Kötelező látni mindenkinek, aki tudni akarja, milyen korban is élünk

2021. március 15. – 18:01

frissítve

Kötelező látni mindenkinek, aki tudni akarja, milyen korban is élünk
Aquaman (Jason Momoa), Wonder Woman (Gal Gadot), a Villám (Ezra Miller) és Kiborg (Ray Fisher) a Zack Snyder: Az Igazság Ligája című filmben – Kép: HBO

Másolás

Vágólapra másolva

A filmtörténet tele van megcsonkított filmekkel. Orson Welles második játékfilmjét, Az Ambersonok tündöklését sosem mutatták be teljes hosszábban, Welles kimaradt az utómunkából, a kivágott jeleneteket megsemmisítették. A Szárnyas fejvadász egy ambiciózus, de megbukott sci-fi volt addig, amíg egy Los Angeles-i moziban véletlenül nem a rendezői változatot vetítették le, és egy maréknyi rajongó, majd az egész világ megtudta, hogy létezik egy jobb verziója Ridley Scott filmjének. Vagy ott van a Volt egyszer egy Amerika. Sergio Leone évtizedeket átívelő mesterműve, amit az Egyesült Államokban sokáig csak megfelezett, kétórás hosszban, egy totális katyvaszként volt elérhető.

Zack Synder nem Orson Welles, nem Ridley Scott, nem Sergio Leone, Az Igazság Ligája pedig nem egy fontos mérföldkő, amivel elbánt a külvilág. Hanem egy korszakra jellemző szuperhősfilm, egy olyan stúdiótól, ami megpróbálta valahogy adaptálni a Marvel-birodalom univerzumépítő megoldásait. És ami próbált megfelelni egy olyan közönségnek, amit még nem tudott teljes mértékben kiszolgálni, bár már jó úton volt felé. A DC szuperhőseit egy zászló alá csődítő Igazság Ligája ugyanis pont a Warner két kiugróan nagy sikere, a Wonder Woman és az Aquaman között készült, egy kritikai és pénzügyi felszállóág közepén. Csak ez éppen a végeredményen nem látszott meg, egy értelmezhetetlen, egyes elemeiben igénytelen, sokszor szörnyen olcsó és komolytalan produkció volt, logikai bakugrásokkal, alacsony színvonalú speciális effektekkel. Mai szemmel nézve sokkal közelebb állt a Fantasztikus négyes teljesen szétbarmolt 2015-ös fiaskójához, mint egy olyan szuperprodukcióhoz, ami egy dicsőséges új irány.

(A film megjelenéséhez vezető előzményeket ebben a cikkünkben vettük sorra)

Az időnek van egy csodálatos jellemzője, nevezetesen, hogy lineárisan halad, és így akár el is lehetett volna feledkezni Az Igazság Ligájáról, én csak az életemben megéltem négy különböző filmes Pókembert, és hát ezeket a hősöket össze lehetne toborozni felőlem 5 évente. Visszatérni ehhez a filmhez viszont egy furcsa, bizarr, rossz értelemben vett bizsergető érzés, nem is csak azért, mert az eredeti már konkrétan egy időkapszula – a nyitányban szerepel a Notre-Dame, Superman halálát Bowie-val és Prince-szel veszik egy kalap alá –, hanem azért is, mert a világ túlhaladta. 2021 elejére a szuperhőstartalom nem abból áll, hogy titánok harcolnak lassított felvételben, hanem hogy a traumájukat popkultúraként dolgozzák fel.

De az teljesen mindegy, hogy 2021-ben hol tart a világ, mert itt van a 4 órás Zack Snyder-vágat, a film, amire elvileg rajongók vártak, ami igazságot szolgáltat mindenek előtt a rendezőjének, és ami valószínűleg ebben a formában soha a büdös életben nem létezett volna, mozikban legalább is egészen biztosan nem. Egy gigantikus, epizódokra bontott, dagályos, néha lenyűgöző, néha pusztítóan unalmas eposz, ami leginkább azt bizonyítja be, hogy ha mindenkit ki akarunk elégíteni, akkor a végén vagy senkit nem fogunk, vagy egy 4 órás kolosszust hozunk létre. Hivatalos címén a Zack Snyder:

Az Igazság Ligája olyan, mintha valaki Frankenstein szörnyéből akarna egy embert visszaépíteni úgy, hogy az emberi formát elvileg meghagyja, csak közben az ember 400 centi magas lesz, 250 kiló, és közben szinte kizárólag Nick Cave-dalokat énekel.

