Óriási bajban van a Marvel, hiszen a 2019-es Bosszúállók: Végjáték óta mintha nem találnák a ritmust. Persze ebbe bezavart a pandémia, a streamingrobbanás, a Fox felvásárlása és a nemrég véget ért amerikai író- és színészsztrájk, de kár lenne vitatni a Disney felelősségét abban, hogy lassan öt éve meg se közelíti a Marvel azt a népszerűséget, amit 2008 és 2019 között elért. Ennek az egész folyamatnak az állatorvosi lova a nemrég megjelent Marvelek, amelynek már a címe is jelzi, hogy a stúdió végleg elveszett a saját marketinguniverzumában, ahonnan sürgősen ki kellene valahogy másznia, különben még ennél is nagyobb bajok lesznek.
A 2019-es Végjáték nemcsak a Bosszúállók életében zárt le egy szakaszt. Sok színésznek itt járt le a szerződése a stúdióval, így a közönség elbúcsúzhatott Chris Evanstől (Amerika Kapitány), Robert Downey Jr.-tól (Vasember) és Scarlett Johanssontól (Fekete Özvegy) is, bár utóbbival még készült később egy szólófilm, amiből óriási botrány, összeveszés és kritikai sikertelenség lett. Kevin Feige, a Marvel atyaúristene már előre készült erre, ezért új karakterek és színészek köré kezdte el építeni a folytatást. A Marvel-képregények tele vannak izgalmas szuperhősökkel, így teljesen érthető húzásnak tűnt, hogy áthelyezzék a fókuszt másokra.
Az egyik ilyen új központi karakter lett Marvel Kapitány, vagyis Brie Larson. A színész 2015-ben bukkant fel A szoba című kis költségvetésű filmben, amivel megnyerte a legjobb női színésznek járó Oscart. A Marvel gyorsan le is igazolta, és odaadta neki a legerősebb női szuperhős karakterét, akire a jövőt tervezik építeni. Marvel Kapitány ráadásul marketingszempontból sem volt hülyeség: a Végjáték előtt bemutatják az első női főszereplős filmjüket, ezzel nemcsak egy új karaktert vezetnek fel, hanem összekötik történetben a Földön játszódó szálakat a Galaxis őrzői-féle kozmikus részekkel. Csakhogy a Marvel Kapitány jó indulattal is csak egy nagyon közepes film lett, és nem azért, mert a szüleik pincéjében lakó incelek online dzsihádot indítottak ellene, csak mert női fókuszú filmet merészelt csinálni a Marvel. A film egyszerűen csak gyenge és súlytalan volt, Larson pedig láthatóan nem érezte kényelmesen magát a szerepben.
Anyagilag viszont sikeres lett a Marvel Kapitány, Kevin Feige pedig beleállt abba a vízióba, amit a Bosszúállók utánra talált ki.
A Fox felvásárlása, és azzal az X-Men és a Fantasztikus Négyes jogainak megszerzése, a járvány és a Disney+ indulása túl sok figyelmet vett el a jó történetek megírásáról azért, hogy a Marvel innentől kezdve éveken át egy rakás döbbenetesen súlytalan, de egymáshoz kapcsolódó produkciót kezdjen el gyártani.
És nemcsak a moziba, hanem tévére is, elég az olyan ma már teljesen értelmetlen tölteléktartalomnak felérő dolgokra gondolni, mint az Örökkévalók, a She-Hulk vagy a már említett Fekete Özvegy. A Marvel túltermelése nemcsak a minőség kárára ment, hanem annyi új történetszálat indított el párhuzamosan, hogy a Marvelek vetítésére már úgy ültem be, hogy az első 10 percben csak pislogtam, mert lövésem sem volt, mi történik és mi történt eddig. Mindezt úgy, hogy minden egyes Marvel-filmet és -sorozatot láttam az elmúlt 15 évből.
A Marvelek papíron egy buddy comedy akart lenni, legalábbis erről szóltak a hírek az elejétől kezdve. Vagyis egy könnyed akcióvígjáték olyan karakterekkel, akik a sors furcsa fintora miatt egymás mellé kerültek, és miközben igyekeznek megoldani a feladatukat, barátokká és társakká válnak. A filmet az addig főleg kisebb horrorfilmeken és tévésorozatokon dolgozó Nia DaCostára bízták (ezzel ő lett a legfiatalabb Marvel-rendező, és az első afroamerikai női rendező is a stúdiónál) akinek az lett volna a dolga, hogy Marvel Kapitányban rettenetesen játszó Larsonból kihozza a komikát úgy, hogy ad mellé két másik fontos karaktert. Az egyik ilyen Teyonah Parris, aki Monica Rambeau karakterét alakítja. Rambeau a legelső rendes Marvel-sorozatban, a WandaVisionben tűnt fel, édesanyján keresztül pedig nagyon szorosan kötődik Marvel Kapitányhoz. A trió harmadik tagja pedig Iman Vellani, akinek főszereplésével tavaly jelent meg a Ms. Marvel című tévésorozat, amelyben egy Marvel Kapitányért rajongó tinilány szuperhőssé válását követhetjük végig.
