2022. október 14. – 05:08
A kilencedik résszel véget ért a Disney Plus-éra egyik legfurább próbálkozása a Marveltől, a She-Hulk: Attorney at Law (ami magyarul az Amazon: Ügyvéd címet kapta, de mindannyiunk szellemi épsége érdekében hivatkozzunk csak She-Hulkként a sorozatra), ami gyakorlatilag egy millenial romkomba oltott, tárgyalói drámával kevert szuperhősös sorozat, ami néha lebontja a falat a néző és a cselekmény között. Ez így leírva is fárasztó, és ugyan a She-Hulk tele van váratlan, meglepő ötletekkel, sokszor így is csak egy terméknek tűnik.
Először is kezdjük ott, hogy ki az a She-Hulk: egy női Hulk, aki Bruce Banner unokatesója, és civilben ügyvéd. A karakter még a nyolcvanas években debütált a képregényekben, és maga Stan Lee találta ki. Azóta viszonylag népszerű, megfordult a Bosszúállókban és más nagyobb csapatokban, de ez az első alkalom, hogy az újkori Marvel-univerzumban szerepel. Ahogy a Hulk, úgy ő is képes nagy darab, bivalyerős, zöld szörnyeteggé változni, de unokatestvéréhez képest jóval emberibb, és jobban is tudja kontrollálni az átváltozásait.
Ahogy Kevin Feige, a Marvel filmes univerzumának atyaúristene szép lassan bemutatja élő szereplősen az összes fontosabb képregénykaraktert, úgy kell egyre jobban átgondolni, hogy kivel mit kezdenek. Egy sima női Hulk az egyébként is nagy kedvenc Mark Ruffalo mellé lehet, hogy kicsit ócska húzás lett volna a filmekbe, és mivel a Disney éppen pörgetni próbálja a Plus streamingszolgáltatását, miért ne lehetne sorozatot építeni köré. A gond nyilván csak az, hogy elképesztően drága meganimálni egy Hulkot, pláne ha az úgy beszél, mint egy ember. Más megoldás pedig nagyon nincs She-Hulk ábrázolására.
Aztán kiderült, hogy a Marvel valami egészen szokatlant akar csinálni: a korai képregényekhez hű, bírósági dramedyt Tatiana Maslany főszereplésével, és annak a Jessica Gaónak a vezetésével, aki íróként dolgozott a Robot Chickenen, a Silicon Valley-n és egy Rick & Morty-epizódon is. Maslany telitalálatnak tűnt már elsőre, hiszen az Orphan Black sorozatban már megmutatta, hogy képes egyszerre egy tucat különböző karaktert is játszani, miért ne birkózna meg egy jogászkodó Hulkkal.
Az első trailer alapján már érzékelni lehetett, hogy azért ez nem a legegyszerűbb projekt. A CGI rettenetesnek nézett ki, ami szinte már várható volt, annyira rossz a híre manapság a Marvel animációs részlegének. A stílus pedig tényleg egy millenial sitcom és egy Marvel-film között mozgott már ránézésre is. Persze ha egy annyira egyedi koncepciót jól megtudott oldani a Marvel, mint a WandaVision, ez miért ne működne?
Működik is, meg nem is.
Az elég hamar kiderült, hogy a Marvel a háttérben valószínűleg elég szorosan fogta a gyeplőt. Jessica Gao a Varietynek adott egy nagy interjút, amiből többek között kiderült, hogy a többi íróval egyáltalán nem tudnak tárgyalótermi jeleneteket írni – ami megmagyarázza, hogy a bírósági részek miért rövidek és laposak –, és hogy a stúdió végül belenyúlt az epizódok sorrendjébe, olyannyira, hogy a nyitórész csak valahol a szezon vége felé jött volna. Gao még azt is elárulta, hogy a Better Call Saul és a Fleabag volt az inspiráció, amikor eredetileg jelentkezett az ötlettel, és hát utóbbit le sem tagadhatná a sorozat.
Hiába csak kilencszer félóra az egész évad, mégis viszonylag könnyen három részre lehet osztani az egészet:
- elmesélik She-Hulk, vagyis Jennifer Walters eredettörténetét Bruce Banner segítségével;
- Jen élete a feje tetejére áll, párkapcsolatot keres, új munkahelye lesz, és belegabalyodik egy csomó szuperhősös jogi ügybe;
- a végére akad pár kifejezetten erős epizód, összeér pár nem túlságosan kibontott szál, és vége az évadnak.
A sorozat első harmada kifejezetten nehéz néznivaló, ha valaki klasszikus Marvel-produkciót vár: elvétve vannak akciójelenetek – és azok se néznek ki túl jól –, a cselekmény nagy része abból áll, hogy egy kicsit lúzer késő huszonéves vagy kora harmincas ügyvédnő hogyan küzd meg azzal a ténnyel, hogy egy bazi erős zöld óriássá tud változni, akit ismer az egész világ. A hangulatot végig poénra veszik, nonstop megy a viccelődés meg a kikacsintás, csak sajnos az utóbbi közel sem hat annyira eredetinek, mint a Fleabag vagy akár a Deadpool esetében. Az viszont kifejezetten jól áll a sorozatnak, hogy folyamatosan reflektál a hímsovinizmusra, az incelekre és a toxikus rajongókra, és ezeknek a kezelésében talán jobb is a főhős, mint, mondjuk, egy balhorogban.
