2023. május 5. – 23:24
Jövőre lesz tíz éve, hogy megjelent az első A galaxis őrzői-film. 2014-re már javában dübörgött a Disney-féle Marvel-gépezet, túl voltunk egy rakás szóló szuperhősös filmen és az első Bosszúállókon is. Éppen ezért kicsit ki is lógott a sorból A galaxis őrzői, hiszen amíg Thort, Hulkot vagy Amerika Kapitányt azért a filmek nélkül is ismerték sokan, A galaxis őrzői még a képregényrajongók között is rétegtémának számított.
James Gunn azonban egy rakás furcsa karakterből egy csapásra világszenzációt csinált, Mordály vagy Groot ma már talán népszerűbb karakterek is, mint, mondjuk, Dr. Strange vagy a Hangya. A rendező A galaxis őrzői 3.-mal nemcsak a karakterektől, hanem az egész Marvel-univerzumtól búcsúzott el, hiszen a jövőben ő lesz a cég nagy riválisának, a DC-nek a filmes vezetője.
A galaxis őrzői az úgynevezett kozmikus Marvel része, vagyis alapvetően olyan történetek szóltak róluk a képregényekben, amelyek jó messze zajlanak a Földtől, valahol a végtelen univerzumban. Az őrzők egy intergalaktikus szupercsapat, egy önjelölt rendfenntartó egység, amelynek tagjai nagyjából ugyanazt csinálják, mint más szuperhősök, csak az űrben.
A különbség még talán annyi, hogy tökéletes testfelépítésű északi istenek és dollármilliárdos playboyok helyett az őrzők egy elég szedett-vedett társaság, csupa extrém fura figurával. Mint a Földről gyerekként elrabolt Űrlord (Chris Pratt), aki örökre a 80-as években ragadt, a fegyverimádó, beszélő mosómedve (Bradley Cooper) vagy az iróniát, metaforákat és hasonlatot feldolgozni képtelen gyilkológép, Drax (Dave Bautista).
Az évek során A galaxis őrzői az egyik legértékesebb márkává vált a Disney-nél. Készült belőle két film, egy egész estés tévés különkiadás, két egész jó videójáték, és a karaktereknek fontos szerepük volt a Thanos-sagában is. Ez főleg James Gunn-nak köszönhető, aki az első Vasember popkulturális érzékenységét és humorát átmentve lerakta a modern Marvel-filmek alapjait:
Látványos akció, karcos humor és rengeteg popkulturális utalás, hogy a vége mindig az legyen, hogy nincs fontosabb a családnál. Akkor sem, ha az adott család egy rakás idegen alkalmi közösségét jelenti, és nem a vér köti össze a tagjait.
Ez a koncepció olyannyira működött, hogy más filmek is ráálltak erre a hangulatra, mint a Hangya vagy az utolsó két Thor-film. Csakhogy aztán szélsőjobboldali agitátorok előtúrtak pár elég rossz ízléssel megírt Twitter-posztot Gunn múltjából, és a rendezőt ezek miatt kirúgta a Disney. A Warner és a DC gyorsan kapcsolt, az instant leigazolt Gunn rendezte a második Öngyilkos osztagot, majd egy sorozatos spin-offot is, hogy aztán pár hónappal ezelőtt bejelentsék: James Gunn veszi át a filmes DC-univerzum irányítását. A szerződése szerint viszont még hátravolt neki a régi csapatában A galaxis őrzői 3., amellyel búcsút is int az egész Marvelnek.
Az utolsó Bosszúállók óta elég nagy a káosz a Marvel környékén, az új filmek nagy része még az erősen közepes szintet is alig érte el, és mindenki látja, mennyire durván csökken a színvonal már nemcsak a filmeknél, hanem a sorozatoknál is, legyen szó összecsapott forgatókönyvekről (Shang-Chi), utólag szétbarmolt történetvezetésről (She-Hulk) vagy rettenetesen kinéző CGI-ról (Hangya 3.). A Marvel gyakorlatilag ott tart, hogy a Sonytól lízingelt Pókember mellett A galaxis őrzői az egyetlen olyan márkája, amely stabilan tudja hozni a színvonalat évek óta.
