenhez joguk van, és sok döntést meghozhatnak szabadon a gyerekükkel kapcsolatban – de azt, hogy bántalmazzák-e a gyereket, nem.”

De mit is nevezünk gyerekbántalmazásnak?

A hivatalos definíció szerint minden olyan magatartás gyerekbántalmazásnak minősül, ami veszélyezteti egy 0–18 éves gyerek egészséges testi, lelki, érzelmi, erkölcsi fejlődését. Négy fő kategóriája van:

• a fizikai (testi) bántalmazás (ennek speciális formája a megrázottgyerek-szindróma);
• a lelki (érzelmi, pszichikai) bántalmazás. Ebbe a kategóriába tartozik a verbális erőszak (amikor szavakkal bántják a gyereket), és az online térben elkövetett bántalmazások jó része is;
• a szexuális erőszak;
• az elhanyagolás (fizikai és érzelmi értelemben egyaránt).

A rendszeresen előforduló, tartósan fennálló bántalmazó helyzeteket zaklatásnak nevezzük, közül is kiemelkedik a kortárs közösségekben elszenvedett ilyen jellegű bántalmazás, így például az iskolai zaklatás – részletezi a kategóriákat Gyurkó Szilvia. A gyerekekkel szemben elkövetett érzelmi bántalmazás speciális csoportját adják azok az erőszakcselekmények, amelyek nem az adott gyerek ellen irányulnak ugyan, de a gyerek tanújává válik ezeknek. Itt különös figyelemmel kell lenni a családon belüli bántalmazásra, például azokra az esetekre, amikor a szülők valamelyike bántalmazza a másikat. Kevert bántalmazási forma a Münchhausen by proxy, vagyis a kivetített Münchhausen-szindróma, amikor az érintett nem magát, hanem valamely hozzátartozóját, például a gyermekét betegíti meg.

Ha a bántalmazás bíróság elé kerül, ott kiskorú veszélyeztetése miatt indulhat eljárás a szülő (vagy a gyám, de helyzettől függően akár más felnőtt) ellen, és egytől öt évig terjedő szabadságvesztést is kiszabhatnak érte. A fentiektől eltérően szabályozzák a szexuális erőszakot.

A bántalmazás társadalmi elfogadottsága

Egészen messzire, akár Spártáig visszanyúlva jól látszik, hogy a gyerekeknek nagyon sokáig nem voltak életkoruk, kiszolgáltatottságuk okán őket megillető jogaik, a szülők tulajdonnak tekintették őket, kvázi rendelkeztek velük. A világ már kifejezetten kulturált volt, rég feltalálták a telefont, a tévét, a második világháború is közel húsz éve véget ért már, amikor egy radiológus, C. Henry Kempe, 1962-ben először írt a bántalmazottgyerek-szindrómáról. Ez volt az első olyan, széles körben ismertté vált definíció, amely a bántalmazás során gyerekeket ért sérüléseket állította a középpontba. A világszerte meghatározó jelentőségű legfőbb szabályozásig, az ENSZ gyermekjogi egyezményéig még így is több mint húsz év telt el: 1989-ben fogadta el az ENSZ Közgyűlése, és még további két évig tartott, mire Magyarországon is ratifikálták.

Azóta már harminc év telt el, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy a magyar társadalom alaposan megismerje a gyerekjogokat. A Hintalovon Alapítvány a problémát egyebek mellett abban látja, hogy a gyerekjogok ismertetése a tanárok képzésének sem része, de alacsony a gyermekjogi egyezmény presztízse a bíróságokon is. Emellett számos szülő, tanár, vagy felnőtt még mindig úgy tekint a gyerekek jogaira, mint valami szörnyűségre, ami az ő jogaikat korlátozza. Emellett hiányoznak az egyezmény megfelelő végrehajtásához elegendő emberi, szakmai és pénzügyi források, de a hatásvizsgálatok is.

Pozitívumként emeli ki ugyanakkor, hogy a gyerekek jogait meghatározó magyar szabályozás, az 1997-es gyermekvédelmi törvény erős alapokat fektetett le, és azt is, hogy a világ azon 64 országa közé tartozunk, amelyben törvény tiltja a gyerekek testi fenyítését. A gyerekek fizikai fenyítése nevelési célzattal az Európa Tanács ajánlása alapján 2005. január elseje óta tilos (zéró tolerancia van a gyerekbántalmazásban), ezt így fogalmazza meg a törvény:

„A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.”

