„Ha elindulunk a tisztázás útján, abból az egyház csak nyerhet” – ferences szerzetes az egyházi abúzusról

„Vos estis lux mundi – Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Ezzel a szentírási idézettel kezdődik a Szentszék 2019-ben megjelent, bántalmazásokkal kapcsolatos egyik legjelentősebb dokumentuma. Sokan úgy látják azonban, hogy a katolikus egyház – különösen Kelet-Európában – nem tesz eleget a gyermekekkel szembeni szexuális bántalmazások megelőzéséért és feltárásáért.

Ezzel a kijelentéssel szemben lehetnek jogos ellenvetések. De az igaz, hogy miközben sok valós lépés történt már, a hazai katolikus közösség még nem járta be teljes elszántsággal azt az utat, amelyet mások (pl. Franciaországban, Írországban, Lengyelországban) már igen.

„Ne féljetek!” (Mt 28,5)

Miért nehéz ezen az úton elindulni? Miért nincs gyorsabb elmozdulás? Többen azt mondják: „az egyháznak nem érdeke, hogy kiderüljenek a múlt ügyei”. Mások valamilyen hatalmi motívumot vélnek felfedezni a távolságtartó viszonyulásban. Korábbi elöljáróként, akit újra és újra megtalál ez a téma, azt látom, hogy még egy nyitott és elszánt döntéshozónak is be kell járnia egy utat, hogy leküzdje saját ellenállásait.

Ebből a tapasztalatból kiindulva szeretnék rámutatni a területtel kapcsolatos néhány olyan motívumra, amely megbénít, félelmet, ellenállást kelt. Dilemmát szül, és mint ilyen, gátolhatja az elmozdulást. Az, hogy félelmek, ellenállások, ellenvetések vannak bennünk, természetes. Ha azonban nem merünk szembenézni ezekkel, ha nem artikuláljuk és tudatosítjuk azokat, nem tudunk adekvát választ adni. Szembenézve velük azonban el tudjuk dönteni, mennyire valósak, és hogyan lehet hatékonyan reagálni rájuk. A bántalmazások témája önmagában nehéz, taszító, sötétségbe vezető terület, ráadásul az emberi életnek egy olyan intim rétegét érinti, amely sokszor tabusítva van. Az abúzusokkal való találkozás ezért önmagában megbéníthat.

Gyakorta hangoztatott vélemény, hogy az abúzusok emlegetése csupán az egyház lejáratását szolgálja (például konkrét szellemi vagy gazdasági körök részéről). Sokan úgy érzik, a témát kizárólag a katolikusokkal, a probléma valós súlyát aránytalanul felnagyítva hozzák szóba. Elfelejtve, hogy közben milyen sokat ad az egyház közössége a világnak. A megtámadottság érzése és a félelem, hogy ne tegyük céltáblává saját magunkat, megbénít, eltérít attól, hogy foglalkozzunk a problémával.

Valóban jogos elvárás, hogy az egyház és annak tagjai fair elbírálásban részesüljenek. Az „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” elve, az igazságos és arányos hozzáállás okán fel lehet szólalni. Ugyanakkor nekünk, egyháziaknak a magunk dolgával kell foglalkoznunk.

Ha – akár külső nyomásra – elindulunk a tisztázás útján, abból az egyház csak nyerhet, ha pedig elöl jár a témában, azzal másoknak is utat mutat.

Nagy félelem, hogy sokakat ártatlanul kevernek gyanúba. Ezek az ügyek nehezen tárhatók fel, alig állnak rendelkezésre bizonyítékok. Ha valakit le akarnak járatni vagy valaki anyagi előnyhöz akar jutni, könnyű eszközt kap a kezébe. Ráadásul mindez kielégíti az emberek szenzációéhségét. Nem tagadva e nézet jogosságát, megérzésem szerint jobban tartunk tőle, mint amennyire valóban félni kell, még akkor is, ha egyetlen ilyen eset is tragédia. Valóban ismerünk ártatlanul stigmatizált papot, akinek egy ilyen vád tette tönkre az életét.

Bár minden egyházi dokumentum hangsúlyozza az ártatlanság vélelmét, az nemigen valósul meg. A szigorú eljárásrend, amely alapján a vizsgálat idejére adott esetben kivonhatják a papot a szolgálatából, vagy eltilthatják a munkavégzéséből a világi személyt, mindig maradandó sérülést okoz.