Vagyis szó sincs arról, hogy a Marvelek – a hülye címe ellenére – csak egy újabb összeollózott marketingfogás lett volna a Marvel részéről, hanem nagyon szépen megágyaztak neki előre más produkciókon keresztül. Vellani fantasztikusan szórakoztató volt az egyébként nem túl erős Ms. Marvelben, Larson pedig csak nyert egy Oscar-díjat, hátha jól áll neki egy pár fokkal könnyedebb szerep. A Marvelek valóban picit szórakoztatóbb, mint a Marvel Kapitány volt, de annyi sebből vérzik már, hogy hiába toldozta-foltozta össze a stúdió egy nagyjából kerek egésszé a filmet, egyszerűen képtelenség nem úgy nézni, hogy ne lássuk a súlyos problémákat a háttérben.
Nemrég kiderült, hogy közel sem volt elégedett a Marvel a végeredménnyel, a filmet eltolták év elejéről év végére, amelynek köszönhetően négy héten át utóforgatásokat és más utómunkákat végeztek, hogy koherens egésszé tudják alakítani a történetet. A Disney sosem szokott tesztvetítéseket tartani, de akkora a gáz arrafelé, hogy a Marvelekkel különbséget tettek, és vegyes fogadtatásra lelt a végeredmény.
A Variety korábbi cikkében részletesen foglalkozik a Marvelnél tapasztalható káosszal, és ebből kiderül, hogy a 250 millió dollárból készülő film első hétvégéjére mindössze 75-80 millió dolláros bevételre számít a stúdió, ami döbbenetesen alacsony szám ahhoz képest, hogy a Doktor Strange 2-nél még 185 millióról volt szó. A helyzet súlyosságát az jelzi a legjobban, hogy a sok tologatás, utómunka és más egyéb szokásos Marvel-taktikázás miatt Nia DaCosta a bemutató előtt pár hónappal egyszerűen otthagyta a produkciót, hogy Londonba utazzon egy másik filmjén dolgozni. A rendező szerint négyszer rakták új dátumra a film premierjét, de állítása szerint a stúdió pontosan tudott arról, hogy neki más munkája lesz hamarosan.
Ettől még nagyon beszédes részlet, hogy egy negyedmilliárd dolláros szuperprodukció rendezője egy idő után otthagyja a filmjét, mert a stúdió addig szöszmötöl vele, amíg más dolga nem akad.
Mindezt csak azért részletezzük ennyire, mert a végeredményen az látszik leginkább, hogy valahol volt egy nagyon erős rendezői vízió, amit aztán legyőzött a kötelező Marvel-gépezet. A film eleje alig-alig követhető, lövése sincs az embernek, kiket hogyan és miért mutat a kamera, milyen háttértudásról maradtunk le, amit ismernünk kéne a kontextushoz. Máig nem értem, hogy 15 év Marvel-univerzum (MCU) után miért nem fér bele, hogy a mozikban is leadnak egy pár perces előzetes visszatekintést azokról a fontos momentumokról, amelyeket a film is érint. Ezek nélkül a Marvelek nagy része csak kaotikus katyvasz még azoknak is, akik egyébként azt hiszik magukról, hogy képben vannak.
Az egyik oldalon ott van a már említett buddy comedy, hiszen az valóban elég mókás, hogy Ms. Marvel kőkemény Marvel Kapitány-rajongó, és ezzel az attitűddel kezdenek el közösen dolgozni. A rajongó és a rajongás tárgya közti interakciók pedig tényleg adnak pár megmosolyogtató jelenetet a mindig elbűvölő Vellani és a kicsit felszabadultabbnak tűnő Larson között. A gond az, hogy Teyonah Parris karaktere vállalhatatlanul sótlan, unalmas és semmi más funkciót nem tölt be, minthogy bűntudatot ébresszen a főhősben. Csakhogy ez a bűntudat egyszerűen nem működik, mert hiába volt „Carol néni” Monica Rambeau gyerekkori hőse és édesanyja legjobb barátja, ha a képernyőn két totál egykorú nőt látunk egymás mellett. Sőt, Parris a valóságban két évvel idősebb Larsonnál, így különösen lelóg a mozivászonról minden olyan jelenet, ahol az egyik felnőtt ember Carol néninek hívja a másikat.