Ez valóban határozott tételnek tűnik, de ha a másik oldalról nézzük, azt is jelenti egyúttal, hogy 2005-ig, vagyis kb. 18 évvel ezelőttig (= egy gyerek nagykorúvá válása) abszolút elfogadott volt a gyerek fizikai fenyítése, ha úgy tetszik, a jól irányzott pofon – ki hogy hívja.

Kevés a friss adat arról is, hogy ez ma, 2022-ben mennyire elfogadott Magyarországon, de 2017 nem volt olyan régen. Ekkor futott a TV2-n az Appra, magyar! című műsor, amelyben egy pszichopedagógus arról beszélt, hogy bár a pofon megalázó, vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen. Ezután mérte fel az UNICEF és a Public Research, hogy hogyan vélekedik a magyar lakosság a gyerekverésről. Azt találták, hogy a megkérdezettek 36 százaléka szerint elfogadható, ha a szülők fizikai fenyítési eszközöket használnak a gyerekek fegyelmezésekor, büntetésekor.

Hasonlóan borús képet festettek akkortájt a gyerekbántalmazás elfogadottságáról a KSH tudományos folyóiratában, a Statisztikai Szemlében is. „A társadalom többsége hallgatólagosan továbbra is elismeri a »házi fegyelmezési jogot«” – írták.

Ahogy arról már szó esett, a gyerekbántalmazás látenciája igen magas, ami azt jelenti, hogy rengeteg esetre nem derül fény, így azt is csak sejteni lehet, amit Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember gyanít, vagyis hogy

valójában akár minden második gyereket ér fizikai fenyítés a családjában – törvény ide vagy oda.

Hivatalosan, a KSH adatai szerint, jelentősen csökkent 2020-ban a veszélyeztetettként nyilvántartott gyerekek száma 2019-hez képest: 174 413-ról 162 985-re mérséklődött a számuk. Gyurkó Szilvia szerint ennek oka lehet, hogy a járvány okozta válság miatt csökkent a jelzések száma, és a gyermekvédelmi intézményeknek csak korlátozott lehetőségeik voltak a terepmunkára.

2020-ban 17 930 olyan kiskorú gyerek szerepelt a gyerekvédelmi nyilvántartásban, aki elsődlegesen családon belüli erőszak, családi konfliktus miatt volt veszélyeztetett. 3499 gyerek esetében fizikai, 3078 gyermeknél lelki bántalmazást, 778 gyerek kapcsán pedig családon belüli szexuális bántalmazást tüntettek fel a veszélyeztetettség fő okaként. A szexuális bántalmazás miatt veszélyeztetett gyerekek száma az elmúlt három évben ugyanakkor folyamatosan nőtt. 12 376 gyermeket fizikai és 6220 gyereket lelki elhanyagolás miatt ítélt veszélyeztetettnek a gyermekvédelem rendszere. Iskolai bántalmazás 803 esetben szerepelt veszélyeztetettségi okként.

A világstatisztika is szomorú képet mutat:

a 0–3 éves gyerekek esetén az egyik vezető halálok a bántalmazás.

Újszülött- és kisgyerekkorban főként a megrázottgyerek-szindróma miatt, illetve ideszámítjuk az elhanyagolás/oda nem figyelés miatti halálos baleseteket, halált okozó elhanyagolást is.

A gyerekjogi szakember úgy látja: 10-15 év távlatából nehéz trendekről beszélni, egyfelől, mert rengeteget változtak a jogszabályok és így a statisztikai adatok is, másfelől a társadalmi tolerancia is dinamikusan változik. Ez nagyban befolyásolja a jelzési hajlandóságot, ami pedig hatással van a kutatási eredményekre, statisztikákra is. Krivácsy Péter azt mondja, a társadalmi elfogadottság döntő fontosságú ebben a témában, épp a látencia miatt.

„Nagyon komolyan át kellene vizsgálni az egész társadalomnak az attitűdjeit a bántalmazással kapcsolatban. Azért mondom ezt, mert az én észlelésem szerint ebben a témában kétarcú a magyar társadalom. Egyrészt súlyosan elítéli ezt mint jelenséget, másrészt meg napi, heti szinten asszisztál hozzá”

– fogalmaz a főorvos.