Ezzel együtt azt látjuk, hogy viszonylag ritka az a bejelentő, aki nem valós történetet hoz.

Ők maguk pedig gyakran nem az elkövető megtorlását kérik, hanem arra várnak biztosítékot, hogy mással ne történhessen meg az, amit nekik át kellett élniük. Ugyanakkor a valós félelemre valós választ kell adni. Szükség van az eljárásrendek továbbfejlesztésére, hogy az ártatlanság vélelme ténylegesen megvalósuljon.

Továbbá társadalmi vita szükséges az ártatlanokat ért támadások megfelelő szankcionálásáról úgy, hogy közben a valós áldozatok ne riadjanak vissza a bejelentések megtételétől.

Sebző és gyógyító egyház

„Miért kell szégyenkeznem és kitaszítottnak éreznem magam azért, mert egy rendtársam valamit helytelenül tett?” – fogalmazott nemrég egy szerzetes. A felelősség és a szégyen átragadásának kérdése ez. Valóban, mi a felelősségük azoknak, akik semmilyen személyes hibát nem követtek el, ám az egyház egészének felelőssége mégis rájuk vetül? Ezen a ponton fedezzük fel, hogy minden bántalmazásnak vannak másodlagos, akár harmadlagos áldozatai, sőt gyakran elkövetői is. Mindkettőbe beletartozhat maga az egyházi közösség.

Elengedhetetlen az elsődleges szereplők felelősségre vonása, de fel kell tárni a szélesebb kör érintettségét is. Milyen a közösségünk berendezkedése, szervezeti kultúrája? Milyen struktúrákat működtetünk? Abban a rendszerben, amelyben élünk, meg tudjuk-e előzni, fel tudjuk-e fedezni, megfelelő módon kezeljük-e a felmerülő problémákat, vagy mi magunk is idézzük elő azokat? Mi a vezetők felelőssége egy-egy konkrét esetben és a szervezet egészének működésében?

A bántalmazások ügyében szintén nehézség azok bizonyíthatósága. Hogyan deríthető ki az igazság? Tárgyi bizonyítékok, képek, felvételek, üzenetek, tanúk alig-alig akadnak. Sokszor csupán szavak állnak szemben szavakkal. Ez ismét olyan kérdés, amellyel foglalkozni kell, pont a téma jelentősége, a hitelesség és a megbízhatóság miatt. Olyan módszerekre van szükség, amelyek segítségével feltárhatjuk az igazságot, miközben minimálisra csökkentjük az áldozatok újbóli traumatizálását. Ilyen módszer lehet például a klinikai szakpszichológusi vizsgálat, amennyiben az áldozat hozzájárul ehhez.

Bizonytalanságot és dilemmát szül, amikor az ügyek kezelése során alapvető értékek kérdőjeleződnek meg. Jóérzésű ember nem szeret a saját otthona, családja, közössége ellen beszélni. Az ellen a közeg ellen, amely az élettere. A lojalitást alapvetően értéknek tekintjük: nem jó kiteregetni az otthoni szennyest.

Ezzel szemben az ügyek kezelése és az elvárás, hogy az egyház kommunikáljon mindarról, ami köreiben történik, döntés elé állít minket.

Hol van a határa a lojalitásnak és a csend megtörésének? Mi az, amiről szükséges kommunikálni, és mi az, amiről nem? Ebben mi az, ami előremutató? És mi az, ami kontraproduktív, sőt személyiségi jogokat, akár az áldozatok jogait sérti?

Ezek a dilemmák ráadásul egy olyan közegben merülnek fel, ahol a hallgatás volt az elnyomás éveiben a túlélés záloga. Ennek a közösségnek kell most átállnia a transzparens, magáról nyíltan kommunikáló működésre. A megtámadottnak vélt értékek között ott van a jézusi tanításon alapuló engedelmesség evangéliumi tanácsa is. Látva az engedelmességgel való visszaélés lehetőségét, most némelyek annak vállalását, így magát a krisztusi tanítást az aberráció gyökereként azonosítják.

