A Bosszúállók: Végjáték világrekordokat döntögető 2019-es bemutatójának idején, de még a 2021 karácsonyát meghódító Pókember: Nincs hazaút premierjén is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Marvel hosszú évek alatt felépített filmuniverzuma iránti érdeklődés rövid időn belül számottevő csökkenést mutat majd. Sőt, ahogy a koronavírus-járvány és a streamingpiac fellendülése egyre inkább leszoktatta a nézőket a mozizásról, az egyetlen életképes blockbuster műfajjá váltak a szuperhősfilmek. A Disney égisze alatt felvirágzó Marvel stúdiót kiáltották már ki a filmgyártás forradalmasítójának és gyilkosának is, de most egészen más jelzők kezdenek kötődni hozzá: kifáradt, unalmas, irreleváns.
Már az előzetes jegyeladások számából is sejteni lehetett, hogy az MCU 33. filmje, a Marvelek nem fogja megközelíteni a 2019-es előzménye (Marvel Kapitány) egymilliárd dollár feletti bevételét, de a nyitóhétvége még így is döbbenetesen alacsony számokat hozott. A 63 millió dolláros nyitány a filmuniverzum legrosszabbja, a második hétvége számai pedig még ehhez képest is rekordszintű zuhanást mutatnak, így már hivatalosnak mondható, hogy megvan az MCU első megbukott filmje. Ezt nem lehet a színészek promóciós tevékenységét tiltó, nemrég véget ért sztrájkra fogni, sem arra, hogy Marvel Kapitány nem tartozik a franchise legnépszerűbb karakterei közé. Ezek is befolyásoló tényezők, de
a Marvelek bukása nem egy anomália a rendszerben, hanem egy látható tendenciát igazol.
A bukással kapcsolatban a Variety és más szaklapok is azt emlegetik, amit az átlagnéző érezhet már egy ideje: mintha a rajongók kezdenének kiégni az elmúlt 15 évünket meghatározó szuperhősfilmfolyamtól. Vannak szkeptikus hangok, amik ezt csak átmeneti megakadásként értelmezik, mások szomorkodnak, hogy kifulladni látszik kedvenc filmsorozatuk, és nem elhanyagolható a számuk azoknak sem, akik ujjongva várják, hogy véget érjen az MCU – és úgy en bloc a képregényfilmek – „rémuralma”.
De hogyan juthatott a filmipar történetének messze legjövedelmezőbb, eddig csaknem 30 milliárd dollár bevételt hozó franchise-a odáig, hogy egy filmje csúfosan elhasaljon a mozikban? Cikkünkben áttekintjük a szuperhősfilmek és azon belül is kiemelten a Marvel filmes univerzuma, az MCU felemelkedését és válságát, majd azt is felidézzük, milyen domináns műfajok uralták korábban Hollywoodot, és ezek hogyan tűntek el.
A stúdió, ami kolonizálta Hollywoodot
Bár az MCU (Marvel Cinematic Universe) üstökösszerű felemelkedése és a megállíthatatlannak hitt növekedése mögötti stratégiát milliószor elregélték már, a jelenlegi helyzet megértéséhez érdemes felidézni, pontosan mit is művelt a filmiparral a Kevin Feige elnök nevével fémjelzett Marvel stúdió. Ugyanis nem az történt, hogy az elmúlt években készült pár tucat szuperhősfilm, amire elmentek a rajongók, miközben minden más maradt a régiben: a New Yorker nyáron megjelent, a stúdió történetéről szóló cikkének címében nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy a Marvel „bekebelezte” Hollywoodot.
Bár az 1978-as Superman sikere óta a szuperhősfilm állandó része Hollywoodnak, népszerűsége jelentősen megnőtt az ezredfordulótól kezdve, köszönhetően többek között Sam Raimi Pókember-filmjeinek és Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiájának. De ami igazán berobbantotta a bulit, az a 2008-as Vasemberrel induló Marvel-filmuniverzum, ami először a 2012-es Bosszúállókkal bizonyította be, milyen hatalmas ereje lehet a több filmen keresztül épített történetfolyamnak, aminek egyesével bemutatott karakterei időnként összetalálkoznak egy csapatfilmben.