A helyzeten az sem segít, hogy kilyukadó tér-idő kontinuumoktól kezdve a random teleportálgatásokon át ilyen-olyan flashbackekig úgy ugrál a film összevissza, hogy képtelenség rendesen követni bármit. Ugyanis a bonyodalom egyik kulcsfontosságú részlete, hogy a három nő úgy kerül egymás mellé, hogy kiderül, ha használják a képességeiket, akkor helyet cserélnek egymással. Ez a trailerekben kifejezetten látványosnak és szórakoztatónak tűnt, a filmben viszont alig-alig akad ebből tényleg vicces pillanat, az akciójelenetek pedig közel sem annyira kreatívak, mint amit ki lehetett volna hozni a koncepcióból.
A történet alapját részben Marvel Kapitány múltja és az adja, hogy mit is csinált ő az elmúlt években távol a Földtől. A kree faj egy megmaradt szegmense és annak vezetője fogadott bosszút ellene, amiért szerintük neki köszönhető a bolygójuk elpusztulása. Ezért a cselekmény nagy része is inkább az űrben játszódik, de valahogy semminek sincs súlya. Miközben az említett bolygópusztulás elképesztően fontos része a kozmikus Marvel-képregényeknek, az egészet letudják némi visszaemlékezéssel és egy rettenetesen egydimenziós, baromi gyenge főgonosszal (Zawe Ashton). A kree és a skrull fajok közti konfliktus nagyon izgalmas eleme a képregényeknek, de itt alig-alig tudunk meg róla valamit, és a lehangolóan rossz Titkos Invázió után ismét bebizonyosodott, hogy a Marvelnek fogalma sincs, mit is kéne kezdeni ezzel a történetszállal.
Miközben a Galaxis őrzői megmutatta, hogyan lehet a szuperhős műfajban érdekes dolgokat alkotni a sci-fi zsánerrel keverve, a Marveleknek ez egyáltalán nem sikerül. Hiába látogatunk el más világokba, a skrullokon kívül mindenki úgy néz ki, mint az emberek, maximum kicsit más színű a hajuk, hülye ruháik vannak meg egzotikus arcfestéseik. Egyáltalán nem hat idegennek a világűr, olyannyira nem, hogy
a film abszolút mélypontja az, amikor elmennek egy bolygóra, amelynek lakói kizárólag énekelve képesek kommunikálni.
Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy egy rakás bazári majomnak öltözött statiszta énekel és táncol, amiből egy rém kínos musicaljelenet lesz lassúzással és zavarba ejtő feszengéssel. Itt kezdtem el igazán érezni, hogy hiába volt meg DaCostának, hogyan akar egy könnyedebb filmet csinálni, valószínűleg a Marvel utólag szétbarmolta az egészet. Ráadásul itt volt több olyan jelenet is, ahol biztos vagyok benne, hogy utólag cseréltek zenét és jeleneteket, mert amikor például Vellani és Parris táncolnak, akkor nem is olyan zene megy a háttérben, amire és ahogyan mozognak.
Már az előzeteseken is lehetett érezni, hogy amíg a korai trailerek inkább a humort és a könnyedebb hangnemet emelték ki, az utolsó kettőben már mindennek baromi nagy tétje lett. És ezt érezni a végeredményen is, mert két viccesnek szánt dialógus között értelmetlen túldrámázás és magyarázkodás történik, amivel ide-oda kapcsolgatják a sztorit a másik két tucat Marvel-produkcióhoz. Közben gyakorlatilag elfelejtenek mindent, amitől egy film érdekes tud lenni.
Hiába rajong Marvel Kapitányért a fiatal Ms. Marvel, kettőjük kapcsolata alig kap figyelmet a filmben. Hiába van vérig sértve egykori példaképe miatt Monica, a két karakter közti feszültség feloldása még a nagy finálé után is mesterségesnek hat. Hiába pusztította el Marvel Kapitány a galaxis egyik legnagyobb birodalmának őshazáját, egyszerűen meg sem próbálja a film úgy árnyalni a történéseket, hogy az élhető bolygó nélkül maradt kree nép motivációját akár csak egy kicsit is meg tudjuk érteni. És hiába mutatja be a film, ahogy ártatlan űrlények százai pusztulnak el, egyszerűen nem marad elég idő ennek a feldolgozására.
A Marvelek cselekménye vakon rohan előre, amíg csak tud, a néző meg már nem is tudja, hogy kinek, miért és hogyan kell szurkolnia azon kívül, hogy nyerjen a jó a gonosz ellen.
A döbbenetes logikai buktatókról pedig még nem is beszéltünk. Az olyan régen még nagy odafigyelést kapó apróságokra gondolok itt, mint hogy több ezer fényévvel arrébb is évnek hívják a napfordulót idegen fajok, hogy az a fő bonyodalmak egyike, hogy egy nagy hatalmú vezető valamilyen futurisztikus technológiával elszívja más bolygók vízét és levegőjét (!), hogy aztán a saját haldokló bolygójukra szállítsa azt (?!?!). És könyörgöm, beszéljünk kicsit magáról Nick Furyról is!
