2021. július 5. – 22:40
A pandémiás időszak eléggé felforgatta a mozikat, és azzal egy rakás drága produkciót is, amelyeknek a bemutatóját hónapokon át tologatták. Ez leginkább az olyan aprólékosan megtervezett franchise-oknál jelent problémát, mint a Marvel, ahol évekre előre ki van centizve, hol, mikor, milyen történet kerüljön a mozikba és a tévébe, hogy egy koherens egészet adjon a sztori. A Fekete Özvegy pont telibe kapta a járványt, és a sok csúszás miatt kicsit ki is lóg a többi közül. Pedig végre megismerhetjük Scarlett Johansson karakterének hátterét – kár, hogy valószínűleg ez volt az utolsó alkalom a színésznővel.
A hírek szerint Scarlett Johanssonnak lejárt a szerződése a Disney-vel, és nem csak ezért tűnik úgy, hogy többet nem ölti magára a Fekete Özvegy szerepét, hanem azért is, mert a legutolsó Bosszúállókban meghalt. Éppen ezért volt furcsa, hogy minek szólófilm egy olyan karakternek, akit valószínűleg nem látunk többé. Pláne úgy, hogy Natasha Romanoff karakterét huszonvalahány Marvel-film alatt sem tudták igazán kidolgozni, és alig tudunk róla valamit azon kívül, hogy egy orosz szuperkém, és összeszűrte a levet Bruce Bannerrel a második Bosszúállókban.
Pedig a képregényekben a Fekete Özvegy története kifejezetten érdekes, és hát Johansson is százszor jobb színésznő annál, mint amilyen szerepet szántak neki a Marvel-filmekben. Szóval még arra is megvolt az esély, hogy a Fekete Özvegy egy izgalmas posztszovjet kémtörténet lesz, ami betömködi a lyukakat Natasha múltjával kapcsolatban. Ez csak részben sikerült, mert ugyan vannak erős pillanatai és üzenetei a filmnek, mégis valahogy súlytalannak hat az egész.
Bezuhanni a Nyugati-aluljáróba egy Princess pékség elé
A filmet durván agyonpromózta a Disney, szinte hetente jöttek ki új teaserek vagy trailerek, és a központban általában a helyszín, Budapest volt. Azt az eddigi Marvel-filmekből már lehetett tudni, hogy egyszer történt valami emlékezetes a Fekete Özveggyel és Sólyomszemmel Budapesten, ezért biztosnak tűnt, hogy ez a film erre a kérdésre választ ad. Adott is némileg, de Budapest csak a film negyedében tölt be fontos szerepet, akkor is csak arra jó, hogy lenyomjanak pár látványos üldözési jelenetet. Az egyik ilyennél például Natasha és Jelena (Florence Pugh) autóval bezuhannak a Nyugati-aluljáróba egy Princess pékség elé, ami nyilván nekünk, magyaroknak állati szórakoztató. Ahogy az is, hogy Csepel sört szürcsölgetve lelkiznek egymással később, Jelena pedig egy üveges kisfelessel fertőtleníti a karját, aminél magyarabb megoldást kitalálni sem lehetne.
Azt az előzetesek alapján is tudni lehetett, hogy kiderül ez meg az Natasha szovjet múltjáról és az úgynevezett vörös szobáról, ahol a hozzá hasonló szuperkémeket képzik ki. A film nem is tér le erről az útról, gyakorlatilag a komplett történet arról szól, hogy Natasha és Jelena visszafűzi a saját múltjuk szálait, és közben találkoznak egy csomó régi ismerőssel. Az egyik ilyen régi ismerős a Vörös Őr (David Harbour, akit leginkább a Stranger Things Hopperjeként lehet ismerni), a szovjetek szuperkatonája, aki a háborúban többször is megküzdött Amerika Kapitánnyal, legalábbis saját állítása szerint.
Azonban hiába kezdődik úgy a film, mintha egy nagyon drága epizódja lenne a Foglalkozásuk: amerikai című tévésorozatnak, az oroszos kémhangulat hamar átcsap generikus akciófilmbe. A hangsúly egyértelműen a családon mint fogalmon van, és hiába okoz néhol pár jobb pillanatot Jelena és Natasha civakodása, igazán mélyen a film nem tud elmerülni ennek az érzelmi hátterében. Helyette robban és füstöl minden, és az akcióra még úgy sem lehet panasz, hogy még a Marvelhez képest is sok a lehetetlen szituáció, ami fölött a nézőnek valamiért szemet kell hunynia.
A család az család
Szintén ellőtték már az előzetesekben, hogy a Fekete Özvegy nem csak akcióról és a különleges szovjet kémprogramról szól, hanem arról is, mi számít családnak. Ez most Magyarországon különösen aktuális téma, és igazából a film valódi érzelmeket mutató jelenetei is egyedül akkor működnek, amikor együtt a diszfunkcionális család. Jelena a dühös, hepciáskodó kistestvér, aki lázad a nővére ellen, Natasha a magányos fekete bárány, a Vörös Őr a '80-as években ragadt szexista alfahím, akinek semmi jövőképe, Melina (Rachel Weisz) pedig a mindenki csomagját a hátán cipelő ősanya borzalmas titkokkal.
