Az év egyik legkellemesebb meglepetése A galaxis őrzői videójáték

2021. november 10. – 22:37

Az év egyik legkellemesebb meglepetése A galaxis őrzői videójáték
Forrás: Eidos Montreal

Másolás

Vágólapra másolva

Kihalóban lévő állatfajnak számít lassan a videójátékok között az a termék, ami csak egy sima 20 órás kaland mindenféle online kötelezettség, mikrotranzakció meg letölthető tartalom nélkül. Miért ölne egy stúdió dollármilliókat egy olyan játékba, amit egyszer végigvisz az ember, aztán soha többé nem nyúl hozzá? Meglepő módon a Disney holdudvarából érkezett most pont egy ilyen. Leteszteltük a Guardians of the Galaxyt az Eidos Montrealtól.

A galaxis őrzői a Marvel-gyár egyik meglepő sikersztorija, amiről a Disney igyekszik annyi bőrt lehúzni, amennyit csak tud. Két film (és egy hamarosan megjelenő különkiadás), egy animációs sorozat és egy ötrészes videójáték után kissé váratlanul bejelentették, hogy a Deus Ex-sorozatról ismert Eidos Montreal egy nagyszabású akciójátékot is fejleszt. A 2018-as (egyébként egész jó) Tomb Raiderrel a kalandjátékok irányába induló játékfejlesztő stúdió nem túl jó helyzetbe került amiatt, hogy egy évvel korábban jött ki a nagy dérrel-dúrral beharangozott, hosszú évek óta az első igazán nagy Avengers-játék a Crystal Dynamics stúdiótól, ami az Eidos testvérstúdiója, hiszen mindketten a Square Enix alá tartoznak. Éppen ezért meglehetősen hűvös fogadtatás érte a bejelentést, mert a Marvel's Avengers egy bántóan középszerű, mikrotranzakciókkal szétbarmolt, rettenetesen rossz sajtót kapó kiadvány volt, és a Guardians of the Galaxy (innentől GotG) az első képek alapján pont egy hasonló vállalásnak tűnt.

Az Eidos gyorsan, elég korán el is kezdte kommunikálni, hogy itt nem kötelező online szolgáltatás, nem lesznek vásárolható biszbaszok, hanem csak egy király akciójátékról van szó. Ami szinte észrevétlenül jelent meg most októberben, és azért is érthetetlen, mert egy kifejezetten értékes popkulturális márkáról van szó.

Maradjunk annyiban, hogy a játék során harcolunk ennél jóval nagyobb lényekkel is – Forrás: Eidos Montreal
Maradjunk annyiban, hogy a játék során harcolunk ennél jóval nagyobb lényekkel is – Forrás: Eidos Montreal

Galaxisok rég néztek ki ilyen jól

A nagy szuperhősös játékokkal általában az a baj, hogy mivel drága márkákról van szó, a megrendelők minél több pénzt ki akarnak szedni belőle, ami gyakran a játékmenet, a történet és a minőség kárára megy. A GotG-nél ez fel sem merül, mert nem ígérgettek összevissza, nem rakták maguknak indokolatlanul magasra a mércét, csak szimplán összeraktak egy nem túl hosszú akciójátékot, aminek van eleje, közepe, vége, klassz karakterei, emlékezetes pillanatai és helyzetei. Amennyi órát bele kell tenni például az Ubisoft-játékokba vagy a rendes RPG-kbe, tényleg felüdülés valami olyannal játszani, ahol szinte tökéletesre csiszolták az egyszerűséget.

Ahogy a filmekből és képregényekből lehet ismerni, A galaxis őrzői pár nagyon fura figura, akik egy Milano nevű űrhajó legénységeként kerülnek intergalaktikus bonyodalmakba. A vezetőjük egy nagyra nőtt gyerek, akit még a ‘80-as években raboltak el a Földről, és imádja a popkultúrát, amiből kizárólag a ’80-as éveket ismeri, legyen szó zenékről, filmekről vagy másról. Az alapcsapatot a filmekből ismert ötös (Star-Lord, Rocket, Groot, Drax, Gamora) alkotja, de mi alapvetően Star-Lord, vagyis Peter Quill bőrében éljük meg az eseményeket. A történet majdnem nyílegyenes, A bolygóról megyünk B bolygóra, majd onnan vissza, hogy beugorjunk C helyszínre és így tovább. Mindenhol belekerülünk olyan akcióhelyezetekbe, ahol jó esetben öten kell addig lőni-csépelni furábbnál furább teremtményeket, amíg el nem fogynak, vagy jön egy átvezető videó.

