Szellemes sitcomparódiából hatalmas szuperhősködésbe csapott át a WandaVision

Az első két részről még azt írtuk, hogy a WandaVision a legeredetibb ötlet, ami a Disney/Marvel fejéből kipattant az elmúlt években, és pont azért annyira szórakoztató, mert radikálisan eltér az egyre önismétlőbb szuperhős-formulától. Alapvetően a WandaVision egy nagyon meta sitcomparódia, amelyben egy android és egy boszorkány családi életébe csöppenünk bele, plusz a Marvel most költött először annyi pénzt egy tévésorozatra, mint a filmekre szokott. És ezt a pénzt nem nagyobb, drágább és látványosabb akciójelenetekre költötték el, hanem arra, hogy a Bosszúállók két marginális karakterét olyan részletességgel mutassák be, mintha csak kaptak volna egy saját eredettörténetet. Az utolsó pár részben már jóval erőteljesebben megjelent a Marvel-filmek világa, de a WandaVision még így is az év egyik legkiemelkedőbb tévésorozata.

Az évad közepétől azért számítani lehetett arra, hogy a WandaVision a vége felé kicsit több lesz, mint egy meglepően eredeti szerelemprojekt a Marvel-univerzumon belül. Ahogy haladtunk az évad vége felé, egyre többször ütötte át a sorozat a negyedik falat, és tudtunk meg egyre többet a Wandán és Vízión túli világról. Sajnos pont ez a világ volt az, ami a sorozat gyengébb momentumait szállította, mert amíg Elizabeth Olsen, Paul Bettany és legfőképpen Kathryn Hahn minden jelenetét öröm volt nézni, addig a központi helyszínként szolgáló kisvároson túl történő dolgok gyakran alig ütötték meg egy drágább délutáni kertévés sorozat színvonalát.

Először is mindenképpen meg kell emelni a kalapunkat az alkotók előtt, hogy egy olyan lehetetlen alaphelyzetből, mint egy robot és egy varázsló párkapcsolata, képesek voltak kihozni egy őszintén hiteles szerelmi történetet tele drámával, érzelmekkel, csalódással és néhol könnyfakasztó tragédiával is. Olsen és Bettany is alig kapott képernyőidőt az eddigi Bosszúállók-filmekben, és az elején én sem akartam nagyon elhinni, hogy ebből a két mellékszereplőből bármi érdekeset ki lehet hozni. Ehhez képest nem csak a zseniális sitcomos klisék kifigurázása tudott órákon át elszórakoztatni, de az a teljesen őszintének tűnő szeretet is, ami kialakult a két számkivetett karakter között. És az egészet az teszi igazán tragikussá, hogy a néző az elejétől kezdve tudja, hogy Vízió meghalt a Bosszúállókban, vagyis az idilli családi élettel valami nagyon nem stimmel. Ettől pedig lesz egy bónusz thrillerszerű érzése az embernek, mert

az évad első felében végig azon jár az agya, hogy oké, jók a viccek meg minden, de még is mi a fene folyik itt?

Az utolsó részekre a néző minden lényeges kérdésre megkapja a választ sőt, még többet is. A stáblista utáni jelenetekben (kettő is van) szépen elővezetnek egy már bejelentett Marvel-sorozatot, illetve megágyaznak egy másik nagyobb történetnek is, de ezeke majd részletesebben a spoileres elemzésünkben térünk ki egy másik cikkben.

A WandaVision címszereplőire vonatkozó részekben az a legjobb, hogy az elejétől tudjuk, hogy ez az idill egyszer nagyon csúnyán szertefoszlik, de halvány lila gőzünk sincs, hogyan, miért és kik által. Erre rá is játszottak a készítők, mert ebben a bő kilencszer félórában annyi új, ismeretlen vagy éppen teljesen random szereplő tűnt fel, hogy óriási szórakozás volt heteken át mindenféle fórumokat és elemzővideókat bogarászni, hogy Kevin Feige csapata ezzel meg azzal az apró részlettel éppen melyik új filmre, sorozatra vagy hősre akar utalni.

