2023. február 14. – 19:50
Ahhoz képest, hogy micsoda színészóriások (Michelle Pfeiffer, Michael Douglas) bukkantak már fel a Hangya-filmekben, a címszereplő karakter még úgy is inkább csak egy lábjegyzet a Marvel-univerzumban, hogy itt-ott akadtak fontosabb feltűnései. A 2015-ös Hangya egy könnyedebb eredettörténet volt, ahol bemutatták a karaktert a nagyközönségnek, a 2018-as A Hangya és a Darázs pedig tovább bővítette az emberi rovarcsaládot rég látott rokonokkal és egy kvantumvilág nevű koncepcióval. A Hangya és a Darázs: Kvantumánia már 100 százalékban ebben a szubatomi környezetben játszódik, amitől furcsa posztapokaliptikus, tudományos-fantasztikus kalandfilm hangulata lett az egész filmnek, és ez kifejezetten jót tett neki.
Szinte lehetetlen egy rövid bekezdésbe sűríteni, mi minden történt 2008, az első Marvel-filmek óta, szóval aki kicsit jobban képbe akar kerülni, annak ajánljuk magunkat. Röviden: Thanos már jó ideje nincs többé, a Bosszúállók szétszéledtek, meghaltak, megöregedtek vagy eltűntek, helyettük pedig felbukkant egy rakás új szereplő hol a mozikban, hol streamingen. Thanos legyőzésében központi szerepe volt Scott Langnek (Paul Rudd), vagyis a Hangyának, aki a nagy diadal óta kisebb celebbé vált az Egyesült Államokban, amihez az is kellett, hogy kiadja az önéletrajzi könyvét (ami egyébként a valóságban is megjelent).
Lang élvezi a sikert és a kényelmes életet, ami miatt nehéz bántani, mégiscsak egy egykori bűnözőről van szó, végre egyenesbe álltak a dolgai. Ezt kicsit másként gondolja a lánya, Cassie (Kathryn Newton), aki egy igazi lázadó és az igazság bajnoka, és nem akarja feldolgozni, hogy apja mennyire belekényelmesedett az új életébe. Aztán hamar kiderül, hogy Cassie nemcsak hajléktalan sátortáborok felszámolása ellen tüntet szabadidejében, hanem az öreg Hank Pymmel (Michael Douglas) igyekeznek részletesen feltérképezni a kvantumvilágot. Azt a kvantumvilágot, ahol Pym felesége, Janet Van Dyne (Michelle Pfeiffer) évtizedekre eltűnt, és ahonnan az előző Hangya-filmben csak csodával határos módon tudta kiszabadítani ez a csipetcsapat a saját lánya, Hope Van Dyne (Evangeline Lilly) segítségével. Nyugalom, mindezzel semmi olyat nem spoilereztünk el, amit az előzetesek ne tettek volna meg korábban.
Az egész család ismét a kvantumvilágban találja magát, annak azonban egy sosem látott részében, ahol mindenféle társadalmak és lények is élnek. A cél természetesen az, hogy ismét kijussanak ebből a világból, csakhogy felbukkan Janet egy régi társa, aki nem más, mint Kang (Jonathan Majors). Kanget a Loki első évada óta építi fel a Marvel a háttérben mint Thanos után a következő, világvégére ácsingózó szupergonoszt, ezért keverték bele a multiverzum-tematikát a legutóbbi Doctor Strange- és Pókember-filmekbe is, és nem véletlen, hogy a legkorábban 2025-ben és 2026-ban érkező Bosszúálló-folytatások egyike a Kang-dinasztia alcímet kapta.
A film előnyére válik, hogy a cselekmény 95 százaléka tényleg egy egészen lehetetlen fiktív világban játszódik, mégis kapcsolódik némileg a fő Marvel-univerzumhoz, hogy ne legyen teljesen független a nagy átfogó történettől.
