Tom Hiddleston és Owen Wilson a legtökéletesebb páros

A zseniális és egyedi WandaVision és a Fekete Özvegyhez hasonlóan jellegtelen-érdektelen Falcon and the Winter Soldier után a Loki esetében az volt a kérdés, hogy a Disney Pluson megjelenő sorozatok színvonala nyílegyenesen fog csökkenni, vagy a filmekhez hasonlóan itt is teljesen kiszámíthatatlan, mi működik, és mi nem. A Loki esetében azt legalább sejteni lehetett, hogy van honnan indulni, hiszen Tom Hiddleston karaktere az egyik legszórakoztatóbb szereplő a Marvel-filmekben, itt pedig egy komplett sorozatot húztak fel rá.

Az már más kérdés, hogy a Loki tematikájában, történetvezetésében és cselekményében radikálisan eltér attól, amit a szereplőtől, vagy akár általában a Marveltől megszoktunk. Loki alapvetően egy asgardi isten (pontosabban a csínytevés és megtévesztés istene), és nem mellesleg Thor testvére, aki a filmek során hol ellenséget, hol szövetségest játszott, de minden alkalommal rettentő szórakoztatóan. A karakter azonban meghalt az utolsó előtti Bosszúállók-filmben, ezért a Marvel egy olyan megoldást választott a felélesztésére, ami nem annyira szokványos a mainstream filmekben és sorozatokban. Az évad végére aztán kiderül, hogy a párhuzamos dimenziókról, időutazásról és multiverzumról szóló hablatyolásnak pontosan megvan a funkciója: előkészíti a terepet a következő évek Marvel-filmjeinek.

A sorozat egyes epizódjaihoz írtunk extra spoileres elemzéseket is, ezeket az ebben a cikkben szereplő linkekre kattintva lehet visszaolvasni. Ez a kritika igyekszik kerülni a spoilereket, de a cselekmény összetettsége miatt bizonyos esetekben ez nem volt 100%-ig lehetséges.

Én és én meg a multiverzum

Azt már az előzetesekből is tudni lehetett, hogy a Lokinak semmi köze nem lesz a Thor-filmek világához, sőt, úgy általában egészen más (idő)vonalon halad majd, mint a filmek vagy a sorozatok. A történet középpontjában a Time Variant Authority (TVA) áll, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy idősíkokon és univerzumokon átívelő hatóság, azzal a feladattal megbízva, hogy őrizzék a szent idősíkot. Ez az a Marvel-sorozat, amely először bemutatja a multiverzum működését, vagyis azt, hogy valójában végtelen mennyiségű világ, univerzum és idősík létezik, és nem lehetetlen ezek között az átjárás. Az más kérdés, ha valaki (általában egy variáns) ilyennel próbálkozik, vagyis belekutyul az idő folyásába, akkor megjelenik a TVA időrendőrsége, és szépen elvarrja az elvarratlan szálakat. Ami általában az adott idősík teljes megsemmisítését jelenti.

Érthető? Nem igazán? Nem baj.

Szó se róla, a készítők mindent megtettek, hogy a lehető legegyszerűbben tálalják a mezei nézőknek ezt a komplex világépítést. A Marvel részéről remek döntés volt letenni a multiverzum alapjait, hiszen ennek köszönhetően már könnyen elmagyarázható lesz, hogyan tűnnek fel a Marvel-filmekben az eddig nem létező X-Menek vagy Deadpool, vagy akár a Sony Pókember-spinoffjainak szereplői. A néző meg majd minden epizód után lesz szíves eltölteni fél órát azzal, hogy random youtuberek magyarázóvideóit nézze, vagy a Reddit fórumait bújja, hogy mégis mi a tök történt a képernyőn.

Az évadzáróval pontosan ez volt az egyetlen probléma. Kiderült, hogy ki áll mindennek a hátterében, hogy ez miként hat majd a nagy Marvel-filmuniverzumra (MCU), és mi várható a továbbiakban, de nem vagyok biztos, hogy mindenki pontosan értette, mi is volt itt a nagy konklúzió. Nekem legalábbis még egy ideig olvasgatnom kellett, hogy pontosan megértsek mindent, pedig a képregények aránylag beható ismerete miatt még előnnyel is indulok az átlaghoz képest.