Ez így leírva semmi extra, és ezzel semmi baj nincs. Az Eidos pontosan tudta, hogy egy ennyire erős humorra és karakterekre épülő brand esetében nem kell megváltani a világot, hanem minél jobban felerősíteni azokat a részeket, amik filmekben vagy más játékokban működtek. Bizonyos helyzetekben még a következményekre is hatásunk lehet, de ahogy tapasztaltam, ezek inkább csak nüanszok, amik befolyásolják a többi karakter közti párbeszédet, de nem változtatnak akkorát a cselekményen, mint egy Mass Effect, egy Fallout vagy Witcher.

Star-Lord hajára továbbra sincs bocsánat. Rocket szakálláról meg inkább ne is beszéljünk – Forrás: Eidos Montreal
Star-Lord hajára továbbra sincs bocsánat. Rocket szakálláról meg inkább ne is beszéljünk – Forrás: Eidos Montreal

Viszont a karakterek annyira jól meg vannak írva, annyira jól eltalálták a szinkronhangokat (akik nem a mozifilmekből ismert színészek), és annyira bomba hangulata van néha egy-egy akciónak, hogy mindezt baromi könnyű elfelejteni.

Egész egyszerűen nehéz überelni például olyan pillanatokat, amikor totál kaotikus harchelyzetben használjuk a csapategység funkciót, és az addig is kaotikus állapotok megtöbbszöröződnek. A harcban végig Star-Lordot irányítjuk, aki alapvetően távolsági arc, de van egy gombja a közelharcra, és közben mind a négy másik társának is utasításokat adhat. Ez nem újdonság (Bioware-játékok például), viszont azért cserébe, hogy nagyon minimálisra vették a karakterek képességeinek számát, olyan akciójátékot kapunk, ami végig pörgős, gyors, és gyakran inkább reflexeket igényel, mint mély stratégiát. Ez sokakat elijeszthet, és néhol önismétlővé teszi a játékmenetet a vége felé, de egyszerűen nem lehet oltári király dologként megélni azt, amikor a korábban említett csapategység funkciót használjuk.

Ilyenkor Star-Lord összehívja harc közben a csapatot, és mond egy filmekből is jól ismert beszédet. Két opciónk van, hogy mit mondunk csata közben a többieknek, a jó választól függően mindenki kap boostot, vagy csak mi. És emellett elindult Star-Lord playlistjéből az egyik dal.

Kedves olvasó, én sok mindent gondoltam már, de az, bevallom, még nem fordult meg a fejemben, hogy a Wham! Wake Me Up Before You Go-Go című számára tarkóig érő vigyorral a fejemen fogok jégpisztollyal lövöldözni bekattant űrrendőröket, miközben egy rakétavetős mosómedve és egy beszélő fa védik a seggemet.

Amikor a vigyorgástól fáj az arcod

James Gunn rendező óriási húzása volt, hogy ismertebb vagy kevésbé ismert ‘80-as évekbeli számokkal turbózta fel A galaxis őrzői-filmeket, és nagyon helyesen tette az Eidos, hogy valószínűleg nem kevés pénzt költve, nemcsak egy rettentően vicces és szórakoztató playlistet rakott össze, hanem magát a zenét a játékmenet és történet szerves részévé tette. Volt egy alkalom, hogy Rick Astley örök slágerét akartam hallgatni az űrhajónkon, és Rocket kikiabált a szobájából, hogy kuss legyen, mert aludni akar.

Star-Lord a nevét a kedvenc heavy metal zenekarától vette, ami egy fiktív zenekar, de a játék kedvéért beleraktak tőlük jó pár valódi zenét. Harc közben megszólal a Take On Me, a Don’t Worry Be Happy, a Final Countdown vagy a Kickstart My Heart. Csupa olyan zene, amiket igazából utálok és idegesítenek, de egy intergalaktikus, renegát, lövöldözős játék kontextusában fogyasztva ultramenőnek hatnak. Egy másik alkalommal egy rusnya földönkívüli szegezett pisztolyt a fejemhez egy lepukkant kocsmában a galaxis szélén, azt követelve, hogy együtt énekeljük el a közös számának a szövegét.

Egyszerre képtelenség megunni a látványt egyes helyeken – Forrás: Eidos Montreal
Egyszerre képtelenség megunni a látványt egyes helyeken – Forrás: Eidos Montreal

Az a játék minden pontján érzékelhető, hogy a készítők hatalmas szeretettel és tudással nyúltak hozzá a történethez, a karakterekhez, a világhoz, és itt nem csak a humorra és a folyamatos csipkelődésre gondolok, hanem a nagyobb Marvel-univerzumra is. Felbukkan egy csomó olyan karakter, akit a hardcore képregényrajongók biztos ismernek, és egy pillanatig sem érezni azt, mint az Avengers-játéknál, hogy a Disney nagyon szigorúan megszabta a stúdiónak, hogy milyen szereplőket használhatnak.