Éppen ezért annyira furcsa film a Fekete Özvegy. Papíron egészen nyomasztó és tragikus, miken kellett átmenni hőseinknek, mégis van egy csomó viccelődős jelenet, abból a tipikus Marvel-fajtából, amikor két csihipuhi között egymondatos poénokkal szórakoztatják egymást hőseink. Különösen David Harbour karaktere lóg ki a sorból. Harbour egyáltalán nem az a Hemsworth-alkatú csávó, hanem egy magas, pocakos, behemót rosszfiú, akibe beleverte az élet, hogy szovjet férfinek lenni egyet jelent a nyers erőszakkal, a tuskósággal és az érzelemmentességgel. El tudom képzelni, hogy sokaknál éppen az ő karaktere lógott ki túlságosan, de szerintem kifejezetten üdítő volt végre egy olyan antihőst látni, akinek nincs igazán komplikált motivációja, nincsen hű de tragikus háttere, hanem egyszerűen csak imádja a Vörös Őr szerepét, és ha tehetné, örökké latexben védené a kommunizmust.
Az van, hogy a Disney/Marvel egyszerűen nem tud igazán komoly, drámai filmeket csinálni, és kényszeresen oldja a hangulatot mindenhol a menetrend szerinti egysoros poénkodásokkal. Ez valahol állati jól működik (Thor 3, A galaxis őrzői, A Hangya), valahol meg nagyon nem (Marvel Kapitány, Doktor Strange), és a Fekete Özvegy a két világ között ragadt. Annyira nem vicces, hogy megmutassa Natasha Romanoff valódi személyiségét, annyira viszont nem mély, hogy új megvilágításba helyezzen egy jól ismert karaktert. Vagy hát „jól ismert”, merthogy az eddigi Marvel-filmekből Scarlett Johansson arcán kívül kevés dolgot lehetett megjegyezni a Fekete Özveggyel kapcsolatban.
Ez a jövőben már kevés lesz
Egyik kollégám kérdezte a film után, hogy na, milyen volt, mire én annyit feleltem neki, hogy a szokásos Marvel-tucatfilm.
„Jó, de azon belül inkább a Captain Marvel-szintű fos tucat, vagy a Guardians of the Galaxy-szerű fasza tucat?”
És hát a visszakérdezés fején találta szöget, ugyanis tizenvalahány évnyi Marvel-film után tényleg eljutottunk oda, hogy már a tucatfilmek között is próbálunk különbséget tenni, olyan dömpingben jönnek az ilyen produkciók. A kérdésére egyébként annyit válaszoltam, hogy valahol a kettő között van, olyasmi, mint A Hangya, illetve A Hangya és a Darázs, vagyis egyszer simán nézhető, van benne klassz akció, pár jó poén, és illeszkedik a nagy Marvel-kánonba. Aztán másnapra egy átkozott jelenetre nem emlékezel belőle. Jó, a magyar benzinkúton vett kisüveges felessel való sebmosás valószínűleg az egyetlen, amit még jó ideig emlegetni lehet.
Szokás szerint érdemes a stáblista végéig maradni, mert van egy pluszjelenet, ami fontos láncszeme lesz a következő évek Marvel-produkcióinak, azon belül is a Disney+ sorozatainak.
Apropó Marvel-sorozatok! A WandaVision és a Loki után senki se mondja, hogy nem tud a Marvel-Disney, ha akar. Ez a két sorozat megmutatta, hogy képesek szakítani a saját formulájukkal, és újszerűen elmesélni friss történeteket, legyen az egy android és egy boszorkány fiktív szerelmi élete, vagy egy halott északi isten időutazásai.
Ezek után egy Fekete Özvegy olyan, mint áfonyás pisztácia és oreós sztracsatella után kérni még egy gombóc vaníliát is a fagyizóban. Megeszed azt is, de garantáltan nem azt fogod emlegetni később. Ilyen tekintetben a Fekete Özvegy olyan, mint a Falcon and the Winter Soldier sorozat volt. Megint hagytak pár filmest, hogy játsszanak kicsit pár Marvel-karakterrel, de pont annyira, hogy azzal ne bolygassák meg Kevin Feige hosszú évekre előre felépített terveit. Azt pedig majd egyszer magyarázza el nekem valaki, hogy a képregényekben állati szórakoztató, eredeti és vicces Taskmasterből miért csináltak egy néma szuperkatonát, mert ez majdnem annyira karakteridegen, mint amikor a Wolverine-filmben bevarrták Deadpool száját.
Évek óta nem láttam ennyire rosszul adaptált Marvel-karaktert semmilyen filmben.
Szóval a Fekete Özvegy a szokásos nyári Marvel-film, amit bátran el lehet menni megnézni, de aki kihagyja, az sem marad le igazán semmiről, ami a következő évek történéseit befolyásolná. Florence Pugh később feltűnik a Disney+ Hawkeye című sorozatában, és neki volt egy pár olyan jelenete, ami alapján szívesen látom még a képernyőn. Scarlett Johanssonból viszont lehet, hogy elég volt ennyi, mert ahhoz túl jó színésznő, hogy ennyire semmilyen akciófilmekben szerepeljen, és láthatóan egy évtized sem volt elég a Disneynek, hogy igazán tudjanak kezdeni vele valamit. Bár a szerződéseinek a részleteit nem ismerni, de a karakterének a Bosszúállókban bekövetkezett halála alapján nem nehéz arra következtetni, hogy Johanssont most jó ideig nem fogjuk látni a többi Marvel-szuperhős között. És talán jobb is így.
