2021. augusztus 30. – 20:33
frissítve
Lassan visszatér a mozis világ a járvány előtti kerékvágásba, és olyan dömpingben érkeznek a Marvel-filmek egymás után, hogy azt már egyre nehezebb követni. Pláne úgy, hogy Shang-Chi vagy az Örökkévalók (Eternals) esetében még a képregényrajongók számára is kevéssé ismert karaktereket akar bevinni a stúdió a mozis mainstreambe. A Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája az első olyan Marvel-film, amelynek főhőseit ázsiai származású színészek alakítják, és a történet is mélyen merít a távol-keleti kultúrákból. Ez ügyes marketingfogás egy C listás hős szélesvásznas bemutatására, de nem elég ahhoz, hogy igazán emlékezeteset alkossanak belőle.
Ha az olvasónak fogalma sincs, ki vagy mi az a Shang-Chi, azzal valószínűleg nincs egyedül, de semmi gond, röviden segítünk.
A karakter a '70-es években bukkant fel a Marvel-képregényekben, abban az időszakban, amikor világszerte iszonyatosan népszerűek voltak a távol-keleti nindzsás és kungfus filmek, nem kis részben Bruce Lee-nek köszönhetően. A Marvel eredetileg a Kung Fu című tévésorozat jogait szerette volna megvenni, de ez nem jött össze, ezért inkább Sax Rohmer brit ponyvaíró Fu Manchu nevű karakterének jogaira csaptak le, amiből kinőtte magát később maga Shang-Chi is. Bár a karakter megalkotói hivatalosan Steve Englehart és Jim Starlin voltak, valójában a magyar származású rajzoló, Paul Gulacy volt az, aki egészen nyíltan Bruce Lee-ról mintázta meg a karaktert, csak a filmsztár védjegyévé vált sárga kezeslábast rajzolta át pirosra. Ettől persze még minden amerikai gyerek Bruce Lee-t látta a figurában, amikor bement egy képregényboltba.
Ahogy az amerikai kungfumánia, úgy Shang-Chi népszerűsége is alábbhagyott a későbbi évtizedekben, és a karakter rendszeresen feltűnt ugyan a képregényekben, még a képregényes Bosszúállók hivatalos tagja is lett egy időre, az ismertsége soha nem közelítette meg az olyan nagyágyúkét, mint Thor, az X-Men, a Fantasztikus Négyes vagy a Netflix-sorozatokból (Punisher, Jessica Jones, Iron Fist, Daredevil) ismert „utcai” szuperhősök. Mert hát azon túl, hogy tökéletesen értett a küzdősportokhoz és a kézitusához, Shang-Chi nem igazán tudott mással kilógni a több száz másik hős közül. Ez alapján felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért vágott bele a Marvel, hogy ennyire periférián tengődő és nem is különösebben érdekes karakter úgy kapjon saját szólófilmet, hogy Scarlett Johanssonnak ugyanerre éveket kellett várnia? A válasz pofonegyszerű:
a Marvel-filmekben szereplő hősök etnikai homogenitása már tényleg mindenkinek szemet szúrt Hollywoodban.
A 2008-as Vasember-film óta íródó Marvel-univerzumban a fontosabb szereplők szinte egytől egyig fehér férfiak, a kivételt sokáig csak olyan epizódszereplők jelentették, mint Nick Fury, alias Samuel L. Jackson (vagy Thanos, aki ugye nem fehér, hanem lila). Egészen a hatalmas sikerű Fekete Párducig kellett arra várni, hogy a Marvel kilépjen a saját etnikai komfortzónájából, és ez a lépés akkora sikerrel járt, hogy az amerikai iskolákban szó szerint örömtáncot jártak az afroamerikai diákok, amikor kiderült, hogy iskolai programként mennek megnézni a Fekete Párducot a moziban. Ez tökéletesen rámutatott arra, hogy muszáj valamit kezdenie a Marvelnek azzal a helyzettel, hogy a legismertebb karaktereit még egy olyan korszakban hozták létre, amikor az amerikai feketéknek csak a busz hátuljában volt szabad leülniük.
Egyre erősödtek azok a hangok is, amelyek kiemelték: az ázsiai-amerikai kisebbség sehogyan sincs reprezentálva a Marvel-univerzumban. Kisebb botrány lett például abból, hogy a Doctor Strange-ben ázsiai színész helyett Tilda Swinton kapott egy fontosabb – eredetileg ázsiai – karaktert. De közben sokan azért is elégedetlenek voltak, mert a Trónok harcából ismert Finn Jonesnak adták az Iron Fist című Netflix-sorozat főszerepét – annak ellenére, hogy Vasököl a képregényekben egy szőke hajú fehér csávó. Egyszerűen megérett Hollywood az első ázsiai szuperhős bemutatására még úgy is, hogy Benedict Wong imádni való volt már több Marvel-filmben is. De ő feltűnően csak egy mellékszereplő, nem pedig a nagybetűs Hős.