Nincsen tipikus bántalmazó, a diploma nem mentesít az agresszió alól

A diploma nem mentesít az agresszió alól – osztja meg velem a tapasztalatait Patik Edit, a Magyar Védőnők Egyesületének szakmai alelnöke, és így látja Gyurkó Szilvia is. „A gyerekbántalmazás nem kötött társadalmi osztályhoz vagy pénzügyi helyzethez. Mindenhol elfordulhat, és elő is fordul. Az más kérdés, hogy mivel a gyermekvédelmi rendszer a szociális problémákat veszi észre leghamarabb, a lakhatási, pénzügyi nehézségekkel küszködő családok gyerekbántalmazással kapcsolatos érintettsége nagyobb arányban derül ki a rendszer számára. A kovácsoltvas kapuk mögé rejtőző budai villákban szabadon folyik a külső szemlélők számára láthatatlan bántalmazás” – mondja a gyerekvédelmi szakember.

Annyi bizonyos, hogy a három év alatti kisgyerekek bántalmazásában érintettebbek a nők – ők ugyanis ebben az időszakban több időt töltenek a gyerekkel, gyakran kettesben, és eszköztelenek, kimerültek. A bántalmazások többségét azonban általánosságban férfiak követik el. A bántalmazott gyerekek legnagyobb része öt év alatti vagy kamasz – sorolja a tapasztalatait Krivácsy Péter.

Rizikófaktorok lehetnek a gyerek részéről:

• fogyatékosság;
• sok gyerek együttélése;
• intézményi elhelyezés;
• a társadalom a fiúkkal szemben megengedőbb a testi fenyítés alkalmazása kapcsán;
• koraszülöttség;
• gyenge fizikum;
• nehezen kezelhető;
• szokatlan külső, felnőttes kinézet.

Rizikófaktorok lehetnek a szülők részéről:

• túl közömbös, elutasító szülő;
• a szülő maga is bántalmazott gyerek volt;
• mentális betegség;
• depressziós szülő;
• túlaggódó, esetleg intoleráns;
• alkoholista vagy drogfüggő;
• erőszakra hajlamos szülő.

Családi rizikófaktorok is előfordulhatnak, ilyen a megromlott házastársi kapcsolat, erőszak a családban, de az egyedülálló, külön élő szülők is idetartozhatnak. Ugyanakkor azt minden szakmai anyag hangsúlyozza: a rizikófaktorok halmozódása sem jelenti, hogy valamely családban törvényszerűen előforduljon a gyerekek bántalmazása.

De mi van, ha mégis?

Akkor jönnek szerencsés esetben a gyermekvédelmi jelzőrendszer első számú őrei: a pedagógusok, háziorvosok, védőnők – és a sorrend nagyjából stimmel is, mert a legtöbb jelzés a területet összefogó gyermekjóléti szolgálathoz tőlük, pontosabban a köznevelési intézményektől fut be.

Patik Edit, a Magyar Védőnők Egyesületének szakmai alelnöke évek óta iskolában van jelen védőnőként, de korábban területi védőnőként is dolgozott. Amikor arról kérdezem, több eset van-e most, mint a pályája kezdetén, azt mondja: több valószínűleg nincs, inkább csak jobban mernek beszélni róla, többen kérnek segítséget. Munkájukat védőnőként kiemelt fontosságúnak tartja a bántalmazás felismerésében, de mint mondja, nagyon sok múlik azon, mennyire tud észrevenni egy-egy árulkodó mondatot a nagyobbaknál, vagy egy-egy szokatlan lila foltot a csecsemőn, esetleg észlelni a szülők viselkedésében valami különöset.

A védőnői szolgálat nem tartozik a hatósági szervek közé, elsődleges céljuk, feladatuk a prevenció, és kötelező tartani velük a kapcsolatot: és ha ez nem megy, vagy a korábban nyitottan odaforduló család távolságtartó lesz, akkor a védőnőnek írásban kötelező ezt jeleznie a gyermekjóléti szolgálatnak. Jelezni kell akkor is, ha a diákok az iskolában nem vesznek részt a szűrővizsgálatokon vagy nem kapják meg a kötelező védőoltást, többszöri próbálkozásra sem.

Egy-egy ilyen szűrővizsgálat az esetek felderítését is segítheti, de az is beszédes lehet, ha a diákok gyakran keresik fel őket fejfájással, hasfájással, netán pánikrohammal. Az iskolán belül teamként dolgozik össze a védőnő, az iskolaorvos, a tanárok, az osztályfőnök és az iskolapszichológus – már ha van.