A szuperhősfilmek 2016 és 2019 között élték aranykorukat, amikor átlagosan évente hat alkotást mutattak be a műfajban, és olyan, évekkel korábban elképzelhetetlen dolgok történtek, mint hogy egy lényegében ismeretlen afroamerikai színész által alakított, lényegében ismeretlen szuperhős filmje milliárdos bevételt hoz, és a legjobb film Oscar-díjára jelölik (Fekete Párduc); vagy egy filmsorozat 22. része kitúrja James Cameron Avatarját a minden idők legtöbb bevételét hozó filmek toplistájának első helyéről (Bosszúállók: Végjáték).
Ám miközben megannyi képregényrajongó álma valósulhatott meg, és megszámlálhatatlan, az alapműveket nem ismerő néző szeretett bele a Marvel karaktereibe, a franchise elkezdte kis gömböcként magába szippantani a többi stúdiófilmes műfajt.
A filmsorozat nemcsak az egymásra épülő történetszálak miatt tudott ilyen hosszú ideig sikeres maradni, hanem mert feltalálta az akciót, a drámát és a humort tökéletes arányban vegyítő nyerő formulát, amit azzal dobott fel, hogy filmenként más-más műfaji elemeket tett hangsúlyossá. Az Amerika Kapitány-filmek politikai thrilleres beütése, a Pókember-filmek tinifilmes jegyei, a Thor-trilógia királydrámából sci-fi-komédiába váltó hangvétele kellően változatossá tette a franchise-t, csak éppen ezzel azt is elérték, hogy a hagyományos, eredeti ötleten alapuló vígjátékokra, akciófilmekre vagy sci-fikre már ne is legyen igény. Hiszen a moziba járók egybesűrítve kapták meg ezeket a műfaji elemeket a szuperhősfilmektől.
Mivel a számok is azt igazolták, hogy az MCU módszerében van a jövő, a többi stúdió is kétségbeesetten igyekezett lemásolni az univerzumépítős modellt. A Warner Bros. stúdióhoz tartozó DC gyengébben teljesített-e téren, jellemzően jobban sikerültek azok a filmjeik, amik kilógtak az univerzumból (például a Joker). A Pókember jogait birtokló Sony a Tom Holland által alakított Peter Parkert közös gyártással átengedte az MCU-ba, miközben a saját pókemberes univerzuma finoman szólva is egyenetlenül teljesít. Az ige, amit viszont sikeresen elsajátított minden stúdió, hogy az IP (intellectual property, azaz szellemi tulajdonjog) az úr, avagy meglévő és már jól ismert filmekre, könyvekre és karakterekre kell építeni a franchise-ok sorát a biztos kasszarobbantás érdekében.
Értékes IP-ból pedig senki másnál nincs több, mint a Disney-nél, ami úgy gyűjtötte be a filmes stúdiókat és a velük járó márkákat, mint Thanos a Végtelen Köveket.
A Pixar, Marvel, Lucasfilm, 20th Century Fox mind a Disney tulajdonába került, ami nemcsak az ezekben rejlő márkákról húzza le rendületlenül az összes bőrt, de a saját klasszikus rajzfilmjeinek élőszereplős verzióival is iszonyatos pénzeket kaszál.
Az pedig már tényleg csak a sokadik, de nem elhanyagolható bűn, amit a Disney-MCU csúcskorszak számlájára szokás írni, hogy az elmúlt évtizedben gyakorlatilag megszűnt a sztárrendszer. Az A listás színészek helyett a franchise-ok lettek a húzónevek, amik cserébe nem termeltek ki utánpótlást a filmcsillagokból. Hiába tudja mindenki, hogy Chris Evans Amerika Kapitány és Tom Holland Pókember, az MCU-n kívüli munkájuk kis túlzással említésre se méltó, és még a Vasember szerepe előtt jelentős karriert befutó Robert Downey Jr. is eltűnt Hollywood térképéről az MCU-ból való távozása óta, az Oppenheimer kivételével.
