2023. július 21. – 10:59
Barbie is everything, azaz Barbie a minden – üzeni a híres játékbaba által inspirált film szlogenje, ami viccként indult, majd az év legnagyobb mozis eseményévé nőtte ki magát. Címszereplőjéhez méltóan a Barbie-film is a minden: tisztelgés egy nagy múltú márka történelme előtt, ugyanennek a márkának a kegyetlen kiparodizálása, elmélkedés a nők helyzetéről a mai világban, elmélkedés a férfiak helyzetéről a mai világban, kapitalizmuskritika és nem utolsósorban játékreklám. Mindez egy egzisztencialista szorongással teli, színes nyári vígjáték formájában.
Még a játékgyártó óriásvállalat Mattel sem sejthette előre, hogy a slágertermékéről szóló élőszereplős nagyjátékfilmre a babázást rég maguk mögött hagyó, kiégett felnőttek is gyermeki izgalommal fognak beülni. Sokáig úgy tűnt, hogy elátkozott az egész projekt: a Mattel már 2009-ben eladta a Universal stúdiónak a Barbie filmes jogait, ami később átvándorolt a Sonyhoz, és 2016-ban úgy tűnt, a komikus Amy Schumer főszereplésével és forgatókönyvéből készülhet el a film. Schumer egy idő után kreatív nézeteltérések miatt távozott, és belépett a képbe Anne Hathaway a főszerepben, de közben lejártak a Sonynál lévő jogok, és átkerültek a Warner Bros. stúdióhoz, úgyhogy ez a filmterv is bedőlt.
Pár évvel később ismét feltámadt a hamvaiból a projekt. 2019-ben érkezett a hír, hogy Margot Robbie főszereplésével készülhet el a Barbie-film, nem akármilyen alkotópáros gondozásában. A kis költségvetésű szerzői filmjeikről ismert, többszörös Oscar-jelölt power couple, Greta Gerwig és Noah Baumbach vállalták el a forgatókönyv megírását, aminek elkészülése után Gerwig be is ült a rendezői székbe.
A Lady Bird és a Kisasszonyok író-rendezőjének érkezésével már lehetett sejteni, hogy talán nem egy lelketlen promóciós terméket fogunk kapni.
A filmet övező kezdeti szkepticizmus szépen lassan átalakult először ironikus, majd egyre őszintébb lelkesedéssé, ahogy Ryan Gosling csatlakozott a filmhez Kenként, és őt követően tucatnyi közkedvelt színésszel bővült a szereplőgárda Simu Liutól kezdve Kate McKinnonon át America Ferreráig. A forgatási fotók, a rendszeres idézetek arról, hogy mennyire formabontó és bátor lesz a film, a 2001: Űrodüsszeiát idéző első előzetes, a számtalan mém, a Barbiecore- és a Barbenheimer-jelenség a végletekig fokozták a várakozásokat. Azt már a bemutató előtt is lehetett sejteni, hogy a filmnek szinte esélye sincs felérni a gigantikus hype-hoz, de így is bravúros, hogy tényleg majdnem sikerült neki mindennek lennie, amit elvártunk tőle.
A nyitányban megismerjük Barbielandet, a Barbie-babák világát, ami egyfajta pink feminista utópia, ahol (akárcsak a játékbabák esetében) a nők vezetik a társadalmat, ők töltik be a legfontosabb pozíciókat, miközben a Kenek leginkább azon versengenek, hogy ki tud jobban pózolni a strandon, és egész nap arra várnak, hogy rájuk nézzen végre Barbie. Itt minden és mindenki tökéletes, nem kell aggódni az adókon vagy az öregedésen, az élet az egyik hatalmas pizsamaparty a másik után. Így tölti végtelen mindennapjait az úgynevezett sztereotipikus Barbie (Margot Robbie) is, amíg egyszer csak fel nem merül benne a halál gondolata. Majd utána sorra történnek vele a Barbielandtől idegen jelenségek: reggeli rossz lehelet, lapos talp, narancsbőr – az emberek világának jellemzői. Hogy megálljt parancsolhasson ennek a testhorrornak, Barbie átlép a valóságba, és megkeresi a vele játszó lányt, aki vélhetően az összes baj okozója.
Ez a kiindulási pont gazdag táptalajjal szolgál Gerwignek, hogy megvizsgálhassa, mit is jelent Barbie a mai modern társadalomban, mennyire tükrözi a valóságot a számos szakmát – az orvostól az asztronaután át az elnökig – meghódító Barbie-babák által elért emancipáció, és vajon ideának vagy hús-vér nőnek nehezebb lenni. Akik ismerik és szeretik Gerwig munkásságát, azok alapból el is várták ezt, de az átlag nézőket meglepheti, hogy a játékbaba kalandjai a nagyvilágban nemcsak a poénokról szólnak, hanem olyan kellemetlen témák is előkerülnek, hogy milyen érzés először találkozni a férfiak tárgyiasító tekintetével.
