Magyarország az EU-ban: többet is ki lehetett volna hozni az elmúlt 20 évből

Az EU-csatlakozás 20. évfordulója lehetőséget kínál arra, hogy a nyilvánosságban nagyobb teret kapó aktuálpolitikai fejlemények, viták helyett egy pillanatra Magyarország uniós tagságának tartalmára összpontosítsunk, és kísérletet tegyünk az elmúlt húsz év közpolitikai mérlegének megvonására. Az európai uniós tagság nélkül ma Magyarország sokkal szegényebb és kiszolgáltatottabb ország lenne. A legnagyobb tanulság mégis az, hogy többet is ki lehetett volna hozni az elmúlt 20 évből.

A magyar gazdaság az EU tagjaként fokozatosan, ám a környező országokhoz képest lassabban zárkózik fel a legfejlettebb uniós tagállamok csoportjához. Bevett szokás Ausztriához mérni a magyar gazdaság teljesítményét, ami gyakran úgy fogalmazódik meg, hogy mikor érjük utol nyugati szomszédunkat. Az Eurostat adatai szerint húsz évvel ezelőtt a hazai, vásárlóerőparitáson számolt egy főre jutó GDP az osztráknak 48 százaléka volt, ma ez az érték 62 százalék. Ezzel szemben például Lengyelország 39 százalékról közelítette meg az osztrák szint 65 százalékát, de Románia is jóval alacsonyabb szintről, 27 százalékról indulva mára 63 százalékon áll.

A közép-európai tagországok egyértelműen nyertek az EU-tagsággal, azonban ennek a nyereségnek a mértéke nagyban függ attól, hogy miként használták ki az EU szabályozói keretrendszere által nyújtott lehetőségeket. Ilyen értelemben Magyarország nem tartozik az élmezőnybe.

Hazánkban több más csatlakozónál (balti államok, Lengyelország, Szlovákia, Bulgária, Románia) szerényebb volt a gazdasági növekedés, és a lassú gazdasági felzárkózást nem követte szociális felzárkózás: a csatlakozáskori egyenlőtlenségek mind területi szinten, mind a jövedelmek terén megmaradtak, vagy éppenséggel nőttek.

Az uniós tagság két évtizede után a magyar háztartások életszínvonala az egyik legalacsonyabb az Európai Unióban, és a társadalmi mobilitási lehetőségek sem javultak, pedig a kiinduló helyzet már a csatlakozáskor sem volt kedvező. Mindez nemcsak a magyar kormányok szakpolitikai prioritásainak és teljesítményének tükre, hanem annak is, hogy az Európai Szociális Alap forrásai igen korlátozott hatékonysággal hasznosultak.

Ugyanakkor húsz évvel az uniós csatlakozás után Magyarország mélyen beágyazódott az európai gazdasági folyamatokba.

Hazánk teljes exportjának csaknem 80 százaléka az Európai Unióba irányul, míg a teljes hazai importon belül az Európai Unió részesedése közel van a 70 százalékhoz.

Magyarországnak az európai piacokba való betagozódása tehát sikeresen végbement, elsősorban az exportra termelő külföldi beruházók révén.

A magyar kivitel értékének 77 százalékát az OECD legutóbbi, 2022-es adatai szerint külföldi tulajdonú vállalatok állították elő, ami jól tükrözi azt, hogy függő piacgazdasági modell alakult ki nálunk, melynek legfontosabb pillére a külföldi működőtőke folyamatos beáramlása. Az uniós tagságból adódik a magyar gazdaság külföldi finanszírozásának másik két kulcseleme, az uniós források és a külföldön dolgozók hazautalásai, melyek együttesen évi átlagban a hazai GDP 5-6 százalékát teszik ki, a külföldi működőtőkével kiegészülve pedig már a GDP 10 százalékára rúgó tőkebeáramlásról van szó.

A csatlakozás óta gazdaság- és területfejlesztési célból, vagyis a kohéziós politikán keresztül minden magyar állampolgárra összesen mintegy kétmillió forintnyi uniós forrás jutott (ez csak az EU-s transzfereket jelenti, a hazai önrész nélkül).

E hatalmas összeg ellenére Magyarország nem képes a legfejlettebb tagállamokkal való sikeres versenyre, hanem megerősítette a helyét a félperiférián. Hiába az uniós fejlesztési források, ha a gazdasági felzárkózáshoz szükséges feltételek, mint például a magas szintű technológiai fejlettség, a magasan képzett humán tőke, és az innovációs képességek, nem adottak.

