Nagyon furcsa belegondolni, hogy jövőre lesz 20 éve, hogy kijött a mozikban az első Pókember-film. Sam Raimi rendezésében és Tobey Maguire főszereplésével a 2002-es Pókembernek nagyon fontos szerepe volt abban, hogy a szuperhősfilmek akkora lendületet kaptak, hogy ma már szinte unjuk is, hogy évek óta dominálja a műfaj a mainstream popkultúrát. Azóta a csőd szélére sodródó Marvelt megvásárolta a Disney, Tobey Maguire karrierje gyakorlatilag megszűnt létezni, majd később a Sony Andrew Garfielddal folytatta a sorozatot, alig pár évvel azután, hogy megjelent a Pókember 3.
Aztán a Disney megvette a Foxot is, ezzel visszaszerezve szinte minden fontosabb képregényjogot, és még a Sonyval is tudtak kötni egy olyan dealt, hogy Tom Holland főszereplésével minden idők egyik legikonikusabb szuperhőse csatlakozzon a Bosszúállók világához. A most megjelent Pókember: Nincs hazaút nem csak egy szimpla folytatás, egy újabb szezonális Marvel-film, ami elmegy egy kis popcornnal és kólával, hanem a modernkori Pókember-mitológia előtti hatalmas kalapemelés, és egyben az egyik legbátrabb vállalás, amit a Disney környékén látni lehetett az utóbbi években.
Ha van film, amiről kifejezetten hálátlan dolog kritikát írni, az minden bizonnyal az új Pókember. Na, nem azért, mert ez ne lenne nagyjából hasonló Marvel-film, mint az összes többi, vagyis egy feszes akciófilmbe oltott vígjáték egy vagy több szuperhőssel, hanem mert egyszerűen képtelenség szinte bármit is írni spoilerek nélkül. Szóval kedves olvasó, ha kifejezetten gyűlöl minden apró infót egy filmről, és az elmúlt hónapokban kő alatt élt, vagyis semmit nem hallott a nonstop szivárgó infókból, akkor a saját érdekében, inkább ne olvasson tovább.
Biztos vannak jó páran a moziba járók közül, akiknek a hócipőjük tele van azzal, hogy minden egyes Marvel-filmet és -sorozatot látni kell ahhoz, hogy az összes részlettel és kikacsintással tisztában legyenek, amikor beülnek egy újra. Na,
a Pókember: Nincs hazaút az a film, amihez nem csak az eddigi Marvel-filmeket érdemes látni, hanem a Disney előtti Pókember-filmeket is.
Ugyanis a Nincs hazaút gyakorlatilag az egyik legismertebb Pókember-mém megfilmesítése. Erről van szó:
Ugyebár a legutolsó Pókember-filmnek ott lett vége, hogy a világ megtudta: Pókember nem más, mint Peter Parker. Ezzel ugrott a fiatal szuperhős magánélete, a mindennapjait megkeseríti a hatalmas figyelem, és már soha semmi sem lesz olyan, mint régen. Azonban a képregényekben nincs olyan, amit ne lehetne visszacsinálni, és amikor Parker és egy nagyon ismert szuperhős-társa megpróbálkozik ezzel, elszabadul a pokol.
Hónapok óta tele voltak a hírek azzal, hogy az új Pókember friss fejezetet indít a Marvel-univerzumban, és annyi nagy név bukkan majd fel benne, hogy a Bosszúállók: Végjátékot is lepipálja. Hogy visszatér Dr. Octo szerepében Alfred Molina, aki a Maguire-féle Pókemberben szerepelt, ahogy a trailerben felbukkanó Zöld Manó is, illetve Jamie Foxxot is bejelentették, a Garfield-féle Pókember egyik főgonoszát. És azt is ismerve, hogy Benedict Cumberbatch-nek központi szerepe lesz a filmben, a következő Doctor Strange pedig a multiverzumról szól majd, nem volt nehéz kikövetkeztetni a túl sok idővel rendelkező geekeknek, hogy itt valami nagyon unortodox dolog történik majd. Essünk túl a lényegi részen:
Igen, egy filmben szerepel Andrew Garfield, Tobey Maguire és Tom Holland, vagyis az elmúlt 20 év pókemberei.
Ez már önmagában annyira bizarr így leírva, hogy hagyok egy kis időt feldolgozni. A Marvel (és a Sony) full komolyan beleállt abba, hogy más korszakban kreált karaktereket bevitt a saját világába úgy, hogy az a kánon része legyen, sőt, a film legerősebb pillanatai mind akkor történnek, amikor Garfield, Holland és Maguire egyszerre vannak a képernyőn. A moziban konkrétan tapsoltak az emberek, amikor Garfield után megjelent Maguire is, és bevallom, még én is úgy vigyorogtam, mintha nem tudtam volna előre, hogy ez fog történni.