„Egy szűrővizsgálat alkalmával az egyik tizenöt éves fiú nagy büszkén közölte velem: ő már egyedül él, mert olyan nagyfiú, hogy az anyukája megengedte, hogy az egyik lakásukban külön éljen. Kérdeztem: de ki biztosítja az ételt? Mondta, iderendelik az iskolába, ásványvizet pedig anya hoz. És hogy tartod anyával a kapcsolatot? Azt mondja, Messengeren” – meséli az egyik esetét a szakmai alelnök. Az anyát ezután behívták az iskolába, el is ismerte, hogy a fia megbízható, külön él, el tudja látni magát, és azt is, hogy Messengeren tartják a kapcsolatot. Az anyával a helyszínen közölték, hogy a fentiek kimerítik a kiskorú veszélyeztetését, így vagy gondoskodik újra a fia felügyeletéről, vagy jelzik a gyámügynek.

Az iskolavédőnő azt mondja: a gyerekbántalmazáson belül az elhanyagoláshoz kell sorolni a drogfogyasztó középiskolások eseteit is.

„Az egyik esetben egy drogos, rosszul lévő kislányhoz hívtunk mentőt. Az osztályfőnök beszélt az anyukával ezután, aki akkor közölte: ő most nem ér rá bemenni a kórházba, talán délután. Kérdeztem a kislányt, miért csinálja, mi a célja. Visszakérdezett: hát nem egyértelmű? Igen, a halál. De mi vezetett ide, kérdeztem. »Anyám az mondta, hogy nem akarta, hogy megszülessek«, felelte”.

Jóval közelebbről látja a gyereket vagy a mikrokörnyezetét a védőnő, mint például a gyereksürgősségi főorvosa, de abban mindketten egyetértenek: vannak szabályozások ugyan, de nagyon észnél kell lenniük, mikor kell biztosan jelezni, mikor és hogyan kell beavatkozni a családi életbe, kvázi megvádolva a szülőket. Erre példaként Krivácsy Péter a főként csecsemőket érintő megrázottgyerek-szindrómát említi: azt mondja, ez az egyik legnehezebb bántalmazásos helyzet, és nemcsak azért, mert nehéz észrevenni, hanem azért is, mert itt biztosan nem a bántalmazás a cél, hanem jellemzően nagyon feszült, nagyon ideges a szülő (és gyakrabban fiatalabb), és vélhetően eszköztelen – a célja pedig általában az elkövetéskor, vagyis a gyerek megrázásakor az, hogy hagyja abba a sírást.

„Mondjuk, van egy három hónapos baba, aki egyszer csak nem nagyon eszik, aztán elkezd hányni. Aztán aluszékony lesz. Elkezdjük vizsgálni, és adott esetben kiderül, hogy van agyvérzése, a retinán vérzése, ami azt jelenti, hogy valószínűleg megrázták a gyereket. És akkor nekünk le kell ülni a szülővel, beszélni kell róla, hogy valami történt valószínűleg. Ez mindenkinek nagyon nehéz szituáció. Ilyenkor a szülő megvádolva érzi magát, hiszen a kérdésünk tulajdonképpen felérhet egy nagyon súlyos váddal” – beszél a helyzet nehézségéről a főorvos. A megrázottgyermek-szindróma esetén agyvérzés keletkezik, aminek hosszú távú, értelmi sérülésekkel járó következményei lehetnek, súlyos esetben akár halált is okozhat, hiszen az egy év alatti gyerekek számára a megrázás egy frontális ütközés erejével ér fel.

Arról, hogy a szülőkkel vagy esetleg a gyerekekkel hogyan kell beszélni erről a témáról, a speciálisabb területnek minősülő kríziskommunikáción tanulhatnak az orvosok, medikusok, de így sem vállalja azt mindenki, még a gyerekgyógyászaton belül sem. Nemcsak kórházi körülmények között, hanem minden esetben kiemelten tapintatosnak kell lenni az érintett gyerekekkel, és kifejezetten tilos ajtóstul rontani a házba. A kórházban például, ha felmerül a gyanú, megkérik a szülőt, hogy menjen ki, de akkor sem marad négyszemközt az orvos a gyerekkel, mindig többen vannak bent egyszerre.