Ez persze ne vegye el senki kedvét a Lokitól, sőt!

Tom Hiddleston ugyanis továbbra is zseniális, ráadásul sikerült egy olyan karakterívet és jellemfejlődést írni Lokinak, ami csak kevés szuperhősnek adatott meg a Marvelnél. Ehhez hozzájön még az is, hogy Owen Wilsonnal ketten egészen fantasztikus párost alkotnak. Wilson egy sztoikus időnyomozót (Mobius M. Mobius) alakít, aki elfogadta a sorsát, boldogan elvan az íróasztala mögött, és lenyűgözi, mennyiféle Loki létezik a különböző idősíkokon. Ami különösen szórakoztató, hogy a mindenki eszén túljáró, az autoritást zsigerből elutasító Loki életében először találkozik valakivel, aki nem istenként vagy veszélyes gonosztevőként kezeli őt, hanem csak egy szószátyár bajkeverőként, akinek semmi hatalma nincs mások felett. Legalábbis a TVA felett biztos nem.

Loki, a jófiú

Kettejük dinamikája végig eladja a sorozatot, hogy aztán felbukkanjon Sophia Di Martino, és átvegye a show-t. Nem lőjük le a poént, legyen elég annyi, hogy Di Martino és Hiddleston karakterei között olyan kapocs jön létre, amelyhez hasonlót mainstream tévésorozatokban vagy filmekben nem szokványos látni. Rajtuk kívül a TVA főnökét alakító Gugu Mbatha-Raw az, akinek picit több szerepe van, de alapvetően a Loki az előbb felsorolt három szereplőre fókuszál, és ez baromi jó döntés volt a készítőktől.

A cselekmény ugyanis olyan kacifántos utat jár be, hogy a sci-fiktől vagy fantasyktól ódzkodó nézők garantáltan összezavarodnak. Loki ugyan szuperhősös filmekből jön, de maga a sorozat már inkább sci-fi, méghozzá olyan sci-fi, ami részben a 2013-as A hasonmás című film díszletére hajazó retró sci-fi, részben klasszikus űr-roadmovie, amelyben hőseink furábbnál furább helyeken oldanak meg lehetetlennek tűnő feladatokat. És itt muszáj elmondani, hogy mennyire jó a sorozat látványvilága, pedig a retró sci-fitől az egészen futurisztikus apokalipszisen, kietlen űrwestern világokon át a cyberpunk nagyvárosig kifejezetten sokféle környezetet kellett létrehozni a sorozat kedvéért. Amíg a Falcon and the Winter Soldier szinte végig rettenetesen nézett ki, a Lokinak minden képkockája olyan, hogy elférne a mozivásznon is. Legyen szó egy sima irodáról, planetáris apokalipszisről vagy az idősíkok vizuális ábrázolásáról.

A másik, kisebb problémám az, hogy Loki jellemfejlődése kicsit ráment a karakter humorára. Teljesen érthető, hogy egy ilyen történet végén nem lehet az a csattanó, hogy Loki továbbra is egy velejéig romlott anarchista, de azért ez a fajta megszelídülés, amit láttunk, már egy kicsit túlzás volt.

Az utolsó rész végén kifejtett csattanót sajnos a spoilerek elkerülése végett nem lehet igazán kibontani (de lesz erről az epizódról is spoileres kibeszélőnk, amiben minden apró utalás és kikacsintás terítékre kerül!), legyen elég annyi, hogy nem véletlen, hogy ugyanaz a Michael Waldron volt a sorozat írója, aki a 2022-ben megjelenő Doctor Strange az őrület multiverzumában írója is. A nyakamat teszem rá, hogy az utolsó epizódban látható új, a képregényekben a Bosszúállók és a Fantasztikus Négyes egyik legismertebb ellenfelének számító karakter abban a filmben is feltűnik majd, sőt, ő lehet majd az, aki átveszi Thanos helyét az MCU-ban mint a következő nagy fenyegetés.

Ja, és ha valaki stáblista utáni fontos jelenetet várna, annak le kell törnöm a lelkesedését. Csak azt jelentik be benne, amit eddig is tudni lehetett, vagyis hogy ez lesz az első Marvel-sorozat a Disney Pluson, amelyhez készült második évad. Hurrá!