Doktor Strange és Pókember közös machinálásai miatt annyira összezavarodik az univerzum, hogy különböző Pókember-filmek szereplői mind egy helyre kerültek, és a film nagy része ezeknek az arcoknak a bemutatásáról és begyűjtéséről szól. A másik része pedig egy érettségiző fiatal nyomasztóan tragikus életéről.
Utóbbiről is beszéljünk egy kicsit, mert amennyire szokatlan és zseniális, ahogy a Disney voltaképpen egybefésülte az összes eddigi Pókembert (beleértve részben a Venomot is), annyira lelombozó, ahogy Jon Watts rendező a főhőssel bánt. Máig tartom, hogy Garfield volt a legjobb Pókember, de Holland talán jobban illik az akciójelenetekhez. De magam is meglepődtem, mennyire komoly érzelmi töltetet kapott Peter Parker ebben a filmben, annak ellenére, hogy valójában az egész csak egy nagyon drága Saturday Night Live-geg.
Ugyanis Peter hiába izmos, fiatal, van egy tökéletes szerelme, remek barátja és nem mellesleg a haverjai a Bosszúállók, az élete csak azért tudott normális kerékvágásban maradni mindezek ellenére, mert senki sem tudta, ki van a maszk alatt. Azzal, hogy ezt Jake Gyllenhaal felfedte az előző filmben, nemcsak Peter Parker élete változott meg, hanem a hozzá közel állóké is. Emiatt a filmben többször is olyan áldozatot kell hoznia, ami túlmutat a könnyed tini akciófilmen, mint amilyen az előző két Pókember volt. A film lezárása pedig egyenesen brutális, és alig várom, mit hoznak ki még a karakterből, mert most aztán tényleg mehetnek bármilyen irányba.
Muszáj beszélni egy kicsit arról is, hogy milyen a többi szereplő. Zendaya és Jacob Batalon pontosan ugyanazt hozzák, mint eddig, de ők itt most nem is annyira lényegesek. Inkább azok, akiknek a fel-felbukkanása a moziban érezhető eufóriát és ujjongást váltott ki. Alfred Molina mindig is Doctor Octo lett volna, Willem Defoe pedig pont annyira eszelős elmebeteg Zöld Manóként, mint Tobey Maguire idején volt. Egyedül Jamie Foxxszal volt bajom, aki egy kicsit vállalhatóbb lett, mint a Garfield-érában, de tényleg csak egy fokkal, mert pár gyenge egysoroson meg keménykedő beszóláson kívül továbbra sem tudtak mit kezdeni vele.
A show-t egyértelműen Maguire, Garfield és Holland hármasa viszi el.
Van valami gyermekien csodálatos abban, hogy ebben a filmben megtörtént, amit lehetetlennek gondolt mindenki. Nincs két Pókember, mindig csak egy van, attól függően, hogy a jogokat birtokló stúdió épp milyen sztárral készül megújítani a frachise-t. Maguire kezdte, Garfielddal újraindították, most pedig Hollanddel azonosítják a karaktert. Hármójukat látva egyszerre azonban nem tudnám, és nem is akarom megmondani, hogy ki a jobb, autentikusabb Pókember, mert a maguk módján mindhárman hozzátettek valamit a karakter mítoszához. Maguire a lúzer esendőséget, Garfield az okoskodó hipszterkedést, Holland pedig az izgő-mozgó naiv energiát. És valami csoda folytán ez a három ember ugyanabban a szerepben együtt döbbenetesen jól működik, és őszintén hozzátesznek a nézői élményhez, abszolút nem csak olcsó poénok egy drága produkcióhoz.
A Pókember: Nincs hazaút történései nagy hatással lesznek a későbbi Marvel-filmekre, ezért ha valakinek elment a kedve az Örökkévalóktól, a Venomtól, a Fekete Özvegytől vagy a Shang-Chitól, az is adjon neki egy esélyt, mert teljesen más szintet képvisel, mint a többi idén megjelent Marvel-film. Nem egy filmművészeti remek, hanem egy szórakoztatóipari csúcsteljesítmény, ami tökéletesen tisztában van azzal, hogy alapvetően egy popcornmozi, amire az emberek szórakozni ülnek be. De ebben a koordinátarendszerben igyekeztek és tudtak is valami egészen mást és újat mutatni, ami jóval több, mint amire a Bosszúállók: Végjáték óta a Disney képes volt.
Ez egy szerelmes levél Pókemberhez, a képregényhőshöz, a fiktív ikonhoz, akit annyian és annyiféleképpen próbáltak már értelmezni, hogy eljutottunk addig a pontig, amíg minden értelmezésnek helye van ugyanazon a képernyőn vagy vásznon.
