Amikor a Disney bejelentette, hogy hatrészes minisorozatot forgatnak a Titkos invázió című képregényes történetfolyamból, egy kicsit elszomorodtam. A 2008-as sztori a Marvel-képregények egyik legnagyobb átfogó történetszála volt, kihatással volt minden hős, karakter és szupercsapat életére, arról szólt, hogy egy alakváltó földön kívüli faj az elmúlt évtizedekben szép lassan beszivárgott a földi civilizáció és társadalom fontos pozícióiba, hogy majd átvegyék az irányítást a bolygón. Ez egy hatrészes minisorozathoz túl nagy falatnak tűnt, és a végeredmény, azaz a Titkos invázió első epizódja után hajlunk rá, hogy jobb is így.
Ma már szinte iparági sztenderd, hogy minden kapcsolódik mindenhez a fiktív tévés-mozis univerzumokban, tehát amit a Disney-sorozatokban látunk, azok szorosan kötődnek a Marvel-filmekhez, és viszont. Ezt a koncepciót a Marvel- és DC-képregények fejlesztették tökélyre, és a Titkos invázió ilyen szempontból a Marvel egyik legnagyobb vállalása volt. Eredetileg ez rögtön a Polgárháború képregényes sztorivonal után következett (amiből amúgy csak egy darab Amerika Kapitány-film készült, ami elég kevés ahhoz képest, mennyi képregényt ért meg a történet), és az alaphelyzet elképesztően izgalmasnak ígérkezett:
mi történik a világgal, ha kiderül, hogy bárki egy földön kívüli faj alvó ügynöke lehet?
Ez a hidegháborús hangulat elképesztően sok potenciált rejt, hiszen az idegen faj (a skrullok) tagjai képesek bármilyen lény külsejét, hangját és akár képességeit is leutánozni, legyen az a szomszédunk, a postásunk, az Egyesült Államok elnöke vagy bármelyik szuperhős a Bosszúállókból. A Polgárháború utáni, szuperhősök közti bizalmatlanságra még rádupláz ez a koncepció, hiszen a paranoia, miszerint bárkiről kiderülhet, hogy valójában egy skrull ügynök, rengeteg történetvezetési lehetőséget ad. Sajnos az eredeti képregényes sztori a végére eléggé elfáradt, de az alapok tökéletesek voltak egy filmes vagy tévés adaptációhoz. Kár, hogy a Disney-sorozat első epizódja alapján csak egy közepes hidegháborús történetet kapunk gonosz oroszokkal, frusztrált ufókkal és egy látványosan megöregedett Samuel L. Jacksonnal.
A történet szerint a Bosszúállók: Végjáték után Nick Fury (Samuel L. Jackson) eltűnt a Föld színéről, és ahogy az későbbi filmekből összeállt, egy űrbázisra került, ahol valami machinált a skrullokkal. Az már a sorozat első epizódjából derül ki, hogy Fury és Marvel Kapitány azt ígérte a skrulloknak még harminc évvel korábban, hogy segít nekik új otthont találni, és valószínűleg ezzel volt kapcsolatos a nagy eltűnés is. Ez a projekt valószínűleg kudarcba fulladt, mert azóta annyi alakváltó skrull épült be az emberi társadalomba, hogy két egymással rivalizáló frakció is létrejött: a Föld megszállására, elfoglalására és az emberiség kiirtására készülő szélsőségesek, illetve egy pacifistább brigád, akik inkább a csöndes együtt élést és egy új otthon megtalálását preferálják.
A Titkos invázióban Nick Fury karakterén van a fókusz, aki láthatóan kiégett, megöregedett és már messze nem annyira tekintélyt parancsoló, mint régen. Ez testhezálló szerep lehetne Samuel L. Jacksonnak, aki, bármennyire is hihetetlen, már 74 éves. De sajnos hiába tagadhatna le simán vagy húsz évet, a színészi játéka kezd berozsdásodni. Jacksonnak van egy nagyon jellegzetes stílusa, ami úgy keveri az afroamerikai szlenget, hogy közben képes hol vicces, hol félelmetes, hol totálisan ellentmondást nem tűrő lenni. A gond csak az, hogy Nick Fury gyakorlatilag a Föld bolygó első számú rendőrkapitánya, akitől teljesen karakteridegen azt hallani, hogy tesónak hívja a brit hírszerzés női vezetőjét. Egyszerűen eltűnt az a misztikum és erő a karakterből, ami a korábbi filmekben jellemezte. Ez ugyan még illene is a sztorihoz, de egy kiégett szuperzsaru helyett csak egy öregedő Sam Jacksont kapunk, aki voltaképpen önmagát alakítja, és nehéz a karakterét látni a képernyőn, amikor a rá jellemző utcai dumát nyomja totál más élethelyzetekben.