Persze, ember, két karja van, meg két lába, de sok szerencsét ahhoz, hogy legalább egy cipőt találjon neki az ember.

Kép: HBO

Nem film és nem is sorozat

A Zack Snyder: Az Igazság Ligája hosszabb mint a Keresztapa 2., nem kellene kétszer teljesen végignézni, hogy lekörözze hosszban a Sátántangót, meg tudnánk nézni közben a filmőrültek maratonfutását, a belga feminista remekművet, a Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23-at, és közben még maradna is fél óránk gondolkodni rajta, miközben ezzel még azt várhatnánk, van-e a stáblista után extra jelenet. Jómagam szoktam egyébként hosszú filmeket nézni, de a kétszeresére duzzasztott játékidő nem tesz jót Az Igazság Ligájának, elkezd nem filmként viselkedni, nem is sorozatként, hanem valami másként, valami ismeretlen formátumként, amiben vannak ugyan sorozatokra emlékeztető cliffhangerek, vannak mozis színvonalú akciójelenetek, de két és fél óra elteltével is még mindig egy asztal körül álldogálnak a szereplők, és azon filóznak, mitévők legyenek.

Foglalkozok inkább a praktikusabb dolgokkal: a Zack Snyder: Az Igazság Ligája sokkal jobban néz ki, mint az eredeti változat, egységes a színvilága (sötét, komor, lehangoló), nagyobb a kontrasztja, Ben Affleck arca nem tűnik néha CGI-nek, több a hangsúly a fizikailag megépített helyszíneken és néha a természeten. A képarány más, 1.37:1, egy szűkebb téglalap a mozis formátumnál, talán legjobb az IMAX-hez hasonlít, bár otthoni körülmények között nem biztos, hogy ezt pont reprodukálni tudjuk. A vizuális világán egyértelműen látszik, hogy ez nem egy bizottság, nem egy Joss Whedon-féle mentőbrigád, hanem egy alkotó munkája, aki ráadásul egy markáns rendező: lehet Snydert utálni, cikizni, fikázni, de tényleg van egy stílusa.

Lehet, hogy ez a stílus pontosan megfelel egy nagyon drága parfümreklámnak, és hát a 300 rendezése óta lépten-nyomon lelassítja, majd visszagyorsítja az akciójelenetek mozgásait, amitől olyan lesz, mintha egy videóvágó-szoftver idővonalát tekergetnénk, de tudja, hogy mi kell a parfümreklámhoz, és tudja, hogy mikor kell lassítani. Ahhoz pedig kifejezetten ért, hogy olyan képeket komponáljon, amik a képregények duplaoldalaira, az igazán nagy, grandiózus, elképesztő pillanatokra emlékeztetnek. Nincs más rendező, akivel össze lehet téveszteni, és ha már láttuk pár filmjét, akkor azonnal felismerjük. Azért is volt akkora zűrzavar az eredeti Az Igazság Ligáját nézni, mert jelenetről jelenetre meg lehetett mondani, hogy mi készült az ő keze alatt, és mi volt az, amit egy vállalati megbízásból dolgozó stróman rendezett csak azért, hogy legyen bármi értelme a cselekménynek.

Kihajították a pornóbajuszt

A cselekménynek, aminek egyébként az ég egy adta világon semmi értelme nem volt az eredeti változatban. A szuperhősök misztikus dobozokat kergettek, a gonosz egy kihalt orosz atomvárosban telepedett le, ahol valami miatt élt egy darab család, akinek a tagjait meg kellett menteni. A gonosznak voltak kis molylepke-ember segédei, akik megérezték a félelmet, az újonnan bemutatott hősök pedig szinte csak arra voltak jók, hogy a túszokat terelgessék ki a mentőakció közben. Az Igazság Ligája a képregényvilágok eszközeivel dolgozott, de a szálak egyértelműen összekuszálódtak, egymást követte a Gyűrűk Urára emlékeztető magyarázkodás a galaktikus veszélyről, a sehova nem vezető kis jelenet Lois Lane munkahelyéről, vagy a Kiborg vívódása az édesapjával.