Felmerülhet, hogy az ügyek kezelése hogyan hozható kapcsolatba az irgalomról szóló tanítással. Az elkövetők eltiltás nélküli továbbhelyezésének rossz gyakorlatában, véleményem szerint, nem csupán a „majd elcsendesedik” gondolata, nem is csak a hiányos ismeretek (az elkövetői magatartás ismétlődik) érhetők tetten, hanem az irgalmasság helytelen értelmezése is. Elfeledve, hogy az nem játszható ki az igazságossággal szemben. A megbocsátást ezekben az esetekben nem a szolgálatban való, változtatás nélküli meghagyás valósítja meg. Nem beszélve az áldozatok felé gyakorolt igazságosság és irgalom követelményéről. Különösen az ügyek eltussolásakor kell bejárni azt a keserves utat, hogy mit kezdjünk a számunkra fontos referenciaszemélyek tévedéseivel és hibáival.

Számos olyan értékteremtő, karizmatikus egyházi vezetőt ismerünk, akik elöljáróként nem vagy nem helyesen kezeltek ügyeket. Nehéz kimondani, hogy hibáztak.

Mindezt úgy, hogy továbbra is elismerjük az értéket, amelyet létrehoztak. Ez az az út, amelyet az ember akár saját felmenőivel kapcsolatban is bejár, hogy felnőttként integráltan lássa értékeiket és hibáikat.

Az ügyek kezelése igen sok időt vesz igénybe. Vezető beosztásban gyakran érzi úgy az ember, hogy terheléses támadásnak van kitéve. Hogy minden idejét ad hoc ügyek kezelése viszi el, miközben sokkal fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznia. Egyrészről valóban jogos lehet ez az érzés, és felmerülhet bennünk, hogy mikor foglalkozunk már végre azzal, amivel igazán szükséges. Ha azonban úgy tekintünk erre a területre, mint a közösségi életünk biztonságosabbá tételére, az áldozatok gyógyulásának, hitben való megmaradásának és az igazság szolgálatának lehetőségére, ez erőt adhat az ügyek kezelésére.

Végül nehézséget okozhat a tudás és az információ hiánya. Az utóbbi évek nagy változásaként papok, szerzetesek, papnövendékek, világi munkatársak számára olyan képzések indultak, amelyek kutatásokon és gyakorlati tapasztalatokon alapulva tárják fel a terület sajátosságait. Ezt nagyon jelentős fejlődésnek látom, mert segít megérteni mind az áldozati, mind az elkövetői oldal pszichológiai hátterét. Eloszlatva például olyan dilemmákat, hogy hihetünk-e az áldozatoknak, ha traumatizáltságukban elbeszélésük nem koherens, vagy hogy miért nem látják az elkövetők tetteik valós súlyát.

A jelentések értelme

Az áldozatok tragédiáját látva, akár belső, akár külső kezdeményezésre, számos országban készültek átfogó jelentések az elmúlt évtizedek egyházi eseteiről. Más közösségekkel szemben a folyamatot segíti a katolikus egyház erősen központosított, hierarchizált felépítése. Bár sok minden vethető a katolikus közösség szemére, valószínűleg ez az a szervezet, ahol a legtöbb ilyen átfogó jelentés készült. Nem véletlen, hogy pont ezen vizsgálatok eredményeit látva merül fel más, például állami rendszerek átfogó vizsgálata.

A jelentések elkészítésének többféle értelme lehet. Ahol beleálltak a feladatba, ott a vizsgálat elindítását megelőzően komoly módszertani előtanulmányokat végeztek, megalapozva a feltáró munka hitelességét. Már ezek a kidolgozott módszertanok is segíthetik az igazság érvényre jutását. Bár a különböző jelentések eltérő kiterjedtségben vizsgálták az egyházat az adott országban, végeredményként konkrét számadatokat adtak meg. Ezek az adatok segítenek abban, hogy találkozzunk a valósággal, szembe tudjunk nézni az igazsággal, a probléma mértékével. Ez az áldozatok saját történetének hitelesítésében, így gyógyulásukban is szerepet játszhat, mivel egyértelművé teszi, hogy történtek súlyos sérelmek, amelyeknek vannak felelőseik.

A jelentések legfontosabb eredménye azonban, hogy rámutatnak különböző elkövetői magatartásformákra, elkülönítve azok sajátos csoportjait. Elkövető és elkövető között vannak különbségek, így a rizikófaktorok, valamint az elkövetői magatartás jelei is eltérőek lehetnek. Felismerhető például, hogy van, akinél eleve ki kell zárni az egyházi szolgálatba való felvétel lehetőségét. Másoknál a szolgálat első tíz–tizenöt évében kell figyelemmel kísérni a személyiség alakulását, mivel esetükben a kudarcok, a kiégés és az elmagányosodás következtében jelenhet meg a helytelen, határátlépő magatartás. A vizsgálatok feltárhatják az áldozattá válás kockázati tényezőit is, sőt, az egyházi közösségen belüli rendszerszintű, működésbeli problémákat. De akár a jó gyakorlatokat is a helyi egyházra vonatkozólag. Egy átfogó hazai jelentés elkészítésének tehát, a számadatok megismerésén túl, leginkább a fent vázolt jelenségek és folyamatok feltárása miatt lenne értelme.