(És itt jegyezzük meg azt is, hogy mindezt nem a liberális háttérhatalmi pc-terror, hanem a jéghideg pénzügyi számítások vezénylik. Minél színesebb a szereplőgárda egy filmben/sorozatban, annál többen tudnak azonosulni a főhősökkel, és annál több a potenciális néző, rajongó, vásárló. Tankönyvi példa a Halálos iramban sorozat a világ összes bőrszínével a szereplők között, és milliárdos bevétellel.)
Everybody was Kung Fu fighting
A Marvel időzítése azért is érdekes, mert az elmúlt években kisebb reneszánszát élte a kungfufilm műfaja. Elég csak a fantasztikusan koreografált Rajtaütés-filmeket említeni, de több sorozat is megpróbálkozott a harcművészet tévés felélesztésével, mint az Into the Badlands, a Warrior, a Wu Assassins, az Iron Fist, talán még a Cobra Kait is ide lehet sorolni. Egyik se lett eget rengető világsiker, de mindegyik körül kialakult egy kisebb kultusz, ami rámutatott arra, hogy igenis van igény a műfajra.
A Shang-Chi címszerepre a Kim's Convenience kanadai sitcomban felbukkant, majd utána akciófilmekre és -sorozatokra szakosodott Simu Liut szerződtették, aki a színészi munkái mellett sokáig kaszkadőrként és dublőrként is dolgozott, mellékesen pedig képzett taekwondóban és kungfuban is. Hozzá csatlakozott Awkwafina, ő itthon kevésbé ismert, de Amerikában az egyik legnépszerűbb női komikus mostanában, főleg a Kőgazdag ázsiaiak című filmnek, pár tévésorozatnak és standupnak, illetve a My Vag című 2012-es virális Youtube-slágerének köszönhetően.
A film kettőjük szemszögéből mutat be egy sajnos már unalomig ismert történetet. Adva van egy átlagos figura, akinek a szürke hétköznapjait váratlan fejlemények kavarják fel, és végül egy egész világra veszélyt jelentő helyzetben kell megállnia a helyét, és ezzel hőssé válni. Érthető, hogy a Marvel Shang-Chinak is akart egy kerekebb eredettörténetet adni, de
a filmben olyan gyorsan eljutunk az egyszerű parkolós fiútól a mindent és mindenkit megmentő szuperhősig, hogy semmi súlya nincs az egész átalakulásnak.
A Fekete Özvegy-szólófilmnél legalább megtudhattunk ezt-azt Scarlett Johansson évek óta ismert karakterének a hátteréről, a Shang-Chi esetében viszont elég lett volna plusz 10 percben elmagyarázni, hogy ki ő, mit tud, honnan származik és hová tart – de mégsem.
A film első fele alapján még úgy is tűnt, hogy a Marvel tanult a saját hibáiból, és szakított azzal a már jól bevált formulával, hogy bármilyen unalmas szuperhős köré fel tud húzni egy erősen közepes minőségű filmet úgy, hogy voltaképpen ugyanazt meséli el újra és újra. Az első felvonás ugyanis csupa akcióból és kisebb-nagyobb poénokból áll, sokszor percekig csak tátott szájjal bámulja az ember, mennyire tökéletes koreográfiát hoztak össze a harcokhoz. Arról nem is beszélve, hogy a címben is szereplő tíz gyűrű egyébként 10 darab karkötő, viszont olyan kreatív dolgokat hoztak ki ebből a 10 karkötőből a harcjeleneteknél, hogy csak emelgettem volna a kalapomat, ha lett volna rajtam a moziban. Liu egyébként a legtöbb esetben saját maga szerepelt ezekben a jelenetekben, és különösen a trailerekben már ezerszer ellőtt buszos akció lett egészen lenyűgöző, de később is akad még jó pár hasonló jelenet.
A készítők viszont a film második felére megfeledkeztek arról, miért is imádták a nyugati fiatalok annyira a távol-keleti harcművészeti filmeket.
Néha pont elég egy pofonegyszerű, lineáris történet, ha cserébe másfél órán keresztül látványosan verekednek az emberek.