Steppenwolf kinézete az új változatban – Kép: HBO

A Snyder-változat, mint összegyűrt papírgalacsinokat, széthajtogatja, kisimítja, új mintákat rajzol rá. Minden egyes szereplő rengeteg időt, és komplett történetszálakat kap, a Villám egy teljesen új, hiperlátványosra sikerült akciójelenet (Kiersey Clemons vendégszereplésével), a Kiborg pedig annyi háttértörténetet, víziót, látomást, CGI-birodalmat, hogy hosszú időre azt is gondolhatjuk, hogy igazából ő a film főszereplője. Az új változat Superman halálával kezdődik, és egy frappáns vizuális megoldással (utolsó üvöltése végigrobog a világon) rögtön megmagyarázza az egész sztori kiindulópontját. A Batman Superman ellen egyik bizarr jelenetére, Bruce Wayne látomására legalább egy utalást tesznek. Az is egyértelmű lesz, hogy a Steppenwolf nevű főgonosz igazából csak egy katona, a rettegett Darksied egyik alattvalója, a DC-birodalom legnagyobb gonosza pedig maga is többször tiszteletét teszi a filmben. Vannak jelenetek, amiken Snyder és stábja finomított, vagy csak más kamerállásokat használt, illetve van olyan, ahol a zenét is lecserélték, és nem csak úgy a semmiből viccelődtem Nick Cave-vel, mert nem egy, hanem két száma is felcsendül, az egyik ráadásul a White Stripes helyére. Az akciójelenetek követhetőek, sőt, néhol egyértelműen jobbak, itt valahogy a dobozok őrzőivel sokkal jobban meg kell szenvednie Steppenwolfnak, mint az eredeti változatban, ahol gyakorlatilag mint kés a vajon baltázza át magát az amazonok és az atlantisziak között.

Sajnos az eredeti legröhejesebb hibáját is sikerült javítani, ugyanis a legenda szerint az éppen a Mission Impossible legutóbbi részét készítő Henry Cavillt a forgatásról hívták vissza, hogy készüljön még pár jelenet Az Igazság Ligájához, a kémfilmben viszont Cavillnek egy fantasztikus pornóbajsza volt, a Paramount pedig nem engedte, hogy leborotválják. Sajnos a világ nem érett meg egy bajszos Supermanre, ezért a színész arcát orrtól lefelé CGI-vel korrigálták, amitől rémálomszerű ajkai lettek. Ráadásul rögtön a film első jelenetében. Ezek úgy, ahogy voltak, kihajították a filmből. Vannak olyan snittek, amik tovább tartanak, néha látszólag nem azért, hogy a cselekményt vigyék előre, hanem más okokból: a leglátványosabb akkor, amikor elidőzünk egy pillanatra egy óriásplakáton, ami egy lelki-elsősegély szolgálatot hirdet. Snyder többek között azért is hagyta ott Az Igazság Ligáját, mert örökbefogadott lánya, Autumn öngyilkos lett.

Mítoszépítés és CGI

Akármennyire is javítani akart Snyder az alapanyagon, néha azért sikerült saját magához méltó túlzásokba esnie, a legnagyobb túlzás pedig az eszelős mennyiségű CGI-jelenet, amit hozzátoldott a filmjéhez. A legtöbb ilyenben az redizájnolt, pengepáncélt viselő, patkófejű gonosz, Steppenwolf szerepel, aki egy mérgező atomerőmű belsejében, egy fémlapba dugdossa ezeket a mágikus dobozokat, és így más, szintén kizárólag számítógépes animációban létező lényekkel kommunikál, egymást túldörmögő hangon. Ez kizárólag mítoszépítés, és amúgy tényleg szép munkát végzett az a bizonyára rengeteg harmadik világbeli animátor, aki elintézte, hogy minden tényleg penge legyen, de nehéz levetkőzni az érzést, hogy mintha egy Diablo-játék átvezető jelenetét nézném, amit lusta vagyok átugrani, mert hátha történik valami, amitől elfüstöl a számítózó agyam. Ebben a filmben ilyen nem történik, bezzeg 20+ éve a Blizzard játékain.