A megjelenés előtt az internet egyik kedvenc mémalapanya volt, hogy a trailerek alapján a Kvantumánia pontosan úgy néz ki, mint a Kémkölykök 3D, ami – valljuk be – nem éppen a legpozitívabb hasonlat egy dollármilliós Disney-projekttel kapcsolatban. Pedig az az igazság, hogy a Kvantumánia tényleg egy nagy családi kalandfilm tele fura lényekkel, látványos akcióval, szürreális vizuális megoldásokkal és annyi CGI-jal, hogy egy idő után az agyam már kényszeresen odaképzelte a helyére a greenboxot.
Szó se róla, a Kvantumánia tényleg döbbenetesen látványos, a nagytotálok fantasztikusan néznek ki, tényleg sikerült egy olyan világot teremteni, amelyhez hasonlót nem igazán lehetett még látni. Aztán minél tovább haladt a történet, és felbukkantak értelmes civilizációk a világban, egyre inkább nézett ki minden jelenet egy random Galaxis őrzői-spinoffnak, mintsem egy szubatomi mikrouniverzumnak, ami az idősíkokon kívül létezik.
Minél több idő telik el, annál inkább „emberivé” válik ez a pszichedelikus idegen környezet, és ugyan tényleg mindent megtettek a Marvel animációs szakemberei, hogy igazán különleges világot teremtsenek, egy picit csalódást keltett, hogy ebben a környezetben tényleg bármit és bárhogyan megoldhattak volna, ehhez képest hőseink úgy ebédelnek Bill Murray-vel egy étteremben, mintha csak leugrottak volna a sarokra. Egy alkalommal még maga a film is poént csinál abból, hogyan lehet valaki ember ebben a világban, de értelmes válasz helyett szimplán elhessegetik a témát. Nyilván nem kell bonyolult logikai összefüggéseket keresni az ilyen filmekben, de ha a nézőket multiverzumokkal, kvantumvilággal és más hasonló tudományos témákkal bombázzuk évek óta, akkor tessék már az ilyen apró dolgokat jobban elmagyarázni.
A Kémkölykök-hasonlatnál maradva, a Kvantumánia akkor működik a legjobban, amikor csak egy szimpla kalandfilm akar lenni. Az első Hangya humora már a folytatásra megkopott, itt pedig tényleg csak 3-4 alkalommal lehetett rendesen kacagni. Cserébe olyan lehengerlő akciójelenetekkel van tele a film, amelyekhez hasonlót az elmúlt évek Marvel-produkcióiban sem lehetett látni, és végre nem spóroltak ezekkel az utolsó fél órára, hanem konstans folyik a szemünk a vizuális orgiától. Az már más kérdés, hogy ha igazán mélyre próbálunk hatolni, akkor csak fogalmatlan színészeket látunk, akik egy zöld hátteres, épített díszletben próbálnak úgy tenni, mintha nem egy rakás greenbox között hadoválnának tudományos szakkifejezéseket.
A legfeltűnőbb problémát Kathryn Newton jelenti. Cassie Langet direkt újracastingolták, hogy Newtonnal a karakter is több személyiséget kapjon, ehhez képest ennyire rossz színészi játékot én még idén biztos nem láttam. Erre rátett a magyar szinkron is, ami még az átlagos magyar szinkron minőségéhez képest is fájdalmasan gyengére sikerült, különösen Cassie esetében. Zéró érzelem, zéró személyiség, zéró drámai érzékenység, mintha csak egy rikácsoló tinédzsert néznénk, aki a párbeszéd kialakításához szükséges szociális készségét egy üzenetrögzítőtől tanulta. Alig egy fokkal jobb Evangeline Lilly, aki hiába számít már címszereplőnek 2018 óta, most talán még annyi szerepet sem szántak neki, mint öt évvel ezelőtt. Lilly csak egy néha vissza-visszakérdező figura, akinek soha sem jut három mondatnál több, de mintha nem is annyira érdekelné ez az egész. Paul Rudd pedig Paul Rudd, a szerethető balfácán, aki valószínűleg maga sem tudja, hogy hogy nem tucatromkomokat gyárt hollywoodi szuperprodukciók helyett.
