Nem a genderpropaganda a házasság ellensége, hanem a válás és a családon belüli erőszak tabusítása

Az elmúlt években hazánkban a keresztény értékek egyik legmeghatározóbb szimbóluma és politikai szólama a „keresztény család” intézménye lett. Ez leginkább olyasfajta tradicionális családnak feleltethető meg, amelyben a családfenntartó férfi-, a gondoskodó női és a szüleinek engedelmességgel tartozó gyerekszerep egyaránt meglehetősen merev. Eközben zajlik a válás és a családon belüli bármifajta erőszak jelenségének tabusítása. Pedig valójában a tradicionális család idealizálásnak ellentéte nem a megfoghatatlan „genderpropaganda”, hanem a család intézményének rengeteg krízissel és válással terhelt valósága.

Könnyebb lehet a szexuális kisebbségek rémével riogatni, nyakatekert módon őket felelőssé tenni a családok (és akár az egyházak) válságáért, mint szembenézni a valódi problémákkal. Hogy a társadalom és az egyház alapját jelentő legmeghatározóbb kis egységet, a család intézményét milyen évszázados beidegződések és szemet hunyások terhelik. Hogy abban milyen felelőssége lehet a történelmi egyházaknak. Illetve, hogy hogyan tehetnének azért, hogy szűkebb-tágabb környezetünk mindenki számára biztonságos közeget jelentsen.

A kegyelmi botrány másik oldala

Magyarországon vélhetően nem az egyházak jutnak eszünkbe ezekben a hetekben, napokban, ha biztonságos terekre és közösségekre gondolnánk. Mindez nagyrészt annak a „kegyelmi” botránynak köszönhető, amelyben Balog Zoltán, a református egyház vezetője, korábbi „emberminiszter” ártatlannak tartott egy olyan intézményvezetőt, aki bizonyítottan gyermekek molesztálásának eltussolásában vett részt. A katolikus egyház szexuális zaklatásos botrányai során kiderült az is, hogy a papok által elkövetett abúzusoknak legtöbbször olyan gyerekek az áldozatai, akik ha nem is gyermekotthonban, de rendezetlen családi körülmények között, egészséges szülői minta nélkül, vagy éppen bántalmazó közegben élnek.

Nem is kell ahhoz extrém bántalmazás, hogy kimondhassuk: rengeteg gyerek nő fel apa nélkül, kizsigerelt anya mellett. Mindezt csak azért tartom fontosnak kiemelni, hogy nyilvánvalóvá váljon, nagyon nem mindegy, hogy mi van a „másik” oldalon, a családok oldalán. A családokban élő bántalmazott, vagy szüleik elfojtott-kiengedett indulatai között élő gyerekek legalább annyira láthatatlanok az egyház és a hívek többsége számára, mint azok, akiknek tragédiáját egyházvezetői felelősség is terheli.

Hol van itt az egyházak felelőssége?

„Nem jó magánéleti dolgokba beleavatkozni” / „kettőn áll a vásár” / „sosem fogjuk megtudni, hogy két ember között valójában mi történik” / „légy alázatos” /„imádkozz”

– a legtöbb családon belüli erőszak-esetre, amelyik eljut egyházi szereplőkhöz – mert például a bántalmazott fél segítséget kér egy lelkésztől –, sokszor ilyen semmitmondó, felelősséghárító válasz érkezik. Miközben jó okunk lehetne azt is feltételezni, hogy valóban bántalmazó légkörből, netán konkrét bántalmazás, testi-lelki erőszak elszenvedése után, kétségbeesésükben fordulnak egy-egy egyházi közösség vagy intézmény képviselőjéhez az emberek. Pusztán azért, mert ezeknek sokan még mindig nagyobb bizalmat szavaznak, mint más állami vagy hatósági szervek képviselőinek (pl. a rendőröknek).

A családon belüli problémák kibeszélését és megoldását az is nehezíti, hogy egyrészt a válás önmagában sokszor tabu még az egyházakban. Másrészt egyszerűen nem áll rendelkezésre az a tudás (nem kap helyet kellő súllyal a teológiai képzésben), amely képessé tehet egyházi szereplőket, lelki vezetőket arra, hogy tudják, ilyen helyzetben mit tegyenek vagy ne tegyenek. Mert hozzáállásukkal, cselekvésükkel vagy mulasztásukkal a gyengébb felet, így a gyereket mindenképpen, olyan helyzetbe hozhatják, ami testi-lelki-szellemi fejlődése szempontjából óriási kockázatot jelent. Miközben azt is tudhatjuk, hogy egy anya számára sokszor a végső motivációt a váláshoz nem a saját jólléte adja, hanem az, hogy gyermekeit vagy az ő egészséges fejlődésüket biztonságban tudhassa.