Kép: HBO

A CGI egy dolog, de Snyder tényleg egy sötét, kontrasztos, árnyékokkal és félig látszó arcokkal teli, komor világot teremtett meg, ezt a komor hangulatot pedig minden egyes jelenettel, minden egyes beállítással, minden egyes zenei választással betonkalapácsként veri a fejünkbe, hogy EZ. MOST. A. GYÁSZ. ÉS. KILÁTÁSTALANSÁG. IDEJE. Persze hogy az, hát mi más lenne, ha egyszer a film Superman utolsó levegővételével kezdődik? Négy órán keresztül ez a hangulat nem hatásos, hanem monoton, mintha a shuffle megőrült volna, és ugyanazt a Joy Division-számot játszaná, pedig már rég nem vagyunk szomorúak. Akármennyire is ellentétes jelentésű a szó, ez a stílus egy felüdülés a Marvel-filmek gyakran élettelen, alapszintű vizuális világával szemben, de van az embernek egy tűréshatára, amin a Zack Snyder: Az Igazság Ligája túlmegy.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem mindenkinek. Nekem a Zack Snyder: Az Igazság Ligája egy, a korunkról rengeteget elmondó próbálkozás arra, hogy helyrehozzuk a popkulturális múlt egyik fiaskóját. Az mindegy, hogy szinte semmi relevanciája nincsen ennek a fiaskónak, senkinek a karrierjét nem törte derékba (Zack Snyder új zombifilmje nemsokára jön a Netflixre). Batman sem tűnt el örökre, készül a változat Robert Pattinsonnal a főszerepben. Szuperhősök még egészen biztosan lesznek egy ideig, még akkor is, ha a Wonder Woman 1984 messze nem váltotta be az ígéreteket.

De kit érdekelnek a beváltott ígéretek akkor, ha egy ilyen filmből tartalom lesz, amit egy cég tologathat a saját házán belül? A Zack Snyder: Az Igazság Ligája sem biztos, hogy elkészült volna, ha a Warner nem dönt úgy, hogy rendesen felpumpálja 2021-re az HBO Max nevű, Magyarországon amúgy egyelőre még nem elérhető szolgáltatását. 2020-ban a világnak be kellett érnie Marvel-filmek nélkül, de 2021 első felére egy régi-új DC-hez már lesz szerencsénk, ráadásul ki sem kell mozdulni miatta. Jó nagy falat, négy órás. A sztorit már ismered. Egy olyan csóka benne Batman, aki többet már nem fogja eljátszani. Az utalás a végén? Ja, hát valószínűleg abból sem lesz semmi. Jared Leto is benne van egy picit, lehet örömködni/gyűlölködni, meg spekulációs posztokat írni róla. Majd a poszt végén leírni, hogy hol is lehet megnézni a filmet.

Ami jó egyáltalán? Jobb, mint az eredeti, de ettől még nem egy jó film. Maníros, dagályos, és ugyanúgy CGI-csaták teszik ki a jelentős részét, ráadásul még kevésbé sikerül benne a vicceskedéseket a komor sztilóval összeegyeztetni. A CGI-hátterek és díszletek fantáziadúsak, a jelmezek jól néznek ki, de a jelenetek jelentős része nagyjából olyan eszköztárral dolgozik, mint egy tévésorozat. Egyenes vonalon halad, fix sebességgel, mintha egy tempomatos kocsi a sebességhatár alatt döcögne. A színészektől csak a morózus dörmögést vagy a katonás kiabálást követelték meg. A mondanivalója ugyanaz, mint bármelyik szuperhősfilmnek: itt vannak ezek az emberfeletti emberek, tessék hagyni, hogy tegyék a dolgukat, és akkor minden oké lesz. Nincs benne semmi, amit egy hasonló film ne adott volna 2008 óta bármelyik évben. De az, hogy elkészült, és ilyen formában láthatjuk, kötelezővé teszi annak, aki bármit is meg akar abból érteni, hogy milyen korban élünk.

A Zack Snyder: Az Igazság Ligája Magyarországon március 18-tól látható HBO Go kínálatában.