Amikor már túl sok a rosszból
A Bosszúállók: Végjátékkal kulminálódott a bő egy évtizeden át épített cselekményfolyam, és több kulcskarakter is búcsúzott, így kérdéses volt, hogy a Marvel fenn tudja-e tartani az érdeklődést a további évtizedekre is. Ráadásul a következő évben beütött a Covid, a mozizás legnagyobb ellenségeként, és hirtelen már a legkevésbé se tűnt vonzó opciónak telt házas teremben szurkolni a kedvenc karaktereinknek. Bár a Végjáték utáni útkeresés és a járvány miatti mozizási kedv csökkenése tényleg meglátszott a Marvel teljesítményén, ez még nem adott okot az aggodalomra, hiszen a Pókember: Nincs hazaút 2021 végén csaknem kétmilliárd dollárt hozott a konyhára.
Sőt, a Disney+ elindulásával úgy tűnt, hogy az MCU nemcsak a moziban, de a fellendülő streamingpiacon is elkezdi átvenni a hatalmat a mozifilmekhez szorosan kapcsolódó sorozataival. Annyi tartalmat kezdtek a rajongók elé tolni, hogy azzal lehetővé vált a szinte folyamatos MCU-nézés – csakhogy ezzel a kevésbé elkötelezett fanoknak tették tarthatatlanná az univerzum követését, miközben a mennyiség a minőség rovására ment.
Az elmúlt három évben a Marvel tíz mozifilmet és kilenc új sorozatot mutatott be, ránk szabadítva a teljes multiverzumot.
Ennek ára pedig az lett, hogy a franchise korábban megszokott minősége romlani kezdett, ami a gyatra forgatókönyveken és a pocsék vizuális effekteken egyaránt megmutatkozott. Míg a szuperhősfilmek csúcskorszaka összefonódott a CGI technológia felvirágzásával, a legújabb produkciókban már teljesen kontraproduktívvá kezdett válni az olcsónak kinéző (és a kizsigerelt VFX-iparról szóló beszámolók alapján valóban alulfizetett dolgozók által készített) effektek túlhasználása, ami sokszor a forgatókönyv hiányosságait vagy a sztori hirtelen változtatásait volt hivatott elfedni.
Nem a Marvelek bukása jelezte idén először, hogy baj van, hanem az ötödik fázist megnyitó A Hangya és a Darázs: Kvantumánia mozifilm és a Titkos invázió sorozat, két égbekiáltóan slendrián produkció, amit a kritikusok és a rajongók egyaránt lehúztak. Az, hogy a kettő között debütáló A galaxis őrzői 3. kifejezetten jó kritikai és box office fogadtatásban részesült, sovány vigasz az MCU-nak, tekintve, hogy a filmet író-rendező James Gunn azóta már a rivális DC stúdió egyik fejese.
A tömeggyártás okozta nehézségek mellett az MCU jelenlegi helyzetének kialakulásában szerepet játszottak az olyan váratlan kihívások is, mint a franchise egyik legfontosabb karakterét, Fekete Párducot alakító Chadwick Boseman tragikus halála, vagy hogy a multiverzum koncepcióján alapuló új MCU-fázis főgonoszaként felépített Kanget az a Jonathan Majors alakítja, akit többen bántalmazással vádolnak. Az újonnan behozott karakterek pedig mintha nem tudnának olyan elkötelezett rajongótáborra szert tenni, mint Vasember vagy Amerika Kapitány. Nem véletlen, hogy iparági pletykák szerint az MCU gondolkozik az eredeti Bosszúállók visszahozásában, aminél jobban semmi nem jelzi a kétségbeesettséget.