Mennyi az annyi?

Mi, egyháziak gyakran találkozunk a kérdéssel: mennyire érintett a magyar katolikus közösség az abúzusok ügyében, és ez milyen arányban van más szervezetek számadataival? A válaszadás több okból is nehéz. Egyrészt tisztázni kell, hogy mit értünk abúzusok alatt. Erkölcsi szempontból számos olyan határátlépés, amely nem üti meg a büntetőjog kategóriáját, vagy amellyel kapcsolatban más közösségekben még úgy érzik, „elmegy”, az egyházban megengedhetetlen.

Az is kérdés, hogy mit értünk „egyházban elkövetett” visszaélés alatt. Az egyházi személyek érintettsége mindenképp vizsgálandó, de azoké a nem egyházi személyeké is, akik köreinkben dolgoznak, önkénteskednek. Az egyház felelőssége azoknál is felmerül, akik „az egyházi szolgálat igénybevétele közben”, „felhasználóként” (például hívők, diákok, szociális ellátásban részesülők), társaikkal szemben határátlépést követnek el. A különböző országjelentések elsősorban az egyházi személyeket, papokat, szerzeteseket, esetleg a világi munkatársakat vizsgálják. Ugyanakkor látjuk, hogy a biztonságos környezet megteremtéséhez ennél tágabban kell gondolkodni.

A hazai kép felvételét nehezíti, hogy átfogó országjelentés itthon még nem készült. A férfi szerzetesi közösségek felé én magam intéztem körkérdést pár éve az addig feltárt esetek számát illetően. Tudomásunk van arról is, hogy egy-egy közösség vagy egyházmegye tervez elindítani átfogó vizsgálatot. Mindezek alapján pontos számot még nem mondhatunk, de saját összegzésem szerint legalább két-három tucat papi elkövetőről tudunk az elmúlt három–négy évtizedet illetően. A valós szám azonban ennél biztosan nagyobb.

Eddigi becslésem szerint a papság kettő–négy százaléka bizonyára érintett,

de az elkövetések súlya és az egy elkövető által sértett áldozatok száma esetenként nagyon különböző.

Azt, hogy ez miképpen aránylik más csoportokhoz, azért is nehéz megmondani, mert ismereteim szerint itthon más szervezetet érintően sem nagyon készült mélységi feltárás. Ezt az összehasonlítást máshol is nehéz megtenni. A katolikusokra vonatkozó külföldi számokban is eleve nagy a szórás, más szervezetek adatai pedig csak töredékesen állnak rendelkezésre. Az irodalom alapján elmondható, hogy az esetek magas százaléka családon belül történik. Ez az egyházra (és más szervezetekre) is feladatot ró, hogy intézményein keresztül részt vegyen ezek felismerésében. Ugyanakkor például a francia vizsgálatok azt mutatják, hogy a katolikus szervezetek érintettsége az elkövetések teljes körét nézve egyáltalán nem elhanyagolható mértékű.

Milyen bántalmazás?

Az egyház és a bántalmazás szavakat hallva legtöbben a papok által gyermekek ellen elkövetett, szexuális jellegű abúzusokra gondolnak. Kezdetben maga a katolikus egyház is ez alapján szervezte meg a római Pápai Gergely Egyetem immár hazánkban is elérhető képzését. Az évek során azonban kikristályosodott, hogy – még ha a gyermekek ellen elkövetett szexuális abúzusok a bántalmazások sajátos csoportját is képezik – a problémakör nem egyszerűsíthető le a közgondolkodásban „papi pedofíliának” nevezett jelenségre.

A bántalmazások elkövetői egyházi körben nem csupán papok, hanem szerzetesek, világi munkatársak, önkéntesek, sőt, akár nem alkalmazásban lévő hívők, diákok, ellátottak is lehetnek. Az áldozatok között nemcsak kisgyermekek, még nem is csak kiskorúak, hanem felnőttek is vannak. Gondoljunk például a szerzetesi közösségeken belüli vagy a felnőttek lelki vezetésében történő határátlépésekre, valamint a munkatársi viszonyokban is megjelenő problémákra. Végül a bántalmazások nem csupán szexuális jellegűek lehetnek.