Ennek részben pedig az az oka, hogy az uniós források jelentős részét nem a termelékenységet növelő beruházásokra költöttük. Ezt támasztja alá az, hogy a piaci vállalatoknak juttatott uniós támogatások nagyon alacsony hatékonyságúnak bizonyultak, a kedvezményezett cégek növekedéséhez alig járultak hozzá. Ugyanígy, a vármegyei fejlettségi rangsor alig változott. A három legkevésbé fejlett vármegye (Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád) ugyanaz, mint két évtizeddel ezelőtt, és nem tudtak érdemben közelebb kerülni a fejlettebb régiókhoz.

A legkevésbé fejlett térségek nem jutottak a fejlettebbekhez képest jelentős többletforrásokhoz. Az uniós források központosított elosztása noha jelentősen meggyorsította a pénzek lekötését, a központosított irányítás kevés figyelmet fordított a finanszírozott projektek minőségére.

Ráadásul a pénzek elosztásának magas korrupciós kockázata is hátráltatta a hosszú távon is jövedelmező projektekbe való beruházást.

A gazdaságpolitika kifejezett céljává vált az újraiparosítás, azonban – például Lengyelországgal ellentétben – a gyakorlatban mindez szinte kizárólag a már meglévő, döntően külföldi tulajdonban lévő versenyképes feldolgozóipari (elsősorban járműipari) kapacitások bővítését és további hasonló profilú beruházók vonzását jelentette.

Magyarország ezért nem került közelebb a világgazdaság centrumához, továbbra is az alacsony hozzáadott értékű szegmensben igyekszik megőrizni versenyelőnyét, amely hosszú, de már középtávon is a közepes jövedelmi csapdának ágyaz meg. Ennek lényege, hogy a centrum országaihoz való gazdasági felzárkózás egy adott ponton megreked, mert az eredeti versenyelőnyök, mint az olcsó, szakképzett munkaerő, és az orosz-ukrán háború óta az olcsó energia, eltűnnek.

Fontos leszögezni, hogy a magyar piacgazdasági modell az uniós tagság és az európai piacokba való mély beágyazódás nélkül fenntarthatatlanná válna.

A félperifériáról a centrumba való elmozdulás azonban még függő fejlődés mellett is lehetséges volna, azonban ehhez a jövőbeli növekedés céljából humán tőkébe, kutatás-fejlesztésbe és innovációba lenne érdemes fektetni, valamint magasabb hozzáadott értékű beruházásokat az országba vonzani.

Bár az Orbán-kormány az exportra termelő külföldi feldolgozóipari beruházókat a keblére ölelte, a belső piacot kiszolgáló pénzpiaci, építőipari, telekommunikációs és egyéb szolgáltató szektorokban aktív külföldi vállalatokat szuverenista szlogentől vezérelve kiszorítani igyekszik. Ugyanakkor a külföldi működőtőke megkülönböztetése „jó” (feldolgozóipar) és „rossz” (szolgáltatások) beruházókra, vagyis a függő piacgazdasági rendszer átpolitizálása nem érintette a piacgazdasági rendszer alapjait.

Egyfelől a gazdasági növekedés jelentős része és az exportteljesítmény a külföldi feldolgozóipari nagyvállalatok függvénye, másfelől a hazai piacot szolgáló gazdasági ágazatok a kormánytól kerültek erős függésbe.

Kissé leegyszerűsítve, a kormány kiszolgáltatott a külföldi feldolgozóipari beruházóknak, miközben az egyre inkább hazai tulajdonúvá váló pénzügyi és szolgáltató szektort saját magától tette függővé.

Ezt nevezhetjük a szuverén függőség önmagában is paradox, feszültségekkel és ellentmondásokkal teli politikájának.

Mindezek a feszültségek nemcsak gazdasági síkon, hanem a demokratikus intézményrendszer tekintetében is megjelentek, és súlyosan megterhelték Magyarország és az EU viszonyát. A demokrácia és a jogállamiság helyzetével kapcsolatos hazai fejlemények rávilágítanak arra, hogy az EU integrációs stratégiájának egyik legfontosabb gyengesége az volt, hogy messze alábecsülte az új tagországokba exportált politikai és gazdasági intézmények stabilitásának, fenntarthatóságának a feltételeit, és nem is voltak megfelelő eszközei alapvető értékei betartatására.

Fordulatot az hozott, amióta az Európai Unió feltételekhez köti az uniós forrásokhoz való hozzájutást, így kényszerítve a tagállamokat nemcsak a konkrét uniós szabályok betartására, de az európai értékek követésére is.

