2021. október 13. – 23:57
Ha a mostani szuperhősfilmeket egy családnak vesszük, akkor abban a Venom a darkos unokatestvér, aki igazából nem is unokatestvér, valakinek a valakije, de mindig festi a körmét, kihúzza a szemét, börleszkekre jár, irtózik a cirkusztól, és csak akkor emeli fel a hangját, ha valamit ki kell nevetni. Sajnos maga a film nem volt ilyen, de önmagában annyira furcsa jelenség volt, hogy nem lehetett elmenni szó nélkül mellette: az intergalaktikus parazitával összeolvadó Tom Hardy miatt majdnem megérte a pénzét, de az egész cselekménye reménytelenül egy szuperhősös akciófilm korlátai között maradt. Volt egy gonosz vállalat, egy gonosz igazgató, akivel meg kellett harcolni, és valahogy ez az érdekes személyiség sehogy sem tudott kibújni belőle. A Venom második részben előbújik, és nem is csak egy értelemben.
A két Venom-filmnek két óriási mázlija van. Az egyik az, hogy mindenféle jogi mizériák miatt nem kell kötődnie túlságosan a Marvel-univerzumhoz, azaz járhatja a maga útját anélkül, hogy bárki megmondaná, merre kell majd kanyarognia öt-tíz év múlva. Vagy legalábbis ezt a benyomást kelti. A másik, sokkal nagyobb mázlija az, hogy Tom Hardy a főszereplője, Hardynak pedig fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint akit hajnali ötkor keltettek fel szombat hajnalban, miután hajnali fél ötkor feküdt le két üveg mezcal után.
A karrierjét végignézve sosem félt attól, hogy szarul nézzen ki, a Venom nevű parazitát hosztoló Eddie Brock pedig gyakorlatilag nonstop szarul néz ki. Nem csoda, hiszen újságíró. Az első rész legjobb jelenete is az volt, amikor a látványosan totál rottyon lévő Brock egy luxusétteremben bebújik egy homártartályba, mert csak ott tud megnyugodni, Hardy meg pont úgy viselkedik, akinek a szervezetében az egyik drog veszi át a másik helyét éppen, és próbál nem zselésedni. Az eszét vesztő Hardy és az elméjében vérengző Venom párbeszédei viccesek voltak, de ha valakinek az első részből csak a homáros rész maradt meg, nem hibáztatom, igazából én sem emlékszem másra.
Az sem biztos, hogy ennél sokkal több fog megmaradni a másodikból, de az érzés, hogy itt már jobban elengedték a gyeplőt, azért igen. Venom és Eddie kapcsolata már olyan szoros, hogy a magyar mozikban megérdemelte a 18-as karikát, és nem azért, mert darabokra cincálják egymást. A Venom 2.-ben erősen kódolva vannak olyan fogalmak, mint az előbújás, a rejtőzködés, a kényszer, hogy valaki titkolja önmagát, a film pedig odáig elmegy, hogy a szimbióta és a gazdatest viszonya már egy romantikus drámába illik. Amiben az egyik fél az űrből jött, és szeretné emberek fejét elmajszolni, de akkor is.
Civakodnak, mérgesek egymásra, és amikor szakítanak, akkor egymás cuccait hajigálják az utcára. Messze a film legjobb jelenete, amikor a durcásan távozó zsák trutyi elmegy bulizni, és a buliban – már szörnyformában – a színpadon elmondja, hogy Eddie Brock nem hagyta, hogy önmaga legyen. A közönség érti, mi is értjük, valószínűleg csak Venom nem érti, bár ki tudja.
Az ilyen duplafenekű pillanatok miatt a Venom második része olyan, mint a nyolcvanas évek horrorfilmjei, amik szándékosan vagy önkéntelenül próbáltak azzal a gondolattal eljátszani, hogy milyen azt megélni, hogy egy ellentétes vágyú lény él bennünk. Ilyesmiről szól a Brain Damage, a Rémálom az Elm utcában második része, vagy A rejtőzködő is. A Venom 2. – Vérontó egyes pillanataiban ezeknek a filmeknek a nagy költségvetésű változata, egy óriási marhaság, de valami gondolattal és személyiséggel mögötte.
Sajnos ezt is elég hamar félreviszi, hogy ennek mégiscsak egy szuperhősfilmnek kell lennie, amiben van egy gonosz (Woody Harrelson megkérdőjelezhető parókával), akivel össze kell csapni, az összecsapás pedig úgy néz ki, hogy egy CGI-lény harcol egy másik CGI-lénnyel. De legalább egy óriási templomban, mint valami Meat Loaf-videóklipben. Andy Serkis – igen, az az az Andy Serkis – rendezőként tényleg belead mindent, hogy kinézzen valahogy a film (Tarantino, Oliver Stone és Scorsese egyik rendszeres operatőre, Robert Richardson szintén), pörgeti-forgatja a kamerát, de van egy takaró, aminél tovább nem tud már ő sem nyújtózkodni, és levezényelni, ahogy zöld háttér előtt püfölik egymást digitális lények. Kár érte, mert a Venom 2.-ben van valami, ami érdekesebbé teszi annál, hogy ezredjére is végignézzük, ahogy egy szereplő egy rá megszólalásig hasonlító, csak egy piciben különböző gonosszal harcoljon. Kár érte, de azzal mégsem lehet mindenkit kielégíteni, hogy Tom Hardy magában motyog.
És a Venom 2. nem is fog mindenkit kielégíteni, mert minden szórakoztató eleme, meg felszín alatti tartalma ellenére mégiscsak egy nagy költségvetésű akciófilm, amiben járműveket robbantanak fel, embereket csapkodnak a falhoz csápokkal, és úgy bánnak San Francisco épületeivel, mintha habszivacsból lennének. De legalább próbálkozik. Az első rész után ez kész előrelépés.
A Venom 2. – Vérontó október 14-től látható a magyar mozikban.