Az évad második harmadára viszont elfogy a kezdeti lendület és annak az újdonságnak a hatása, hogy mégis csak egy Marvel-sorozatot nézünk, amiben egy női Hulk Zs listás szuperhősök és rosszfiúk ügyeit intézi a bíróságon. Itt pár helyen már nagyon gagyi Doktor Szöszi-szintre süllyed a sorozat humora és a történet, és valahol ott érünk el az abszolút mélypontig, amikor She-Hulk Megan Thee Stallion rapperrel twerkel az irodában. Itt kezd igazán feltűnni, hogy legalább annyira fontos az alkotói folyamatban a Toyota Prius-reklám és Megan Thee Stallion szerepeltetése, mint az, hogy legalább picit szórakoztató legyen a sztori. Pedig egészen komoly potenciál volt Mr. Immortal feltűnésében, aki tényleg egy igazi, klasszikus Zs listás képregény-paródia, mégsem tudtak igazán mit kihozni a nem szokványos képességéből.
Mielőtt még elment volna az összes kedvem a sorozat agyalágyultságától és érezhető fókuszvesztésétől, jött az utolsó három epizód, ami megmutatta, mi lehetett volna ebből a sorozatból, ha nem kell annyi mindennek megfelelnie már a tervezési fázisban. A Marvel legjobb jeleneteit idézte az, amikor Emil Blonsky mindenféle Zs listás figurának tart önismereti terápiát valahol elvonulva, amikor felbukkan Charlie Cox mint Daredevil, és nem a Netflix-sorozatból megszokott búval baszottságot hozza, hanem a karakternek azt a könnyedebb, lazább formáját, amit csak ritkán lehetett látni képregényekben is. Az utolsó epizód pedig akkora mindfuck, hogy úgy általában idézőjelbe tesz mindent, amit erről az egész sorozatról eddig gondoltam. Itt lesz egy kis spoiler, akit ez zavar, görgessen tovább!
Szóval az utolsó epizódban Jennifer egyszer csak fogja magát, és nemcsak szimplán belenéz a kamerába, hanem kisétál a Marvel stúdiójába, megveri a biztonsági embereket, majd számonkér egy K.E.V.I.N. nevű robotot, hogy mégis mi ez a befejezés, amit írtak az ő utolsó epizódjába. A név nyilván áthallásos Kevin Feigével, és végül She-Hulk rábeszéli, hogy kapjon más befejezést. Láttunk már azért ehhez hasonlót más filmekben és sorozatokban is, de itt pont azért ütött százszor akkorát, mert mintha maguk az alkotók is elismerték volna, hogy nem minden úgy alakult, ahogy szerették volna, hogy Kevin Feige túlságosan beleszólt a dolgokba, hogy muszáj volt ilyen meg olyan cameókkal és jelenetekkel kitölteni bizonyos részeket. Itt a spoiler vége.
A Marvelről mindenki tudja, hogy egészen drasztikusan képesek átírni, újravágni vagy akár teljesen újraforgatni bizonyos projekteket, és hogy voltaképpen erre reflektál az évadzáró, az már-már zavarba ejtő. Főleg úgy, hogy ismerjük a She-Hulk hátterét, hogy átrendezték az epizódok sorrendjét, vagy hogy úgy írattak bírósági jeleneteket, hogy azokhoz egyáltalán nem értettek a készítők. Ez már tényleg annyira meta, hogy Marvel-produkciókkal főállásban foglalkozó újságíróként egész egyszerűen nem tudok értelmezhető véleményt írni. Éppen ezért a She-Hulk bizonyos szempontból egy párját ritkító, egészen furcsa próbálkozás sok mellélövéssel, más részről viszont simán lehet csak egy nagyon könnyed, szórakoztató vígjátéknak is kezelni, amelyben egy picit balfék főhősnő igyekszik érvényesülni egy alapvetően férfiak dominálta élethelyzetben.
Elképzelésem sincs arról, hogy egy Tatiana Maslany kaliberű színésznővel akar vagy tud-e egyáltalán a Marvel nagyobb ötletekben gondolkodni, mert valahogy nem látom magam előtt, hogy a She-Hulk együtt dobál parkoló autókat Hulkkal New York főutcáján. Azt már inkább, hogy a következő évadban sokkal jobban rámennek a néhol egészen eredeti bírósági ügyekre, jobban bevonnak kisebb-nagyobb Marvel-karaktereket, és a készítők is végre eldöntik, hogy pontosan milyen atmoszférát akarnak teremteni. És bőven elég párszor megmutatni magát She-Hulkot, mert ez az a sorozat, amelynél az számít legkevésbé, hogy egy drabális zöld nő át tudja ütni a falat, ha akarja.