Az uniós forrásokhoz való hozzájutás feltételessége már túlmutat a gazdasági szférán, és azt húzza alá, hogy az Európai Unió több mint egységes piac: közösen osztott értékek és magatartási normák összessége.

A magyar társadalomnak összességében húsz év után is elsősorban pozitív véleménye van az Európai Unióról. A magas támogatottság legfőbb tartópillére az Európai Unió erős gazdasági legitimációja. Stabil attitűd ez a magyarok között: így volt ez az uniós tagság 15. évfordulóján, és így van ez a belépés után két évtizeddel is. A többség szerint továbbra is megéri az EU tagjának lenni: a tagság legnagyobb előnyének az uniós források gazdasági fejlődésben játszott szerepét látják, és azt gondolják, hogy a magyar gazdaság jelentősen profitál az uniós tagságból, valamint hazánk továbbra is nettó haszonélvezője lesz az európai költségvetésnek.

Kutatásaink azonban az Európai Unió gazdasági legitimációjának lassú erózióját mutatják. Ennek fontos oka lehet, hogy miközben a kulturális és nacionalista síkra terelt euroszkepticizmusra is kétségkívül van igény a magyar társadalomban, az utóbbi években felerősödtek a magyar politikában az EU-t gazdasági alapon támadó érvek, melyek az Európai Uniót teszik felelőssé a hazai gazdasági nehézségekért.

Az Orbán-kormány narratívaformáló képessége a számok szintjén is kimutatható hatással van arra, hogy mit tartanak a magyarok az uniós tagság hátrányainak. Amikor a bevándorlásellenesség kiemelt helyen szerepelt a kormány kommunikációjában, akkor az EU-tagság legfontosabb hátrányai között első helyen állt a migráció témája.

Mára azonban a túlterjeszkedő Brüsszel képe és a nemzeti szuverenitás féltése megelőzte a migráció kérdését, és felzárkózott mellé az orosz–ukrán háború miatt kivetett uniós szankciók bírálata is.

Az utóbbi évek hazai kampányaitól nem függetlenül tehát egyre inkább teret nyernek az Európai Uniót kulturális, gazdasági és akár fizikai veszélyforrásként érzékelő vélemények.

A magyar társadalom EU-ról alkotott képének mélyebb vizsgálata alapján kijelenthető, hogy az uniós tagság magas, továbbra is 70 százalék feletti támogatottsága önmagában nem alkalmas mutató a magyarok EU-hoz fűződő összetett viszonyának a bemutatására. Az integráció mélyítésének már komoly korlátai lehetnek a magyar társadalomban. A közpolitikai döntéshozatal szintjét tekintve ugyanis erős bázisa van a nemzeti szuverenitás politikájának.

Abban a kormánypárti és az ellenzéki szavazók többsége is egyetért, hogy Magyarország helye az Európai Unióban van, de nagyon mást értenek a kívánatos EU alatt. Míg az ellenzéki választók több mint 70 százaléka nemcsak maradna az Európai Unióban, hanem az EU-nak fontos hatásköröket is adna, addig a kormánypártiak között csak feleakkora a valóban européer szavazók aránya (36 százalék). A Fidesz táborában összességében jóval többen vannak, akik a nemzeti szuverenitás védelmére építő politikát támogatják (tehát akik a „nemzetek Európája” koncepciót tartják helyesnek, vagy egyenesen ki is lépnének az Európai Unióból), mint akik több Európát szeretnének.

Ezek az eredmények egyben azt is jelzik, hogy az EU jövőjével kapcsolatos elképzelések is polarizálhatják a jövőben a társadalmat.

Ha ugyanis az Európai Unióról szóló közbeszéd nem a „menni vagy maradni?” kérdésről szól, hanem úgy merül fel, hogy „több vagy kevesebb Európát szeretnénk?”, akkor az erőviszonyok jóval kiegyenlítettebbek a magyar társadalomban.

Mivel a magyar-EU-s viszony alakulása a hazai közéleti viták állandó témájává vált, érdemes hangsúlyozni, hogy Magyarország európai uniós tagságának megítélése szoros összefüggést mutat azzal, hogy az állampolgárok mennyire tájékozottak az EU-val kapcsolatban. Minél többet tudnak a magyarok az Európai Unióról, annál nagyobb valószínűséggel maradnának az EU-ban. Magyarország uniós tagságának hosszú távú támogatottsága szempontjából ezért kiemelt jelentősége van annak, hogy a következő években a magyar társadalom a politikai elit részéről milyen információkkal és narratívákkal találkozik az Európai Unióval kapcsolatban, és sikerül-e bővíteni az uniós ügyekben tájékozott állampolgárok körét.