Valahol pedig éppen az a legjobb a sorozatban, hogy sikerült neki az a ritka bravúr, hogy ugyanúgy leköti a totál laikus nézőt, mint a fanatikus Marvel-rajongót. Olsen, Bettany és az Agnest alakító Kathryn Hahn fantasztikusak, bőven elviszik a hátukon a show-t, közben a kimerevített képeken apró easter eggeket vadászó Reddit-huszárok is boldogok lehettek végig, mert minden epizódban annyi kis utalást rejtettek el képregényekből és a filmekből, hogy azokat simán lehetett annyit elemezni, mint a Mandalorianben felbukkanó Star Wars-részleteket. A Disney nagyon ügyesen rá is jött arra, hogy a Netflix-szokással ellentétben több itt értelme van heti rendszerességgel kihozni a sorozatepizódokat, mert így az online közbeszéd hosszabb ideig köztudatban tartja a produkciót.

Miközben voltak olyan részek, amelyekhez hasonlót eddig csak százmillió dolláros mozifilmekben lehetett látni, akadt azért pár mélypontja is a sorozatnak. Majdnem minden, ami Westview városkán kívül történt, nem egy Marvel-film szintjét hozta, inkább A Shield ügynökei gyengébb epizódjait. Tyler Hayward (Josh Stamberg) motivációjáról semmi nem derült ki, és csak egy indokolatlanul akadékoskodó idiótának tűnt, miközben a Sword nevű titkos katonai szervezet egyik magas beosztású vezetője. A Randall Park és Kat Dennings vezette mókás megmentőcsapat kriminálisan rossz jeleneteket hozott össze néha, utóbbi pedig hiába szerepelt az első két Thor-filmben, olyan kínosan rosszul hozta a „szemüveges, fogszabályzós, kocka lány vagyok vicces egysorosokkal” karaktert, hogy a hajamat téptem kínomban. Teyonah Parrisnek a naiv, tiszta lelkű, segítőkész hős szerepe jutott, amiből túl sokat nem tudott kihozni, de talán majd Brie Larsen oldalán bizonyít a Marvel Kapitány 2-ben.

Arra is számítani lehetett, hogy az utolsó részekben beütnek a grandiózus akciójelenetek, és tényleg volt egy-két fantasztikus megoldás, de engem valahogy jobban lenyűgözött a WandaVision fiktív kreált sitcomvilága, mint az ezredik CGI akciójelenet, amelyben erős karakterek ütik-verik egymást. Persze, a Disneynek kellett az erőfitogtatás, hogy nesztek, az utolsó részre annyit költöttünk, mint mások három évadra, de őszintén szólva mégis sokkal eredetibb volt a halloweenes epizód mindenféle CGI nélkül, mint a monumentális jelenetekkel teli évadzáró. Ha a Disney a jövőben legalább ennyi, vagy még több szabadságot hagy az alkotóknak az új filmeknél és tévésorozatoknál, akkor van esély arra, hogy az a több tucat Marvel-produkció nem lesz fájóan tök ugyanolyan, mint mondjuk a Marvel Kapitány vagy a Fekete Párduc (igen, kimondtam, szerintem a Fekete Párduc csak erős közepes volt).

Egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy mire ideér Magyarországra a Disney+ (elvileg ennek idén valamikor meg kell történnie), addigra bőven lesz muníciója ahhoz a cégnek, hogy felvegye a versenyt a konkurenciával, mint a Netflix, az HBO vagy az Amazon. Ehhez pedig szükség van arra, hogy a két legnagyobb franchiseütőkártyájukat (Marvel, Star Wars) mindig képesek legyenek új szemszögből átgondolni, és ha kell, akkor frissíteni rajta. Ahogy a rettenetes első kettő Thor-film után jött Taika Waititi, és scifivel és humorral vitt új életet a karakterbe; ahogy Dave Filoni és Jon Favreu visszanyúltak a Star Wars gyökereihez a Mandalorianben; és ahogy Jac Schaefer teljesen újraértelmezte a szuperhősös műfajt sitcommal, thrillerrel és drámával. A blockbusterek megérkeztek a kisképernyőre, és a WandaVision az újabb példa arra, hogy ez egyáltalán nem tűnik rossz trendnek.