A Karate kölyök-sorozat az elmúlt évek egyik legváratlanabb sikertörténete

2021. február 06. – 23:24

A Karate kölyök-sorozat az elmúlt évek egyik legváratlanabb sikertörténete
Fotó: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor bejelentették, hogy a Sony sorozatot készíttet a Karate kölyök-filmekből a Youtube-ra, úgy tűnt, csak a Youtube igyekszik felvenni a tempót a konkurenciával azzal, hogy beszállnak a klasszikus sikerfilmek és sorozatok újragondolásába. Ehhez képest a Cobra Kai már a harmadik évadnál jár, a sorozatot átvette a Netflix, és annyi remek ötlet, önkritika és ezerféle kikacsintás van benne, hogy az eredeti Karate kölyök csak egy bénácska sportfilmnek tűnik mellette.

Az első Karate kölyök egyértelműen a ‘80-as évek kultfilmjei közé tartozik, akkora siker volt 1984-ben, hogy a következő 10 évben még három folytatást is készítettek belőle. A karate a ’80-as években kifejezetten menő volt, ráadásul reneszánszukat élték a sportfilmek is, azonban az ezredfordulóra bőven kifulladt a franchise, és egy botrányosan rosszul sikerült rebooton (a 2010-es Karate kölyök Jaden Smithszel) kívül senki sem piszkálta többet. Igazából nem is csoda, hiszen az eredeti filmek főszereplői nem lettek hollywoodi sztárok, és az egész karrierjük arról szólt, hogy mindig a Karate kölyökre emlékeztették őket.

Az más kérdés, hogy az első film két kulcsszereplője az évek folyamán gyakran bújt újra a régi karakterének bőrébe. A Johnny Lawrence-t alakító William Zabka például 2007-ben rendezett egy videóklipet, amelyben magára öltötte az ismert karateruhát, és több más szereplő is felbukkant a videóban. Később Zabka és a címszereplő karatekölyköt játszó Ralph Maccio is feltűnt az Így jártam anyátokkal egyik részében, ahmiben egyébként Neil Patrick Harris egész végig arról beszél, hogy nem Maccio az igazi hős a filmekben, hanem valójában Zabka.

Ez az apró részlet azért fontos, mert meghatározta a Cobrai Kai alaphelyzetét is. A sorozat 34 évvel játszódik az első film után, Johnny és Daniel, a két gyerekkori rivális már felnőttek, saját egzisztenciával, karrierrel és családdal. Három évtizeddel később megismerjük, milyen hatással volt a szereplőkre az első négy film, hogyan alakult az élete a bajnok Danielnek, és a vesztes Johnnynak. Semmi meglepetés: Daniel menő autókereskedő lett, Johnny pedig annyira lecsúszott, hogy még mindig a '80-as évekbe képzeli magát, miközben romokban hever az élete.

A sorozat a két főszereplő kontrasztján keresztül igyekszik bemutatni, hogy valójában tényleg nincs egyértelmű pozitív és negatív hős a történetben. A klasszikus amerikai sportfilmek mindig meglehetősen fekete-fehér képet mutattak: van a nehéz sorsú, szerethető srác, aki szorgalommal és kitartással az adott sport bajnoka lesz, és van a nagy rivális, aki általában a sportszerűségre és emberségre fittyet hányva igyekszik elpusztítani a hőst, gyakorlatilag semmilyen értéket nem képviselve. A végén mindig győz a jó, a gonosz elnyeri méltó büntetését, mi pedig örülünk a happy endnek.

Fotó: Netflix

Na, a Cobra Kai ezt az alaphelyzetet tekeri ki teljesen. Zabka egy szánnivaló hülye, aki annyira a '80-as években ragadt, hogy a macsósága, a digitális analfabétizmusa és hard rock iránti rajongása közepette észre sem veszi, hogy annyira elment mellette a világ, hogy a mai gyerekek szinte azt sem tudják már, mi az a karate. Daniel pedig hiába sikeres autókereskedő, hiányzik az életéből a kihívás és az izgalom, amit a karatézás adott neki. A sorozat a két férfi újra elkezdődő rivalizálását mutatja be, de nem úgy, mint egy régi sportfilm, hanem mint egy hatalmas, évadokon át tartó önkritika-cunami az egész műfajjal kapcsolatban.