„Igyekszünk olyan légkört teremteni, amiben ő megnyílhat, nem feltétlenül teszünk fel egyből direkt kérdéseket. A gyerek számára nagyon nehéz ez a szituáció, mert a bántalmazott gyerek is szereti a szüleit, és a bántalmazott gyerek is függ a szüleitől, és neki abba a családba kell majd visszamennie. Mi könnyen pattoghatunk egy ilyen helyzetben, hogy igazságosztók leszünk, de egy ilyen szituációt nagyon tapintatosan, ugyanakkor mégis óvatosan és együttérzéssel kell megközelíteni.”

A szülői bántalmazásnak vannak gyanújelei, mondja a főorvos, és rögtön el is oszlatja azt a mítoszt, hogy a bántalmazó szülő mindenképpen agresszív a gyerekével még az orvos előtt is, vagy hogy a gyerek majd panaszkodni fog.

„A szülők általában együttműködőnek mutatkoznak az egészségügyi ellátóval. Ami gyanút kelthet, hogy nem koherens a történet. Vagy a két szülő története nem az, vagy a gyerek sérüléseivel nincs összhangban, amit mondanak” – mondja. Emellett vannak különböző sérüléstípusok, amelyek nagyon árulkodók. Ilyen például a felkartörés vagy a fül körüli sérülések is. „Oké, tudjuk, hogy egy hároméves gyerek hogy néz ki: foltos. A homlokán lehet folt, a térdén lehet folt, a könyökén igen, de nem mindenütt. Gyanújelet kelt az, hogyha többféle különböző stádiumsérülése van. Egyszerre van friss, közepes és régebbi. Röntgenek fel tudnak vetni ilyen gyanút. Van úgy, hogy hegeket találunk, régebbi töréseknek a nyomait, de nincs erről semmiféle dokumentáció. Bele lehet futni akár ilyenbe is.”

Azt mondja, egészségügyi ellátóként ha nem is napi szinten, de gyakran találkoznak bántalmazással, annak mindenféle formájával. Olyanokkal is, akik a tartós fizikai vagy érzelmi bántalmazás miatt súlyos pszichés szorongást élnek meg.

Azt, hogy mennyire súlyos pszichés állapotokat tud előidézni a rettegés, jól mutatja annak az általános iskolás kislánynak az esete, akit mentővel kellett bevitetnie Patik Editnek a kórházba, mert az iskolában nem tudták ellátni, a keringése pedig majdnem összeomlott.

„Nagy nehezen lehetett megfejteni, hogy korábban megfenyegette az anya: ha még egyszer rossz jegyet vagy beírást visz haza, akkor a válófélben lévő szülőpár másik tagjához, az agresszív apához kerül. Emiatt lett rosszul a kislány.”

A védőnők és más jelzőőrök is élhetnek az anonimitással egy-egy jelzésnél, de gyakran értelmetlen, mert teljesen egyértelműen azonosítható, hogy ki lehet az a személy, aki ennyire belelát a család vagy a gyerek életébe. Az említett esetnél például a család utóbb elégtételt kívánt venni, amiért az iskolavédőnő bevitette a kislányt, és amiért fény derült a családi problémákra, így másnap az iskola minden egyes kijáratánál egy családtag várta, hogy megverjék. Végül nem történt fizikai atrocitás, ő pedig telefonon megkereste a szülőket, hogy beszéljék meg szemtől szemben, de azon az apa már nem jelent meg, az anyával viszont sikerült kommunikációval megoldani a problémát.

Ez a munka a védőnő saját családjára is hatással van, ugyanis, ahogy a szakmai alelnök részletezi, nagyon nehéz lezárni, és elvonatkoztatni egy-egy esettől, amikor az ember benne van. Mentális támogatást, szakszerű segítséget nem kapnak, a védőnők egymás között beszélik meg, ki hogyan döntött – persze, a szenzitív adatok kiadása nélkül. Azt mondja, hatalmas rajtuk a felelősség, „el kell dönteni minden egyes esetnél, hogy mi legyen a következő lépés, mikor teszek jót, mikor ártok. Nagyon körültekintőnek kell lenni, hogy ne tegyünk tönkre vagy ne vádoljunk meg senkit alaptalanul.”

Bántalmaz, bánt, vagy csak nevel?