Biblikus és teológiai háttér

Amikor házasságról és válásról keresztény szempontból szeretnénk véleményt formálni, a legnagyobb kihívást az adja, hogy a Szentírás tényszerűen nem definiálja a házasságot. Amire definíció híján hagyatkozhatunk, azok a bibliai példák, amelyek közül viszont rendkívül sok nemcsak szembenáll a mai „hagyományos családmodellel”, de erkölcsileg is megkérdőjelezhető szokás. Ilyen például

• a kiskorú lányok vagy asszonyok erőszakkal történő elrablása és feleségül vétele megerőszakolásukkal (5Móz 21,10–14);
• a feleség megunása, ami akár az asszony halálra kövezésével is végződhet (5Móz 22,13–21);
• a többnejűség vagy a vegyes család: Jákób, két „hivatalos” felesége, Lea és Ráhel, illetve azok szolgálói, Bilhá és Zilpá, akiktől Jákób mind gyermeket nemzett;
• a feleség átengedése szexuális használatra másnak csak azért, hogy a férfi elkerülje a fizikai bántalmazást; stb.

Az Ószövetség házasságdefiníciójához éppen akkor jutunk a legközelebb, amikor arról értekezik a törvényadó, hogy miért lehet elválni: „Ha [a férfi] második asszonyt vesz magának, az elsőtől nem tagadhatja meg az ételt, a ruhát és a házastársi jogot. Ha ezt a hármat megtagadja tőle, az eltávozhat és nincs kártalanításra kötelezve.” (2Móz 21,10–11)

Az Újszövetség a házasság intézményét adottnak veszi, és – híven a jézusi és a páli tanításhoz – a tartalommal, nem pedig a definícióval foglalkozik. Az instrukciók elsősorban a szeretetről, az önfeláldozásról és az egymásnak való engedelmességről szólnak. Amikor Jézus a Teremtés könyvét idézi, akkor is a válásról beszél (Mk 10); másutt pedig felülírja a házasságot – de magát a családot is –, mint ami kárhozatba viheti azt, aki jobban ragaszkodik hozzá, mint Krisztus követéséhez (Mt 10, 34–37). Jézus is úgy beszél a házasságról, mint „amit Isten egybekötött”.

Csakhogy ez konkrét, megbonthatatlan és eltörölhetetlen szentséget (sacramentum) egyedül a katolikusoknál jelent (KEK 1601–1617).

A házasság a protestáns egyházakban nem szentség, mivel „nem tartozik Krisztus megváltó művéhez, és nem kötődik hozzá az üdvösség ígérete. A férfi és a nő megtartására, nem pedig megváltására szolgál” – olvasható az evangélikus egyház tanításait összegző oldal házasságról szóló fejezetében. „Olyan életforma, amely a hétköznapokban is megtartó erő. Megadja az életnek azt a szilárd keretét, amelyet maguk a házaspárok töltenek meg tartalommal Isten szeretetének egységében.” Az ember méltósága azonban sérülhet házasságon belül is.

A keresztény család definíciója

Amikor 2024-ben szeretnénk megérteni, mit is jelent a keresztény család hazánkban, a biblikus és a tanításbeli háttér ismeretén túl is rengeteg kérdés merül fel. Mitől is lesz keresztény egy család? Attól, hogy benne szentségi házasságban fogantak a gyerekek? A protestánsoknál a házasság nem szentség – velük akkor mi a helyzet? Vagy attól lesz a család keresztény, hogy a családtagok vasárnaponként templomba járnak? Az apa tisztségeket tölt be a gyülekezetben, az anya süteményt süt?

Netán attól, hogy a házimunka és a gyereknevelés – és a számos utód kihordásának – minden terhe a nőre, míg az anyagiak biztosítása a férfira hárul, akinek így a család többi tagja elkerülhetetlenül kiszolgáltatottá válik? Mindezzel egyébként semmi baj nincsen, amíg benne a szeretet és a kölcsönös tisztelet megvalósul, tehát a nő által hozzátett értékek – amit a gyerekek nevelésére és a háztartásra fordít – is legalább annyira elismertek, mint a családfenntartói teljesítmény. A kockázatot a nőre és a gyerekekre nézve itt azt jelentheti, hogy bántalmazás vagy megözvegyülés esetén önerőből a nőnek sokkal nehezebb új életet kezdenie.

Vagy inkább attól, hogy a felek kölcsönös szeretetben és egyenrangúságban támogatják egymást, és a hatalmi harcok és az elnyomás dinamikái helyett a szeretet, a kedvesség és a törődés az otthoni légkör meghatározó eleme? Magam részéről ez utóbbira tudnék jó szívvel igent mondani, ám ilyesfajta kölcsönös tiszteleten, szereteten és megbecsültségen alapuló kapcsolatok nem csak keresztény közegben jöhetnek létre. Ahogyan az előző kérdésben vázolt tradicionálisabb családmodell sem.