Apropó kellemetlen témák: a Mattel sem úszhatja meg szárazon. Az hagyján, hogy a valós lányoktól rajongásra számító Barbie-nak az első adandó alkalommal a szemére olvassák, hogy évtizedek óta roncsolja a nők önképét; a játékgyártó cég filmbéli vezetősége – élükön a vezérigazgatót alakító Will Ferrell-lel – végtelenül ostoba pénzhajhász üzletemberekként jelennek meg, akik valószínűleg csak azért nem lettek a film igazi főgonoszai, mert ezt már nem lehetett volna átnyomni az illetékeseken. A cég konzumerizmusán való élcelődésért és a csak férfiakból álló vezérkar kifigurázásáért cserébe a Mattel persze megkapja azt is, amire befizetett: a film nemcsak a mozikasszáknál fogja nekik termelni az irdatlan mennyiségű pénzt, hanem a boltokban is.
A Barbie ugyanis amellett, hogy nyíltan kritizálja a márka sikerének kapitalista voltát és problémás nőképét, azt is át tudja adni, miben rejlik a máig működő varázsa.
A CGI-túltengésben szenvedő blockbusterek korában egyébként is üdítő érzés épített díszletekkel találkozni, de a Barbie látványtervezése valami egészen elképesztő szint. Egyszerre lenyűgöző és zavarba ejtő ez a stilizált világ, ahol lépcsők helyett csúszdák vezetnek le az emeletről, minden folyadék műanyagból van, és a hűtőben lévő ételek rajzoltak – akárcsak a boltban vásárolható Barbie-házakban. A díszletek és a jelmezek részletgazdagsága miatt megérne úgy is egy nézést a film, hogy csak a környezetre és a kiegészítőkre figyelünk, annyi izgalmas utalást és poént helyeztek el a képen.
Barbielandben minden élénk (főként rózsaszín) színekben pompázik, még inkább kiemelve a kontrasztot a való világ kiábrándító szürkeségével. A film vizuális megjelenése gyerekkorunk Barbie-házai mellett a régi Hollywood technicolor musicaljeinek színpadias, mégis életteli világára emlékeztetnek, és ez nem véletlen. A korszak zenés filmjeit egész konkrétan megidéző álomszerű táncjelenet csak egy a számos filmes utalásból, amikkel Gerwig és Baumbach megtöltötték a filmet: van itt többek között Mátrix, Gyalog galopp, Top Gun, Ragyogás, de még a Zack Snyder-féle Az Igazság Ligája is kap egy nem túl hízelgő említést.
Egyetlen képkockát sem kellett látni a filmből ahhoz, hogy tudjuk, Margot Robbie a tökéletes választás Barbie szerepére. Nemcsak a külső adottságai miatt, hanem mert többször bizonyította már, hogy kiváló színésznő, aki producerként nagyon tudatosan építi a karrierjét – Gerwiget is ő győzte meg, hogy vállalja a filmet. Bár valóban ragyogó a szerepben, ironikus módon így is ellopja előle a show-t a film férfi főszereplője, ugyanis ha valamit megtanultunk a Rendes fickókból, az az, hogy amint Ryan Gosling lehetőséget kap egy komikus szerep eljátszására, nem nyugszik, amíg nem sírunk a röhögéstől.
A barátnője árnyékában boldogan éldegélő, majd a való világ patriarchális berendezkedésébe belekóstolva sajátos emancipációt átélő Ken figurája nemcsak iszonyúan vicces, de általa a film megkísérel reagálni a modern férfiak identitásválságára, ami többek között az incelekhez is vezetett. Ez a Barbie legmeglepőbb és egyben legizgalmasabb vállalása – kár érte, hogy a vizuálisan és mondanivaló tekintetében is brutálisan tömény film túlságosan zavaros feloldással szolgál a témában, ezzel megkönnyítve azok dolgát, akik férfiellenes propagandaként akarják értelmezni a látottakat.
A Barbie harcos feminizmusa garantáltan megosztja a közönséget, holott a társadalom nőkkel szembeni, ellentmondásos és lehetetlen elvárásainak igazságtalansága nem éppen újszerű meglátás már a mainstream filmekben sem. Nem olyan bátor kiáltvány, mint amilyennek gondolja magát: a felnőtt női nézőknek inkább csak megismétli a jól ismert problémákat, azt meg őszintén szólva el se tudom képzelni, hogy a gyerekek mit kezdenek a patriarchátust elég gyakran emlegető film üzeneteivel.
A katarzis hiányát az is okozhatja, hogy a Barbie igazából a bemutatója előtt csinálta meg a forradalmat. Már eleve azzal, hogy a nőiséget jelképező játékbabáról szóló alkotás levetette magáról a „csajos film” negatív konnotációját, hiszen a férfiak és nők legalább annyira, ha nem jobban várták, mint Christopher Nolan új háborús filmjét, az Oppenheimert, és lelkesen öltenek magukra rózsaszín ruhát a megnézéséhez. Eljutottunk társadalmi szinten oda, hogy oké rajongani Barbie-ért az erős független nőknek és a férfiaknak is, és ez a valós jelenség annyira felemelő, hogy a filmen belüli empowerment már csak másodhegedűs lehet mellette.
A Barbie egyszerre szatíra és szerelmeslevél, provokáció és biztonsági játék.
Két erősen szerzői alkotó és egy híresen kontrollmániás óriásvállalat kompromisszumának gyermeke, ami talán túlvállalta magát azzal, hogy mindenről akart szólni, miközben keretek közé van szorítva, de még így is tömve van zseniális ötletekkel, és imádnivaló a szemtelensége. Az emberi élet értelmén, a halandóság árán és a nőiség csapdáján való merengés sosem volt még ennyire szórakoztató.