Joggal merülhet fel a kérdés, mikortól nem alaptalan az a vád, honnan lehet tudni, hogy valami bántalmazás, vagy inkább szigorú határhúzás, esetleg félresikerült nevelési út. Gyurkó Szilvia erre azt mondja, a bántalmazás, amely nagyságrendileg minden tizedik gyereket érint Magyarországon, olyan fizikai, lelki, szexuális vagy elhanyagolásban megnyilvánuló erőszakot, visszaélést jelent, ami negatívan hat az egészséges gyerekkori fejlődésükre. „Ezek azok az esetek, amikben egyrészt az érintett gyerekeknek nagyon fontos lenne biztosítani azokat a támogató, segítő szolgáltatásokat, amelyek a bántalmazás negatív hatásait csökkentik, másrészt ezekben az esetekben az elkövetőket szankcionálni kellene, és biztosítani, hogy ők se az adott gyereket, se mást ne bántalmazhassanak a jövőben (transzparensen zajló eljárásokkal, megfelelő jogkövetkezményekkel, foglalkozástól eltiltással, a gyerekkel való kapcsolattartás szabályozásával stb.). Ezekben a helyzetekben nem kérdés, hogy ami történt, az megengedhetetlen” – mondja.

Ezektől el kell választani a gyerek–felnőtt közötti kapcsolatban lévő határátlépéseket (akár érzelmileg, akár fizikailag), vagy a gyerek alárendelt, kiszolgáltatott helyzetének kihasználását is. „Ezekben a határátlépős helyzetekben sok múlik azon, hogy milyenek a szabályok, keretek, mennyiben van tisztában a felnőtt és a gyerek azzal, hogy ami történik, az belefér-e, vagy sem” – mondja a szakértő. Ilyenek gyakran előfordulhatnak a sportban, edzéseken, tanár-diák kapcsolatokban, egyházi, hitéleti kapcsolatokban is. A helyzetek megítélése nem olyan egyértelmű, mint a durvább bántalmazásoké, de „hatásukat tekintve ugyanúgy tudják traumatizálni az érintett gyereket, és sok esetben itt is megvalósulhat visszaélés, bűncselekmény. Ebben a körben nagyon nagy a látencia.”

És még csak ezután érkezünk meg oda, amikor a felnőtt gyereknevelési helyzetben cselekszik, „és az adott helyzetet úgy oldja meg, ahogy ott és akkor a legjobban meg tudja oldani. Ez függ az adott lelkiállapotától, stressz-szintjétől, fáradtságától, hogy mennyire tudja tolerálni az adott helyzetet, milyen mintái vannak rá, őt hogyan nevelték, stb. Tökéletes szülő nincs. Elég jó szülők vannak, akik az adott helyzetből próbálják kihozni a legjobbat, és ami sokszor sikerül is, de nem mindig. Viszont amikor valami félremegy, az elég jó szülő tud reflektálni erre (a saját viselkedésére), és próbál változtatni, ahhoz szükség esetén támogatást, segítséget kérni. Az a gyerek, akit szeretnek, és elfogadnak, tud mit kezdeni azzal, ha adott esetben rákiabálnak” – fogalmaz Gyurkó Szilvia.

Nincs gyereknevelés fegyelmezés nélkül, mert a gyerekeknek kellenek a korlátok, amiket biztonsággal próbálgathatnak, mondja, majd rögtön hangsúlyozza is: jó, ha tudja a szülő, hogy mi a különbség fegyelmezés és büntetés között. „Nagy baj, ha egy szülő megijed attól, ha a gyerekének nemet mond, vagy ha a gyerek kifejezi az elégedetlenségét egy szülői döntéssel kapcsolatban – merthogy ezek nem bántalmazó szülői viselkedések. Mármint a fegyelmezés, a határok húzása, a keretek tartása. A gyereknek nem árt, sőt kell is, hogy tapasztalása legyen arról, hogy nem minden úgy alakul, ahogy ő szeretné, hogy időnként vannak nehéz helyzetek, amikkel neki is meg kell birkóznia, és hogy ez lehet frusztráló. Ilyenkor sírhat is, és lehet neki nehéz. De ettől még ez nem bántalmazás. Sőt. Ez a felelős felnőtt magatartás.”

A Hintalovon Alapítvány alapítója úgy látja, fontos lenne már gyerekkorban beszélni a határokról, az erőszakról, a bántalmazásról, és ezzel párhuzamosan a kapcsolódásról, a pozitív gyereknevelési technikákról. Hasonló véleményen van Krivácsy Péter és Patik Edit is: mind úgy gondolják, hogy a probléma rendszerszinten kezelendő. Noha nem nyújt felmentést a későbbi bántalmazás alól, nem véletlenül szerepel a gyermekbántalmazások (és úgy általában a bántalmazások) esetén a szülői rizikófaktoroknál a korábban, gyerekként megélt bántalmazás. Ennek szerepéről, továbbá, hogy mennyire gyakori a bántalmazói mintakövetés, miért is alakul ez ki, a sorozat egy későbbi részében, az Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal készített interjúnkban olvashatnak majd.