Műfajhalálok, amik megrázták Hollywoodot
Beszédes szám, hogy miközben 2019-ben négy képregényfilm is egymilliárd dollárnál többet hozott a mozikban (Bosszúállók: Végjáték, Marvel Kapitány, Joker, Pókember: Idegenben), a 2020 óta ezt a bevételi határt átlépő hat film közül mindössze egy szuperhősfilm. (Pókember: Nincs hazaút, Jurassic World: Világuralom, Top Gun: Maverick, Avatar: A víz útja, Super Mario Bros.: A film, Barbie). És bár az „eseményfilm” fogalmát a szuperhősfilmek tették trendivé, az elmúlt két évben nem róluk szólt a mozi, helyette tavaly a Top Gun és az Avatar, idén pedig a Barbie és az Oppenheimer voltak azok a filmek, amiket muszáj volt nagy vásznon nézni. Szintén a szuperhősfilmektől való kiégést jelzi, hogy mennyien ünnepelték az eredeti mozifilmek visszatérését a fenti alkotások sikerekor, holott a négyből kettő folytatás, egy pedig a világ legismertebb játékmárkájáról szól.
Ha a szélesebb tömegek tényleg ráunnak a szuperhősfilmekre, az bizonyára sokként fogja érni a filmipart, de messze nem ez lenne az első eset Hollywood történetében.
A filmműfajok népszerűsége nem szokott örökké tartani, a tesztoszterondús akciófilmektől a romkomokon át a katasztrófafilmekig számos zsánernek voltak csúcsévei, amik után kimentek a divatból. Ez sokszor ciklikus, és a megunt műfajok a későbbi évtizedekben nosztalgikus vagy revizionista fényben térnek vissza. De találhatunk példát a szuperhősfilmekhez hasonló domináns zsánerekre is, amik évtizedekig uralták a mozikat, gyakorlatilag hátukon hordozva a box office-t, hogy utána szinte teljesen eltűnjenek.
A legismertebb ilyen műfaj a western, ami gyakorlatilag együtt született a filmmel. Az 1903-as A nagy vonatrablás megalapozta a zsánert, de a negyvenes évektől kezdett látványos felívelésbe, és amikor az amerikai ősmítoszt építő filmek hős cowboyfigurái kezdtek hamisan hatni, a hatvanas években a műfaj képes volt a társadalmi változásokhoz igazodva sokkal kritikusabbá válni saját alanyaival. A nyolcvanas évekre viszont már a komplexebb westernek sem voltak elegendők a nézői érdeklődés fenntartásához, és a század végére lényegében meg is szűntek. Persze azóta is készültek westernként titulált filmek, de ezek inkább közepes költségvetésű szerzői alkotások, illetve valamilyen más műfajjal, például a képregényfilmmel (Logan) vagy a sci-fivel (Westworld) házasított produkciók. Quentin Tarantino 2012-ben bemutatott Django elszabaduljának látványos sikere talán egy pillanatra elhitette a stúdiókkal, hogy lenne igény a westernekre, de a rá következő években gigantikusat bukó Gore Verbinski-féle A magányos lovas hamar elvette minden pénzember kedvét a műfajfelélesztési kísérletektől.
A klasszikus westernnel körülbelül egy időben álltak földbe a filmmusicalek és az úgynevezett kardos-szandálos filmek is, amik a technológia fejlődésével (színes film, szélesvásznú film, nagyszabású díszletek stb.) a korszak látványfilmjeiként funkcionáltak és hatalmas presztízzsel bírtak. Az 1959-es Ben-Hur 11, az 1961-es West Side Story 10 Oscar-díjat kapott a gigantikus bevétel mellé, de pár évre rá már iszonyú nagyot buktak ugyanezen műfajok nagy reményű alkotásai, például a Kleopátra vagy Dr. Dolittle musical – két hihetetlenül drága film, amik kis híján csődbe vitték a 20th Century Foxot. A kardos-szandálos filmek műfaját azóta kis túlzással a Gladiátor második részét forgató Ridley Scott tartja még lélegeztetőgépen, a musical jelenlegi népszerűségéről pedig elég árulkodó, hogy a két hamarosan bemutatandó stúdiómusical, a Wonka és a Bajos csajok előzetesében nem mernek éneklő embereket mutatni.