Az egyházi jogi szabályozás az elmúlt évtizedekben sokat szigorodott. Az egyház a szexuális bántalmazások szempontjából minden 18 év alatti személlyel és sérülékeny felnőttel szemben elkövetett abúzust hasonló szigorúsággal kezeli. Az elévülés határidejét megnövelték, a büntethetőséget pedig az egyházi elkövetőkön túl az egyházban dolgozó világiakra, valamint a felelős elöljárókra is kiterjesztették. Eközben pedig az egyház gondolkodása is nagyban kitágult, mind a potenciális elkövetői kört, mind a bántalmazások formáit tekintve.

Nem tagadva tehát a szexuális bántalmazások sajátosságait és különösen botrányos voltát, szükséges tágabban gondolkodni a kérdésről. A cél, hogy a katolikus egyház olyan biztonságos hellyé váljék, ahol a kapcsolati kultúra minden szintjén (a személyek közötti, valamint a személyek és a szervezet közötti interakciókban is) a maga teljességében tiszteletben tartják az emberi méltóságot.

Egy ilyen működésbe nem csupán a szexuális vagy fizikai határátlépés, de a verbális, a pénzügyi vagy épp a hatalommal való visszaélés sem fér bele.

Sőt, ennek a közösségnek kell azzá a hellyé válnia, amely segít az élet más területén szerzett sebek felismerésében és gyógyulásában. Nyilvánvalóan egyetlen szervezetben sem valósul meg maradéktalanul ez az ideális működésmód. Ugyanakkor ennek előmozdításában segít, ha az egyház nem csupán követő, intervenciós magatartást tanúsít, hanem figyelmet fordít a preventív működésre és a képzésre is. Az elmúlt években a hazai katolikus közösségben talán ez utóbbi területeken történt a legjelentősebb elmozdulás.

Ugyanakkor elvárható, hogy helytelen viselkedésmód esetén az egyház megfelelő módon tárja fel és kezelje a problémát. A korábbi nagy hiányosságok után a magyar egyházi entitások (egyházmegyék, szerzetesi közösségek, lelkiségi mozgalmak, intézmények) bejelentés esetén már sokkal nagyobb elköteleződéssel állnak bele a felmerülő ügyek kezelésébe. De ritkán látunk példát arra, hogy korábbi eseteket, gyanús helyzeteket külön bejelentés nélkül, önszántából kezdene el feltárni egy-egy hazai katolikus szervezet. A rendszerszintű működés mélységi átgondolása még szintén fejlesztendő terület. Ide tartozik például, hogy milyen a szervezeti kultúránk, hogyan veszünk fel új embereket, szabályzataink kellően naprakészek és széles látókörűek-e.

Az okok feltárása

A bántalmazások megelőzését és kezelését nagyban segíti az okok, a mögöttes pszichológiai, szervezeti vagy társadalmi folyamatok, valamint a kockázati tényezők megértése. Szükség van továbbá kellő mélységű kutatások elvégzésére. Oly módon, hogy ideológiai vagy más, oda nem illő tényezők ne befolyásolják az alapvető kérdések feltételét.

Egyházi körökben gyakorta megjelenő feltételezés a nemi identitás és a bántalmazások esetleges korrelációja. Mások a cölibátus kötelezettsége és az abuzív viselkedés kapcsolatát feltételezik. Ezekre a kérdésekre csak akkor lehet megnyugtató választ adni, ha a megfelelő tudományos kutatások elvégzése során a szakemberek kellő szabadságot kapnak, hogy akár első pillanatra megbotránkoztatónak tűnő kérdéseket is feltehessenek.

Továbbá szükséges, hogy vizsgálataink során szétválasszuk az okokat és az okozatokat. A cölebsz életforma esetében például vizsgálandó kérdés, hogy maga a cölibátus vagy annak helytelen megélése nevezhető-e meg az elfogadhatatlan viselkedés rizikófaktoraként. Esetleg annak egyes kivédhető következményei, mint az elmagányosodás? Vagy az, hogy egyes személyek, akik később abuzív viselkedést mutatnak, valamilyen okból (például menekülés, kiskorúak becserkészésének lehetősége) eleve szívesebben választják ezt az életformát? Valóban vannak tapasztalatok arra nézve, hogy olyan személyek, akik nehezen alakítanak ki egyenrangú kortárs kapcsolatokat, és az élet több területén is hajlamosak a határátlépésre, könnyebben választanak egyházi életformát, annak egyfajta biztonságot és társadalmi státust adó volta miatt.