A harmadik filmnek megvan az az előnye a többihez képest, hogy a háttérben már építgetik ugyan a következő nagy szuperellenséget a Marvel-univerzumnak, A galaxis őrzői jellemzően egy saját, kompakt történetet mesél el úgy, hogy csak részben érinti a történeti fősodort. Hogy ez mennyire jól áll, arra a tavalyi, Disney+-on megjelent különkiadás a legjobb példa, ahol ismét kiderült, hogy ha hagyják az írókat és rendezőket saját történeteket elmesélni, képesek még mindig lehengerlően szórakoztató dolgokat csinálni. A harmadik film ugyanúgy hozza ezt a vonalat, azonban szó sincs könnycseppekről, pátoszról és szívfacsaró búcsúzásokról, sőt James Gunn megtett mindent annak érdekében, hogy bizonyos részeknél kevésnek érezzük a 12-es korhatáros besorolást.
A történet ott folytatódik, hogy az őrzők továbbra is a Knowhere nevű egykori kalózkikötőben létrehozott várost vezetik, és persze közben igyekeznek védeni a galaxist. Egyedül Űrlord az, aki nem igazán találja a helyét azok után, hogy Thanos a saját céljai érdekében megölte a saját lányát, Gamorát, az őrzők egykori tagját.
Hiába ez Gunn utolsó filmje, a történet mégsem az őrzők végéről szól. Ahogy a trailerekből is kiderült, megismerjük az egyik legtitokzatosabb karakter, Mordály valódi hátterét, és drámai szempontból Gunn nem is választhatott volna jobb sztorit.
Mordály eredettörténete egy jól ismert képregénysztori, és Gunn nem is tért el tőle komolyabban. Az Evolúció Mestere (Chukwudi Iduji) nevű őrült zseni rögeszméje, hogy létrehozza a tökéletes fajt, velük pedig a tökéletes társadalmat, és ehhez szerinte az a legjobb megoldás, ha addig kísérletezik mindenféle állatokon, amíg azok el nem érik az általa elvárt értelmi szintet.
Ez az a történetszál, amitől annyira sötét néhol a film, hogy az indokolná az erősebb korhatár-besorolást. Miközben a felszínen A galaxis őrzői egy vicceskedő akció-sci-fi, mélyen sok helyen kőkemény dráma: egy őrült állatokkal kísérletezik, azok öntudatra ébredve próbálják a lehető legpozitívabban nézni az életüket, miközben egy szűk ketrecben tengetik kilátástalan mindennapjaikat. Az őrült mester pedig a szemünk láttára mutál kenguruból valami szörnyeteget, hogy aztán szemrebbenés nélkül pusztítsa el azt.
Már-már a horrorfilmeket idézi a látvány, ahogy megjelennek az emberszerű mutáns állatok szétműtött végtagokkal és protézisekkel, mintha James Gunn Dr. Moreau szigetét akarta volna felvillantani egy intergalaktikus történetben. Minden ilyen jelenet kifejezetten nyomasztó, sötét, tragikus és erőszakos, és még egy olyan rész is belefért, ahol egyszerűen el kellett fordítanom a fejem, mert a premier plánba tolt borzalmat az én lelkivilágom nem annyira bírja.
Maguk a hősök is sokat káromkodnak Disney-produkcióhoz képest, az egyik jelenetben Groot (Vin Diesel) levágott feje mászkál a képernyőn, egy másikon pedig Mordály kezd véres őrjöngésbe.
Gunn nagyon meglepi a nézőket azzal, hogy tényleg nem egy patetikus búcsúkört csinált, hanem egy mélyen traumatikus háttértörténetet dolgozott fel néhol egészen sokkoló megoldásokkal.
A bravúr ebben az, hogy közben megmaradt a védjegyének számító humor, a remek zeneválasztás, a karakterek közti vicceskedő dialógusok és persze az, hogy ezeket a szereplőket nagyon lehet szeretni.