Mivel a Cobra Kai a 2010-es években játszódik, a készítők úgy döntöttek, hogy a modern világot is figyelembe veszik a sztori megírásakor. Miközben alapvetően mind a három évad arról szól, hogy rivalizálni kezd egymással két helyi dojo, ez igazából csak a körítés, ami a drámához és a számtalan komikus elemhez szükséges. A drámát a két férfi egymáshoz való viszonya jelenti, és azok az újra feltépett sebek, amelyeket egymásnak okoztak 1984 és 1994 között. Egészen furcsa, hogy mennyire hitelesen és életszerűen mutatják be azt, hogy tinédzserben mekkora, életre szóló traumát okozhat egy csalódás, ami elkíséri az embert felnőttkorban is. Johnny és Daniel két teljesen más életutat járt be az elmúlt 34 évben, mégis nagyon hasonló problémáik vannak, de annyira erős az egymás iránt érzett ellenszenvük, hogy pillanatok alatt fellángol köztük újra a rivalizálás.

Fotó: Netflix

A két főhőst a két egykori gyerekszínész, vagyis Zabka és Maccio alakítják. Egyikük sem futott be fényes karriert Hollywoodban, és szó sincs arról, hogy a Cobra Kai egy drámai David Simon-sorozat lenne, tele zseniális színészekkel. De valahogy azt érezni, hogy mintha mindketten kicsit saját magukat is alakítanák a sorozatban, hiszen két olyan szereplőt játszanak, akik 34 évvel később is a gyerekkorukból próbálnak élni, ahogy ez a két színész karrierjére is jellemző az első Karate kölyök óta. Ettől minden epizód tele van tömény önkritikával, és gyakran a sorozat is gúnyt űz abból, hogy ezek a családos férfiak 2018-ban még mindig karatézással próbálják megoldani a problémáikat. De nem csak ezt röhögi szembe, hanem az egész '80-as éveket, a hajmetáltól az indokolatlan macsóskodáson át a boomerekre jellemző ódzkodásig a modern technológiától. A legjobb, hogy ez a gúnyolódás oda-vissza történik, mert amíg a világ folyamatosan jelzi Johnnynak, hogy eljárt az életfelfogása felett az idő, közben Johnny is jelzi a mai fiatalságnak, hogy mik azok az értékek, amik teljesen kivesztek az új generációból.

A két karateveterán élete mellett a sorozat alapvetően egy rakás középiskolásról szól, akik szép lassan beleszeretnek a karatézásba, és csatlakoznak Daniel vagy Johnny dojójához. Papíron ez rettenetesen bénán hangzik, de az a legjobb a Cobra Kaiban, hogy tökéletesen tisztában van a helyzet abszurditásával. Szinte minden epizódra jut egy mellékszereplő, aki gyakorlatilag a néző gondolatait képviseli. Ezek tényleg az utcán karatéznak a 21. században? Ezek tényleg még mindig egy gyerekkori sportbajnokság miatt marják egymást? Ez a csávó halál komolyan hajmetált akar mutogatni a mai tiniknek? És ezekre a kérdésekre sokszor meglepően kedves és életszerű választ ad a sorozat.

Fotó: Netflix

Hozzá kell tenni, hogy viszonylag sok karatézás van a sorozatban (hol jobb, hol rosszabb színvonalon), de a harcművészet itt tényleg csak a körítés. A középiskolás szereplők esetében a drámát nyilván az iskolai szekálás, a tomboló hormonok és a szülőkkel való kapcsolat jelenti, a két felnőtt főszereplő pedig folyamatosan azzal küzd, hogyan kezeljék gyerekkoruk démonait a mai világban. Igen, közben alacsonyan szállnak a pörgőrúgások, de egy idő után ez a legkevésbé érdekes a sorozatban. Ami egyébként olyan részletességgel és odafigyeléssel nyúl a korábbi filmekhez (kivéve a 2010-es reboothoz, azt meg nem történtként kezelik a készítők), hogy a legszentimentálisabb jelenet is képes szokatlanul szívbemarkoló lenni.

Ettől függetlenül a Cobra Kai azért nem a tévézés csúcsa. Zabka szerintem zseniális, hibátlanul hozza a múltban ragadt macsót, aki ha baj van, leissza magát és elkezd emberekkel kötözködni a kocsmában, akiket aztán két pillantás alatt kettéharap. Még Maccio is egész hatásos a maga bárgyú módján, de a többi színész valószínűleg pont olyan jelentéktelen színészi pályát fut majd be, mint a két veterán. Szó se róla, kifejezetten szerethető egy csomó karakter, és lenyűgözően részletes karakterívet adtak egy rakás mellékszereplőnek, de azért komoly drámai alakításra egy pillanatig se számítsunk. Ha – a sorozathoz hasonlóan – elfogadjuk, hogy ez egy karate körül forgó sorozat a 2010-es években, ahol mindenki tisztában van a helyzet komikusságával, akkor képesek leszünk rettenetesen élvezni a látottakat. Egyrészről nagyon szépen bemutatja a sorozat, hogy milyen macerás kamasznak lenni, milyen bukkanói vannak a barátságnak, és mi mindent jelenthet a modern korban az apa-fiú kapcsolat. Másrészről pedig egészen mélyre jutunk drámában is, legyen szó szerelemről, fizikai bántalmazásról, árulásról, verekedésekről vagy a harmadik évad esetében Johnny mesterének, Kreese-nek a sokkolóan tragikus háttértörténetéről. Utóbbi azért különösen erős, mert rámutat a sorozat rejtett erősségére:

a '80-as évek sztereotipikus karakterábrázolásának kritikájaként megismerhetjük azt, hogy aki egyértelműen gonosz karakter, az nem csak úgy magától egy szemétláda, hanem valószínűleg valamilyen oka van annak, hogy ilyen lett.

Soha az életben nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű popcornfilm alapjaira ennyi mindent fel lehet húzni. A készítők csinálhattak volna egy közepes rebootot, amiben emberek látványosan verekednek, és ennyi. Ehhez képest olyan mélységei vannak a karakterek kibontásának, hogy azt a legjobb drámasorozatok is megirigyelnék. Igen, sokszor gagyi, naiv és szentimentális a sorozat, sok a bénácska színészi alakítás, és tele van a '80-as évekre jellemző hatásvadászattal, de közben annyira önkritikus az egész, hogy éppen ezektől a húzásoktól, és azoknak a kifigurázásától lesz annyira életszerű, emberi és szerethető a Cobra Kai.

Fotó: Cobra Kai

A Netflixen nemrég megjelent harmadik évad jobb lett, mint a tinidrámába kicsit túlságosan is belekavarodó második. A mester és tanítványa dinamikát csúcsra járatják, amivel keverednek a családi kapcsolatok és a múlt miatt feltépett sebek is. Oké, az utolsó epizódra annyira megkavarják már az emberi kapcsolatokat, hogy amikor a feleségemnek próbáltam elmagyarázni, miért ujjongok az évadzárót látva, azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag egy soha véget nem érő szappanoperát nézek, ahol mindenki szerelmes mindenkibe, mindenki összeveszik és kibékül mindenkivel. De mivel a karakterépítésre nagyon figyelnek az első évad óta, a túlbonyolított emberi kapcsolatok sem tűnnek mesterkéltnek. Persze, a középiskolásokat játszó főszereplők egy része (Xolo Maridueña, Mary Mouser, Tanner Buchanan) pont annyira sztereotipikus klisé, mint az eredeti Karate kölyökben, de közben éppen az ő példájukon keresztül a legkönnyebb megérteni, miért rivalizál egymással még 34 év után is két középkorú, pörgőrúgó apuka. Miguel a szegény családból származó, iskolában állandóan piszkált fiú, aki a szorgalmával és kitartásával nagy harcos lesz, míg Robbie az igazi számkivetett, akinek a problémás családi háttere a bűnözés és a balhék világába kényszerítette. Kettőjük között pedig ott van Sam, a karatézó lány, aki nyilván beleszeret mindkét fiúba, hogy senkinek se legyen könnyű az élete. És ha hozzávesszük, hogy Sam Daniel lánya, Robbie pedig Johnny fia, akkor talán érthető, miért hivatkoztam az előbb szappanoperaként a sorozatra.

Az első évad után még joggal lepődött meg mindenki, hogy mennyire ötletes, eredeti és szerethető a sorozat, de a második évadnál azért kezdett látszani, hogy kicsit fogyatkozóban van a muníció. A harmadik évad erre teljesen rácáfolt, és a Netflix már be is rendelte a negyedik szezont (azok után nem csoda, hogy az eddigi három évadot 73 millió háztartásban látták), és őszintén szólva még mindig kíváncsi vagyok arra, mit lehet kihozni a történetből. Ha a készítők továbbra is képesek ennyire viccesek, önkritikusok és drámaiak maradni, akkor simán van még pár évad a Cobra Kaiban, hiszen Johnny karakteríve még mindig nem érett be eléggé, és több mellékszereplő sztorija is lezáratlan még. A Cobra Kai nyilván nem azon a polcon van, mint a Drót, a Maffiózók, a Breaking Bad vagy más ikonikus tévésorozatok, de hiba lenne azért legyinteni rá, mert egy bénácska '80-as évekbeli sportfilmnek a folytatása.