A kutatások eredményei és az okok feltárása segíthetik az elöljárókat abban, hogy akár egyházi hivatásra, akár egyházi munkára való felvételnél milyen jelekre kell különösen odafigyelniük.

Végül azt tapasztaljuk, hogy a bántalmazói viselkedés hátterében, nagy leegyszerűsítéssel élve, gyakran egyetlen konkrét okot neveznek meg. Ilyen a nárcizmus, a szexuális éretlenség, a hatalommal való visszaélés, az egyházi struktúra, a klerikalizmus stb. Ezek bármelyike állhat egy-egy eset hátterében, sőt közülük egyszerre több is. Nagy szükség volna olyan cizellált gondolkodásra, amely nem egyetlen tényezővel akarja megmagyarázni az egyházon belüli bántalmazásokat. Még ha egyes motívumok erősebb jelenléte fel is tárható, ha így teszünk, nem találunk megfelelő megoldást a problémára.

Merre van az előre?

Tapasztalataink alapján van fejlődés, ugyanakkor a magyar egyháznak még be kell járnia egy utat a mélyebb változás felé. Azon túl például, hogy a felmerülő konkrét eseteket az áldozatokra való odafigyeléssel és emberséggel kezeljük (ebben érezhető már a változás), szükség lenne proaktív elmozdulásra, feltárva a terület ma még nem ismert mélységeit. A képzésben, amelyre folyamatosan erőt és forrást kell áldozni, nem csupán a bántalmazási esetekre kell fókuszálni: hanem egyfajta attitűd- vagy kultúraváltáson kell keresztülmenni. Meg kell célozni egy olyan egyházi közösség létrehozását, amely biztonságos közegként, mindenfajta emberi kapcsolódásában az emberi méltóság és az emberi határok józan tiszteletben tartásáról tanúskodik.

A kommunikáció területén is tapasztalhatók változások, de bizonyára sokat kell még beszélnünk a kellően transzparens és informatív, ugyanakkor az emberi méltóságot tiszteletben tartó, diszkrét működés kialakításáról. Konkrét bántalmazások feltárásakor az elöljárók ma is felajánlják a támogatást a gyógyulás felé vezető úton.

Ugyanakkor közös kezdeményezés az áldozatok segítésére, egységes standard, központi szakemberbázis vagy jóvátételi gyakorlat egyelőre nemigen kerül szóba hazánkban.

Az elkövetők ügyében is van még teendő, igaz, ezen a területen az egyházon kívüli és a külföldi szereplők is gyakran tanácstalanok. Néhány hete, amikor egy, az elkövetők kezelésével foglalkozó svéd kutatócsoport bemutatta nálunk eredményeit, arról számoltak be, hogy maguk a bántalmazók vagy potenciális elkövetők egy része is szívesen fogadna el segítséget. Kezelésük a kockázatcsökkentés és a prevenció részének tekinthető.

„Ti vagytok a világ világossága” – olvassuk a Szentírásban. Néhány hónapja meghallgattam az Egyesült Államok egyik püspökének tanúságtételét. A helyi püspökkari konferencia gyermekvédelmi bizottságának felelőseként elmondta, hogy az elmúlt évtizedek erőfeszítései nem csupán az ügyek számának csökkenésében hoztak eredményt. Azt tapasztalják, hogy egyre többen keresik meg őket egyháztól távol álló emberek. Olyanok, akik nem katolikus körben váltak áldozattá, de az egyházban keresnek reményt és segítséget, mert, mint mondják, kívülről látszik, hogy itt történik valami, itt van tudás, elérhető, valós segítség. Így az, ami úgy tűnt, hogy a lényegtől veszi el az időt, új lelkipásztori területté vált. Az ő tapasztalatuk számunkra is a remény jele lehet.

A szerző ferences szerzetes, lelkipásztor, biológus, 2014 és 2020 között a magyar rendtartomány elöljárója, 2018 és 2020 között a Férfi Szerzeteselöljárói Konferencia elnöke, jelenleg a szerzetesi körben működő Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője, a bántalmazások megelőzését és kezelését segítő római, egyházi képzés hazai meghonosításának felelőse.