A testi fenyítés mellett nem szólhat vallásos érv

Létező jelenségre kúszott rá ugyanakkor ez a narratíva, hiszen a patriarchális család intézménye alapvetően a neoprotestáns amerikai felekezetekben virágzik – amint arra Manuel Castells is rámutat Az identitás hatalma című könyvének vonatkozó fejezetében. A szerző itt kifejti, hogy a személyiség és a társadalom közötti kapcsolat a családnak, a társadalom központi intézményének a rekonstrukcióján keresztül valósul meg, ami azelőtt menedékként szolgált a durva és ellenséges világ elől, ám a mi mai társadalmunkban szétmorzsolódik. A keresztény életnek ezt a bástyáját ezért „újra fel kell építeni, a patriarchalizmusnak, vagyis a házasság szentségének és mindenekelőtt a férfiak által a nők fölött gyakorolt hatalomnak a helyreállításával (mindezt Pál Efezusiakhoz írt levelének 5 fejezetében olvasható 22-23. versekkel szokás alátámasztani – LD.); valamint a gyermekektől szigorúan, szükség esetén fenyítés útján megkövetelendő engedelmesség visszaállításával.”

Mindez azonban érzésem szerint nemcsak az amerikai (evangelikál) protestantizmusra érvényes, hanem a hazai keresztény felekezetek mindegyikében megfigyelhető jelenség. Még 2020 októberében, Gyurkó Szilviával és Szél Dáviddal közösen írtunk arról, hogy

ebben az évtizedben is meghatározó érv a vallási értékekre való hivatkozás a gyerekek testi fenyítését illetően.

Ennek az írásnak a kiindulási alapja az volt, hogy még ebben az évtizedben is a gyerekek 50 százaléka gondolta úgy, hogy rendben van, ha megütik a szülei. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb alapvetés, hogy minden magyar állampolgárnak, felekezeti hátterétől függetlenül, tekintetbe kell vennie a vonatkozó jogszabályi kereteket. Tehát ha az állam, amelyben élünk, jogszabályba foglalja a zéró toleranciát a gyerekek testi fenyítését illetően, akkor nem lehet vallási, hitbeli alapelvekre vonatkoztatva kibúvót keresni. Jogszabály megszegésére egyik vallás sem buzdíthat, azt nem írhatja elő. A legfontosabb teológiai érv a gyerekek fizikai fenyítésével szemben pedig az lehet, hogy amikor kiszolgáltatott embereket bántanak, az az Isten szemében a legnagyobb botrány, és nemcsak akkor, ha arról bárki tudomást szerez róla, hanem akkor is, ha a bántalmazás és a manipuláció a négy fal között zajlik, tehát a tett önértékén – írtuk akkor.

A házasság válsága

A válásokra visszatérve, számomra (elvált, keresztény, kétgyerekes anya számára) érzékelhető jelenség, hogy a szexuális kisebbségekkel szembeni állásfoglalás egyértelműen terítéken van keresztény közösségekben. Talán ennek is köszönhető, hogy még inkább a válás vált az egyik legnagyobb tabuvá a hazai keresztény egyházakban, hiszen ezek a csoportok váltak narratíva-szintjén a házasság ellenségeivé – nem pedig a házasságok valós krízisei.

Bár az elváltakat nem elfogadni vagy befogadni ma már mégiscsak ciki lenne, mégsem igazán alakult ki még annak a módja, hogy elvált keresztények felé, vagy egyszülős családokban nevelkedő gyerekek felé hogyan is forduljunk. Ők a kétszülős családok és a szinte kizárólag nekik szóló programok sorában folyamatosan megtűrtnek vagy kívülállónak érezhetik magukat. (Pedig a 2023-as KSH adatok szerint a házasságok 33% végződött válással tavaly.)

A házasság intézményének – elsősorban nők számára – kizsákmányoló voltához az egyház mint intézmény is (és nem úgy, mint a keresztény tanítás őrzője) nagyban hozzájárult. A közhiedelemmel ellentétben azonban mindezen kihívások, válságok kimondása és kibeszélése nem a válás propagálását jelentené, hanem a bölcsebben megkötött házasságok felé terelhetné az érintetteket.

Ideológiák ide, hittételek oda, ahhoz nem férhet kétség, hogy érett személyek által kötött, jobb minőségű házasságokban boldogabb gyerekek fognak nevelkedni, míg bántalmazó, mérgező vagy „szimpla” társas magányban évek, évtizedekig megrekedő kapcsolatokban minden érintett fél – egészségi és mentális állapota – sérülhet. A válás tabusítása helyett tehát a házasságok minőségének javítása, tudatos párválasztási preferenciák erősítése kellene legyen a cél egyházon belül és kívül, ehhez azonban a kapcsolati erőszak, a toxikus légkör vagy az elnyomás dinamikáit illetően több tudásra és kommunikációra; valamint a nők, a férfiak és a gyerekek családokon belüli szerepének újragondolására lenne szükség.