A Marvel-filmek néha még a főhőssel sem tudnak mit kezdeni igazán, itt viszont lassan tíz éve mindenkinek megvan a maga szerepe: a buta, de szerethető izomkolosszus, a naiv fenegyerek, az agresszív mosómedve, a saját nevét ismételgető fa, az érzelmi szélsőségekre hajlamos űrlény vagy az apakomplexusos android három (és fél) film után is ugyanazt hozza, de közben azért mindegyiknél érezni karakterfejlődést.
Gamora (Zoe Saldana) és Nebula (Karen Gillan) rázós testvéri kapcsolata, a Mantis (Pom Klementieff) és Drax között kialakulni látszó plátói szerelem, vagy Groot tinédzser évei mind olyan apró részletek, amelyekkel Gunn megtartotta a karakterei esszenciáját, de közben segített is nekik fejlődni. A Marvel-produkciók nagy részében egyszerűen képtelenek az alkotók következetes karakterábrázolásra (jó kivétel ez alól például Loki vagy Pókember).
Ami szintén szembetűnő, hogy a Hangya 3.-hoz hasonlóan A galaxis őrzői 3. is szinte végig CGI-háttér előtt fut és tele van animált szereplőkkel, mégsem érezni rajta, hogy leesnének a szereplők a vászonról. Pedig itt aztán tényleg minden helyszínt számítógéppel csináltak meg, csak annyi a különbség, hogy mindennek és mindenkinek pont ott van a helye, ahol, és nem csilivili hátterekkel próbálják valahogy eltakarni a rettenetes forgatókönyvet.
Az már más kérdés, hogy miért kellett ezt két és fél órásra nyújtani. Én valahol 90 perc után néztem először az órámra, és a történet pont ott tartott, mintha véget akarna érni. Ehhez képest még ráhúztak egy órát, és egyáltalán nem vagyok meggyőzve arról, hogy ezt ne lehetett volna minimum 30 perccel megvágni. Szó se róla, az utolsó felvonás látványos és izgalmas, és alapból is kevés az üresjárat a filmben, de közel sem akkora horderejű a sztori, hogy indokolja ezt a hosszúságot.
Azt még érdemes külön kiemelni, hogy ismét sikerült remek színészt találni a főgonosz szerepére. Chukwudi Iduji remekül alakítja a messiáskomplexusban szenvedő, narcisztikus egomán elmebeteg zsenit, aki meg van róla győződve, hogy háziállatokból hozza létre a tökéletes társadalmat. Minden jelenetén látszik, hogy lobog a tűz a szemében, és totál kiszámíthatatlan, mikor mit fog tenni vagy mondani. Nagyon remélem, hogy később még visszatérnek hozzá más történetek miatt, mert élvezet volt nézni az alakítását.
A másik komolyabb új szereplő Will Poulter, ismertebb nevén Hollywood Legkarakteresebb Szemöldöke. Poulter nekem alapból is óriási kedvencem (a legjobb karakter A Miller családban!), itt pedig remekül hozza a fizikailag tökéletes, mentálisan viszont egy gyerek szintjén mozgó Adam Warlock karakterét. Sajnos túl sok jelenete nincs, de egyértelmű, hogy a következő években többet fogjuk látni. Rajtuk kívül mindenki pont ugyanazt hozza, mint mindig.
Az biztos, hogy a történet lezárásával véget ért egy korszak A galaxis őrzőinél is. Gunn most valószínűleg nagyon sokáig nem rendez a Marvelnek, nélküle pedig biztosan kell egy kis időt hagyni, amíg átadják valaki másnak a karaktereket. Az első stáblista utáni jelenetben utalnak is rá, hogy más felállással, de folytatódik A galaxis őrzőinek története, ahogy Űrlordról sem feledkeznek majd meg. Viszont Kevin Feige-nek fel kell kötnie a gatyáját, mert James Gunn éppen most bizonyította ismét, hogy az egyik legstabilabb rendező a piacon – és a jövőben pont a konkurenciának fog dolgozni.