Itt billeg leginkább a sorozat, pedig tényleg van benne bőven potenciál. Ben Mendelsohnnal például remek a kémia kettőjük között, a pacifista skrullal, Talosszal közös jelenetei kifejezetten szórakoztatóak, és ott például bőven van is helye a Jacksonra jellemző bratyizásnak. Kifejezetten érdekes G'iah, vagyis Emilia Clarke karaktere is, aki Daenerys Targaryen után most egy nagyon más szerepet játszik. Ő Talos lánya, aki a skrull polgárháborúban a másik oldalt képviseli, és ez érdekes dinamikát alakíthat ki a jövőben.
Kisebb jelenetekben felbukkannak még ismerős arcok, mint Maria Hill (Cobie Smulders), James Rhodes (Don Cheadle) vagy Everett Ross (Martin Freeman), de túl sok szerepük nincs, és persze folyamatosan ott lebeg annak a lehetősége, hogy valamelyikük nem is valódi, hanem egy skrull alvó ügynök, aki felvette az alakjukat. Vagy akár mindegyik. A gond az, hogy erre a paranoiára az első részben egyáltalán nem tudott építeni a sorozat. A megszálló skrull történetszál is kicsit gyenge egyelőre, a Gravikot alakító Kingsley Ben-Adir (őt a Peaky Blindersből ismerhetjük) rém gyengének tűnik, és ahhoz képest, hogy ő itt a Földet megszállni készülő skrullok szellemi vezetője, annyi kisugárzása van, mint egy darab kavicsnak. Cserébe a brit hírszerzés vezetőjét alakító Olivia Colman egészen parádés, csak úgy izzott a levegő a Nick Furyval való közös jelenetükben. Nagyon remélem, hogy neki és Mendelsohnnak jóval több szerep jut a továbbiakban, mert jó végre olyanokat látni egy Marvel-produkcióban, akik próbálnak valami karaktert adni a szerepüknek.
Nehéz eldönteni, pontosan mi is a funkciója a Titkos inváziónak azonkívül, hogy megágyaz a következő Marvel Kapitány-filmnek, illetve a következő nagy kozmikus történetszálnak, a skrullok és a kree nép közti háborúnak, amelynek részeként elpusztult skrullok bolygója. Viszont aki nem követi a Marvel-univerzum minden apró rezdülését, az csak kapkodni fogja a fejét, mert bizonyos történéseken szimplán átugranak pár mondattal, így nem láthattuk, mi történt Talos feleségével, mit csinált Fury eddig, vagy hogyan kerültek az első skrullok egyáltalán a Földre. Megint az a gond, mint mondjuk a Hangya 3 esetén: túl sok dolgot akar egyszerre. Bemutatni egy sor új, fontos karaktert, megágyazni két-három különböző történetszálnak, elmesélni egy intergalaktikus hidegháborús történetet, és közben bemutatni Nick Fury valószínűsíthető hattyúdalát. Hat epizódban.
Hiába tűnt úgy, hogy a hat-nyolc részes évadokkal a Marvel talán fókuszáltabban tud dolgozni, sajnos még mindig túl sok dologgal kell zsonglőrködni egyszerre, és ebben kódolva van a blama. Az sem segít, hogy maga az első rész nem túl mozgalmas, a nyitójelenetben látott csavaron kívül dráma sincs igazán benne. Akció szinte alig akad, a dialógusok meg csak akkor működnek, ha olyan veteránok szájából hangzik el, mint Mendelsohn, Colman vagy néha Jackson. Az meg különösen nagy öntökönlövés PR-szempontból, hogy pont amikor a hollywoodi írók többek között a mesterséges intelligencia elterjedése miatt sztrájkolnak, az alkotók jó ötletnek tartották, hogy a sorozat intróját MI-vel készítsék el. Ráadásul még csak nem is néz ki jól.