Szerencsére van három ember, akik a hátukon viszik a filmet. Michael Douglas 78 évesen totál hiteles, ahogy egy kicsit hangyás tudósként belezavarodik az őt körülvevő helyzetekbe, és próbál valahogy megoldást találni a problémákra. Nála talán egy fokkal elhivatottabb Michelle Pfeiffer, aki egyszerűen lenyűgözően fest a vásznon minden egyes pillanatban, és talán ő az egyetlen a főgonoszon kívül, aki valódi érzelmekkel próbálkozik végig. Douglas és Pfeiffer párosa pedig különösen szórakoztató, hiszen előbbi egy hangyás tudós, utóbbi pedig egy kőkemény amazon, aki már lehúzott pár évet a kvantumvilágban, és kénytelen a múltjának olyan részével is szembenézni, amit eddig inkább titkolni próbált. És akkor itt meg is érkezünk Jonathan Majorshoz.
Miközben a Disney Plusra gyártott Marvel-sorozatok régóta nem tudnak erős közepesnél többek lenni, a Lokit pont a kivételek között szokás emlegetni. Itt vezették be az egész időutazós, multiverzumos hablatyot, és rettenetesen szórakoztató volt nézni Owen Wilson és Tom Hiddleston párbeszédeit. Az utolsó részekre aztán felbukkant Jonathan Majors, akiről tudni lehetett, hogy megkapta Kang szerepét. Mindössze másfél epizódig láthattuk Kanget, de Majors teljesítménye már akkor is lehengerlő volt. Róla úgy hírlik Hollywoodban, hogy szinte bármit el tud játszani, az a fajta színházi múlttal rendelkező színész, aki kifejezetten élvezi, ha túlzó, nem annyira realisztikus karaktereket kell játszania.
Kang esetében ez azért is kell, mert az egész Marvel-univerzum attól lesz hangos a következő években, hogy Kang-variánsok tömegei bukkannak fel, ezért Majorsnek ugyanazt a karaktert többféleképpen is el kell játszania. Szenzációs volt látni, hogy a Lokihoz képest a Kvantumániában alakított Kang mennyire más volt. Tényleg csak azt sajnálom, hogy szinkronnal láttam a filmet, mert Majors karizmája, lendülete és energiája még úgy is átjött, hogy nem a saját hangján hallottam, amit és ahogyan mondott.
A legutolsó Pókemberen kívül nem igazán volt kritikai és közönségsikere a Marvelnek, amiről épp úgy tehet a nézők totális kiégettsége a műfajtól, mint a Disney félelme a változástól. A Kvantumánia ugyan nem csavar semmit a lassan két évtizedes Marvel-formulán, cserébe végre nem is tűnik úgy, hogy több akar lenni annál, ami. A Doctor Strange egyszerre akart horror, időutazós, tudományos-fantasztikus, okkult és szuperhősös lenni, de csak egy közepesen jó film lett belőle pár jó jelenettel. A She-Hulk tárgyalótermi sitcom próbált lenni dramedy elemekkel és a nézőkkel való összekacsintásokkal (gyakorlatilag megpróbálták lemásolni a Fleabaget), de csak könnyed, epizódonként félórás limonádé lett belőle sok CGI-jal. De lehetne mondani a Shang-Chit is, ami se nem rendes kungfufilm, se nem modern vígjáték.
A Hangya és a Darázs: Kvantumánia viszont egy színtiszta családi kalandfilm, ami meg sem próbál ennél többnek tűnni. Talán pont ezért működik annyira.
A premier előtt az internet bizonyos bugyraiban már úgy hivatkoztak a filmre, hogy olyan lesz, mint az Amerika Kapitány: Polgárháború, vagyis egy kvázi Bosszúállók-film. Erről szó sincs, azonban az való igaz, hogy a Kvantumánia olyan történetszálakat indít el, amik egy sor közelgő Marvel-produkcióra kihatással lehetnek, mint a Loki második évada, a Titkos invázió vagy természetesen később a Bosszúálló-folytatások. Azonban éppen ez a legjobb a Kvantumániában: ha elvonatkoztatunk attól, hogy szinte minden CGI a filmben, és nem Oscar-díjas alakításokat várunk, akkor kifejezetten jól fogunk szórakozni, mert itt végre a készítők szórakoztatni akartak, nem pedig marketingterveken leadott rubrikákat kipipálni a PR-osztálynak.