Az első 30-40 perc után őszintén arra vágytam, hogy a Shang-Chi ne szóljon semmi másról, mint soha véget nem érő verekedésről, amelyeket maximum Awkwafina egy-egy vicces aranyköpése szakít meg. Ehhez képest a film közepétől megérkezett a kötelező történetcsomag a Marveltől, amelyben részletesen kibontották, honnan is jön Shang-Chi, ki az ő apja, mik azok a bizonyos gyűrűk, és innentől kezdve az akciót felcserélte a dráma. Az a dráma, amire szerintem úgy istenigazából senki sem kíváncsi, mert sem Liu, sem Awkwafina (sem a többi színész) nem tűnt olyannak a képernyőn, mint akiket igazán megrázott volna ez a sok háttérinformáció. Ez a nagy fináléban csúcsosodott ki, ami baromi látványos (bár néhol már nehezen követhető) ugyan, de annyiszor, annyi verzióban láttuk-hallottuk már ezt az apa-fia-lánya-anyja típusú családi szuperhősdrámát, hogy tök őszintén nem érdekelt semmi más, csak az, hogy Simu Liu és a Xialinget játszó Meng'er Zhang minél tovább gyakja az ellenséget.
Tíz gyűrű mindenek felett
Filmről filmre egyre nehezebb bármit is írni a Marvel végtelenül hömpölygő mozis sorozatáról, azon túl, hogy tartja az erős közepes szintet. Miközben a tévésorozatokban egyre bátrabb a stúdió (lásd WandaVision vagy Loki), a mozikban egyre feltűnőbb, mennyire nem tudnak elszakadni a jól bevált formuláktól. Végy egy csöndes, jó kiállású akcióhőst (Simu Liu), adj hozzá egy abszolút oda nem illő havert, aki folyamatosan viccelődik (Awkwafina), a főgonosz legyen a főhős kvázi hasonmása (Tony Chiu-Wai Leung), és tűnjön fel egy kisebb szerepben valami ismertebb hollywoodi veterán (Michelle Yeoh), plusz dobjunk hozzá egy kisebb szereplőt más Marvel-filmekből (Benedict Wong).
Ha belegondolunk, ez a formula ismétlődik szinte az összes olyan Marvel-filmben, ahol egy új hőst akartak bemutatni, legyen szó az első Hangya-filmről, a Thorról vagy a Doctor Strange-ről. Az évek során annyira belefáradtam, hogy állandóan ugyanarra az érzelmi hullámvasútra veszek jegyet, hogy őszintén jólesett volna egy kőegyszerű kungfufilm, amelyben addig pofozzák a gonoszt, amíg fel nem bukkan a stáblista. Helyette kaptunk egy zseniálisan megkoreografált, de valójában teljesen üres harci fantasyt, ahol vannak klassz ötletek, és baromi jó, hogy hamar elszakad a történet Amerikától, de ez így még mindig kevés ahhoz, hogy a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája ne csak a szokásos szezonális Marvel-film legyen.
Az persze más kérdés, hogy Shang-Chi karaktere valószínűleg most először és utoljára kapott saját filmet, és a jövőben majd más hősök vagy éppen a Bosszúállók filmjeiben bukkanhat fel inkább mellékszereplőként. És ez jól is van így, mert Shang-Chi figurája közel sem annyira komplex vagy izgalmas, mint Hulk vagy Tony Stark, hiszen voltaképpen csak egy felturbózott Bruce Lee-ről beszélünk. Ennél sokkal érdekesebb, hogy mi lesz Awkwafina sorsa, aki megdöbbentően szórakoztató a film nagy részében, de belőle meg azért nehezen lehet szuperhőst csinálni. Akkor már inkább Xialing történetére lennék kíváncsi, akinek fontos szerepe van a filmben, de a kulcsjelenetekben rendre csak epizódszerep jutott neki, pedig az ő sztorija garantáltan százszor érdekesebb, mint egy San Franciscó-i parkolófiúé.
A Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája egyértelműen kihagyható azoknak, akik Marvel-filmeket már csak kis dózisban hajlandók fogyasztani, de még azoknak is, akik félnek, hogy lemaradnak valamiről. A film végén és a stáblista utáni jelenetekben ugyan összekötik a szálakat a nagy Marvel-univerzummal, de egyébként csak nagyon érintőlegesen kapcsolódnak a központi történetfolyamhoz. Ez, mondjuk, egyeseknek pont hívószó lehet, hiszen marveles háttérismeretek nélkül is lehet élvezni a filmet. Az már más kérdés, hogy a Shang-Chi akkor is csak egy erősen közepes produkció, ha Marvel-filmként kezeljük, és akkor is, ha szimpla nyárvégi akciófilmként.