A legjövedelmezőbb alapműfajok bukásával együtt a hatvanas években összeomlott a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer is, majd teljes átrendeződésen esett át. A sablonosnak, unalmasnak és hamisnak ítélt amerikai stúdiófilmek helyett a sokkal realisztikusabb és radikálisabb európai filmekre, illetve a Vietnámtól sújtott amerikai közérzetre karcos alkotásokkal reagáló amerikai szerzői rendezőkre voltak kíváncsiak a nézők, ez pedig elhozta az Új-Hollywood korszakát, ami többek között olyan klasszikusokat termelt ki, mint a Bonnie és Clyde, a Szelíd motorosok, a Taxisofőr és A Keresztapa.
Hogyan tovább a szuperhősiparnak?
Ha a nézők tényleg ráunnak a szuperhősfilmekre – és azért ez minden intő jel ellenére továbbra is egy nagy „ha” –, akkor a legnagyobb kérdés az, hogyan alakul majd a műfaj és a jelenleg arra erősen támaszkodó stúdiók sorsa. Nem szabad elfeledni, hogy a Marvelnél azért ott vannak talonban az X-Men és a Fantasztikus Négyes visszaszerzett jogai, a DC filmuniverzumát pedig éppen a zsáner egyik legsikeresebb filmese, James Gunn építi újra, tehát könnyen lehet, hogy az átmeneti megtorpanást hamarosan egy újabb látványos emelkedés követi.
Valószínűsíthető, hogy a Marvelnél is levonták a következtetést, hogy hosszú távon veszteséges több, de rosszabb tartalmat gyártani, ezért megpróbálják megerősíteni a minőségkontrollt. Viszont így sincsenek egyszerű helyzetben, hiszen az univerzumépítés kétélű kard: amíg jól megy, folyamatosan biztosítja a magas nézőszámot, viszont akik egyszer otthagyják, azokat sokkal nehezebb visszacsábítani, hiszen egyrészt elveszett a bizalom, másrészt úgy érzik, hogy már túlságosan lemaradtak.
A szuperhősfilmek esetében azért is nehéz megjósolni, merre tovább, mert már letudták azokat a válaszreakciókat, amikkel a műfajok küzdeni szoktak az elfáradás ellen. Az önreflexión és a mítoszromboláson rég túl vagyunk, persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne még mozgástér a kísérletezésre és a megújulásra.
Ami viszont kockáztatást jelent, márpedig amikor 200 milliós költségvetésből készülnek a filmek, nem engedheti meg magának a stúdió, hogy ne legyen nyereséges.
A legoptimistább (vagy legnaivabb) forgatókönyv, hogy a szuperhősfilmgyártás és a franchise-őrület visszaszorul annyira, hogy kevesebb, de minőségibb alkotás készüljön, miközben felszabadul a tér más műfajok és az eredeti ötleten alapuló filmek előtt is. A csodát nem érdemes a stúdiófejesektől várni, hiszen ha az idei év elhúzódó sztrájkjai nem lennének elég beszédesek, az adó-visszatérítés érdekében kukázott filmek esete is rámutat arra, hogy a profit mindig fontosabb lesz, mint a művészi érték. Ám ha a nézők nem kérnek a cinikus fantáziátlansággal eléjük tolt tucatprodukciókból, ellenben a minőségi és kreatív alkotásokat a figyelmükkel (tehát a pénzükkel) jutalmazzák, akkor a stúdiók előbb-utóbb kénytelenek lesznek ilyeneket gyártani.
(Források: New Yorker, Variety, Screen Culture, Stat Significant)