Arról nem is beszélve, hogy még drámából is jut bőven. Mind az öt központi karakternek megvan a maga tragédiája, ami miatt annyira pokróc vagy éppen furcsa a stílusuk, és a játék nagyon gyakran vált fókuszt öncélú baromkodásból a karakterfejlődésre, a lelkizésre, a tragédiák feldolgozásának módjaira. Annyi érzelem szorult ebbe a játékba, hogy nagyon hamar elkezdünk kötődni a szereplőkhöz még úgy is, hogy azért már ismerjük ilyen-olyan filmekből vagy képregényekből. A Mass Effect-sorozat óta nem volt olyan, hogy egy pici űrhajót újra és újra bejárok küldetések között, hogy a legénységet faggassam az ügyes-bajos dolgaikról, a hátterükről vagy az érzéseikről. Ilyet pedig tényleg csak az olyan játékok tudnak, amiket nagy szeretettel csináltak.

Popcornmozi után popcornjáték

Mindazok ellenére, hogy a GotG egy rettentően szórakoztató, csupa szív, kreatív kis játék, azért túlzás lenne feltenni a legjobb játékok polcára. A döntéseink nem számítanak annyira, mint azt gondolnánk, az akció látványos, de érdemes minél nagyobb nehézségi fokot állítani, mert hamar baromi könnyűvé válik. De még ez is kevés, hiszen nekünk és társainknak nagyon limitáltak a képességeink. A pályák lenyűgözők, de nagyon lineárisak, és pár apróbb kis részleten kívül kizárólag annyit tudunk csinálni, hogy néha beszélgetünk NPC-kkel – már ha vannak –, és felszedhetünk a minimális kraftoláshoz szükséges nyersanyagot, illetve skineket.

A Milano a helyszíne sokszor a legjobb párbeszédeknek a csapattársainkkal – Forrás: Eidos Montreal
A Milano a helyszíne sokszor a legjobb párbeszédeknek a csapattársainkkal – Forrás: Eidos Montreal

A skinek ráadásul nem túl kreatívak, és csak a ruhákat változtatják meg, Star-Lord focistafrizuráját vagy Rocket idegesítő befont szakállát sehogy sem tudjuk eltüntetni. A történet is kiszámítható egy idő után, ahogy az is lelombozó, hogy többször visszatérünk ugyanarra a helyszínre ahelyett, hogy mindig új bolygókat meg bázisokat fedeznénk fel magunknak. Attól a stúdiótól, amely a Deus Ex-sorozatot adta nekünk, kétségtelenül csalódás lehet sokaknak, hogy a GotG egyáltalán nem egy mély játék, és annyira érezhetően casual gamereknek készítették, hogy a hardcore arcok hamar kiábrándulhatnak belőle.

A legtöbb helyen 20 óra játékidőt írnak, de nekem 40 óra volt végigvinni úgy, hogy minden dialógusra kíváncsi voltam, minden mellékutat felfedeztem, és minden szöveget elolvastam. Ez egyáltalán nem kevés, és nem is kell minden játéknak 60-80-100 órásnak lenni ahhoz, hogy élvezni tudjuk. Ha úgy ülünk le a GotG elé, hogy szeretnénk kikapcsolódni, jókat röhögni és Culture Clubra színes földönkívüliekre lövöldözni, akkor kevés jobb programot tudnék ajánlani 2021-ből. Különösen azoknak ajánlom, akik csalódtak a tavalyi Avengers-játékban, mert az Eidosnak még úgy is sikerült kiköszörülnie a csorbát, hogy a GotG körüli minimális hírverés miatt a Disney valószínűleg nem tanult a hibájából, és nem jött arra rá, hogy

a kevesebb néha lehet több is.

Akinek pedig halvány lila fingja sincs a Marvelről, a szuperhősökről vagy A galaxis őrzőiről, az se ijedjen meg: zéró háttértudás kell ahhoz, hogy értsük és szeressük a világot, a szereplőit és a történetet, és kifejezetten azoknak érdemes kipróbálni, akik időhiány miatt már letettek a videójátékozásról.

(A játékot a Microsoft által biztosított tesztkód felhasználásával próbáltuk ki egy MSI GS65 Stealth gamer laptopon.)

Kövess minket Facebookon is!