„Hatalmas probléma, hogy a 21. századra nagyon sok szülő elbizonytalanodott a saját szülői képességeiben, bűntudatot érez, talajvesztettnek érzi magát, ha határokat húz, vagy ha a gyerek nem boldog

– mondja Gyurkó Szilvia. – Fontos volt az a tendencia, aminek részeként a hatvanas–hetvenes évektől kezdve egyre több információ látott napvilágot a gyerekbántalmazások, a hátrányos gyerekkori élmények (ACE) kapcsán, de most már jól látszik, hogy ha ezek mellé az információk mellé nem teszünk hozzá konkrét segítségnyújtásokat, támogatási lehetőségeket, akkor valójában a hétköznapi helyzetekben kevés alternatívájuk van a felnőtteknek arra, hogy hogyan ne bántsanak egy gyereket” – teszi hozzá a gyerekjogvédő.

Noha még a hagyományos nevelési defektekkel bíró szülőknek is jól jön a segítség, azt sokszor az igazán arra szorulók sem kapják meg. Még úgy sem, hogy a jogrendszer azt az elvet követi, hogy elsősorban a szülőket igyekszik képessé tenni arra, hogy a gyerekükről jól tudjanak gondoskodni, és ha ez nem megy, vagy olyan súlyú a bántalmazás, hogy nem merülhet fel más, mert a gyerek közvetlen veszélyben van, akkor történik meg a családból való kiemelés, ami egyértelmű trauma a gyerek számára, hiszen elveszíti a családját, még akkor is, ha az bántalmazó volt. Emellett az állami gondoskodás rendszere jelenleg súlyos problémákkal küszködik, így gyakran nem tudja szavatolni, hogy a traumatizált, bántalmazott gyereket ne érje újabb bántalmazás, immár intézményi keretekben, mondja a gyerekjogi szakértő.

A bántalmazó családok számára a rendszer nyújthatna segítséget: ott volt például az az anya, aki felháborodva vette tudomásul, hogy veszélyeztette a fiát azzal, amikor engedte külön költözni, egyedül élni önállóan, egy másik lakásban. Őt nem kötelezték sem családterápiára, sem felnőtt pszichés támogatásra, mondja Patik Edit. Ő általában azt tapasztalja, hogy a gyámügynek van lehetősége arra, hogy családterápiát írjon elő, de kevés a szakember, ezért ritkán vagy csak nagyon sokára valósul meg ilyesmi, vagyis az ellátási rész megoldatlan.

Erre utal Gyurkó Szilvia is, amikor azt mondja: a gyermekvédelem rendszeréből minden tizedik szakember, a szakellátás rendszeréből minden hetedik szakember hiányzik. Ez nem új keletű probléma: évtizedek óta súlyos túlterheltség jellemzi a szakmát.

Pedig a feltárás, a családdal, gyerekkel való bizalmi kapcsolat kiépítése elképesztően fontos feladat lenne, mondja. „Minden fronton, még az újonnan indult szakembercsoportoknál is maga a jogszabály enged meg olyan leterheltséget, ami szinte képtelenséggé teszi a szakmai munkát. Hat-nyolcszáz gyerekkel az iskolapszichológusok, szociális segítők nehezen tudnak úgy dolgozni, ahogy szeretnének. De ez igaz a nemritkán hatvan gyerekért felelős gyermekvédelmi gyámokra, a több mint kétszáz családdal foglalkozó területi védőnőkre, és az ezer tanulót ellátó iskolavédőnőkre, meg az egy időben harminc-negyven családdal foglalkozó szociális munkásokra. Megvan, hogy kiknek kellene beavatkozniuk, és azt is tudjuk, hogy hogyan kellene ezt csinálni” – mondja, majd azzal folytatja, hogy a folyamatos fluktuáció miatt nem ritka az sem, hogy egy családnak 5-6 esetmenedzsere, családgondozója legyen, mivel pár havonta új ember érkezik. Így nehéz jó színvonalú szakmai munkát végezni. Vagyis az igazi kérdés inkább az, hogy van-e olyan, aki ezt meg tudja csinálni – és meddig van?