Szegény Samuel L. Jackson már a Titkos Invázióban is végtelenül elveszettnek tűnt, de ott még részben megmagyarázható, miért lett a szuperhősök fölött őrködő szuperzsaruból egy pipogya alak. Itt viszont semmi mentség nincs arra, hogy a rettegett Nick Fury gyakorlatilag csak az öreg Sam Jackson állandó ordibálását jelenti. Tényleg csak pislogtam a moziban, hogy az egész filmben semmi más szerepe nem volt Jacksonnak, csakhogy nagyokat nézzen, néha felemelje a hangját, aztán olyanokat ordibáljon a többieknek, hogy „ezt akkor oldja meg valaki”. Az ember, aki mindent meg tudott oldani az elmúlt 15 évben, üldögél nyugodtan, cicákat simogat, és pánikolva kérleli az űrbázis személyzetét, hogy oldják meg a bonyodalmakat.
Az a Fury, akinek minden szuperhős legyőzésére van terve, nem tud megoldani egy szimpla evakuálást egy űrhajón. Ugyanez a Nick Fury heherészve veszi tudomásul, hogy egy random civil facetime-ozik a szupertitkos űrbázisára tartva, és csak bírálóan néz az illetőre. Azt most hagyjuk is, hogy egy random civil hogyan tud az űrben facetime-ozni a barátnőjével, de az tényleg már szimpla írói lustaság, hogy erre Fury nem azt reagálja, hogy kidobja a telefont mondjuk a vécébe, hanem csak összevonja a szemöldökeit.
Mintha Nick Fury karaktere testesítené meg az átlag Marvel-rendezőt, aki a munkálatok vége felé teljesen elengedte az egészet, és csak a fizetési csekkre vár, amíg a nagyfőnökök szétbarmolják a munkáját.
Cserébe legalább rövid a film, bár több olyan pontja volt a történetnek, ahol abban sem voltam biztos, hogy nem az utolsó jelenetet láttuk. Egyszerűen üvölt róla, hogy utólag összevissza módosították a cselekményt és a sztorit a vágóasztalnál, hogy kényelmesen be tudják illeszteni a következő Marvel-projektekhez. Az utolsó jelenet és a stáblista utáni rész is mind egy-egy új fejezetet vetít előre a Marvelnél (erről részletesen írtunk mi is korábban), de egyre inkább azt érzem, hogy ha így haladnak a dolgok, nem fog maradni ember, aki érti vagy érteni akarja ezt az egészet.
A Marvelek jobb film, mint mondjuk a Marvel Kapitány, de ezzel túl sokat nem mondtunk. 250 millió dollárból tényleg nehéz katasztrofálisan szar filmet csinálni, viszont jót sem sikerült a legutolsó Pókemberen és a harmadik Galaxis őrzőin kívül az elmúlt években. Egyszerűen annyira rá van feszülve a stúdió arra, hogy minden mindennel összekapcsolódjon, hogy a fejesek asztalán tíz évre előre kitervelt gombokhoz varrják a kabátot, amit ugyan fel lehet venni, de egyre rosszabbul áll mindenkinek.
A kevés pozitívum egyike, hogy Iman Vellani elbűvölő, elragadó és elképesztően helyes figura, néha azt éreztem, hogy inkább nézném, ahogy csillogó szemekkel égeti magát, mintsem még öt percet abból, ahogy Sam Jackson teszi magával ugyanezt. A cicás poénok is ülnek néhol, illetve Ms. Marvel családjának is vannak jobb pillanatai, dehát minden Marvel-film ilyen mostanában, hogy csak apróságokat lehet belőle pozitívumként kiemelni, miközben az összkép egyszerűen lehangoló.
Mindent elmond az élményről az, hogy a sajtóvetítésen közel 110 percig végig síri kuss volt a közönségben. Pedig papíron ez egy akcióvígjáték akart lenni, még sincs benne egy olyan jelenet sem, ahol hangosan lehetne röhögni, és nem a szokásosan rohadt gyenge magyar szinkron miatt. Egyetlen férfi volt a teremben, aki viszont a film közepétől elkezdett véletlenszerűen felvonyítani egy-egy jelenetnél, de máig nem vagyok biztos abban, hogy szimplán részegen és/vagy betépve érkezett, vagy csak pusztán maró gúnyból nevetett hangosan azokon a jeleneteken, amelyeket viccesnek szántak, csak nem lettek azok. Ennél sokatmondóbb kritika pedig nem kell egy filmnek, amire elköltöttek negyedmilliárd dollárt.
