A katolikus egyház sokáig nem mutatott együttérzést a zaklatások áldozataival, így velem sem

Egy nemzet, egy ország önbecsüléséhez hozzátartozik a szolidaritásra való képesség. Az odafordulás azokhoz, akikkel egy közösségbe tartozunk és szükséget szenvednek, akik segítségre, gesztusokra várnak. Egy katolikus közösségen belül ez talán még inkább elvárható lenne.

Az én volt plébánosom – aki, mondhatni, felnevelt – szűkösen bánt a szolidaritással, amikor pár éve, áldozatként, segítséget és támogatást kértem tőle.

Kóla és sajtos pogácsa: ez a két dolog köt a legerősebben hozzá. A foteljával szemben volt egy piros, borzalmasan kényelmetlen bőr forgószék. Mindig azon ültem, nagyokat beszélgettünk, olykor vitatkoztunk vallásról, néha politikáról is. Imádtam vele vitatkozni (szerintem ő is velem), de amikor érezte, hogy „túlfeszítjük” egymást, akkor felállt. Kiment a konyhába, behozott egy üveg kólát és egy tálca sajtos pogácsát, a régi, nagy pogácsát, amilyet már alig lehet kapni. Bekapcsolta a tévét, és azt mondta: „elindítok egy Tom és Jerry-epizódot, gyere, Jencus (így becézett), nézzünk bele, és inkább nevessünk!” Gyuri atya mindegyik részt kívülről vágta, de jóízűen tudott nevetni a poénokon sokadszorra is.

Szerettem ezt az időszakot.

13 éves voltam – akkor döntöttem el, hogy pap leszek. És akkor érkezett egy kispap a plébániánkra, aki öt éven keresztül szexuálisan molesztált.

15 éves gyerekként kértem először segítséget, hiába. Ahogy évekkel később, fiatal felnőttként is hiába fordultam az egyházamhoz, nem segítettek. Gyuri atya addigra plébánosból már főegyházmegyés püspök lett. De hiába kértem segítséget felnőttként tőle is, talán félelemből, de ő sem állt mellém.

Már 29 éves voltam, amikor ültem a szobámban egyedül, és azt olvastam, hogy Belgiumban 13 öngyilkosságot hoztak összefüggésbe az ottani egyházi személyektől elszenvedett szexuális bántalmazással. Borzalmas gondolatok és érzések jöttek fel bennem: kilátástalanság, düh és fájdalom.

Aztán arra gondoltam, hogy Balázs atya, aki gyermekkoromban engem abuzált, évről évre több száz kiskorút táboroztat a határon túlról, Kárpátaljáról, Felvidékről.

Muszáj volt összekapni magamat és erősnek lenni, hogy végre történjen valami az ügyben, amiről csupán sejtettem, hogy nem csak az én ügyem. Mi van akkor, ha csak egy gyerekkel is megtörtént ugyanaz, ami velem, és ő esetleg nem tudja feldolgozni a traumát, nem meri elmondani senkinek, és valami nagyobb baj történik? Szólnom kellett, hogy megmenthessek más gyerekeket a fájdalomtól.

2015-ben felnőtt férfiként, erősebb lélekkel felmentem a prímási palotába és másodszor is elindítottam a vizsgálatot. Kiderült, hogy Balázs atyának az első bejelentésem óta eltelt közel másfél évtized alatt több fiatal áldozata is volt. Az akkor indított vizsgálat eredményeként az egyház 2016 őszén eltiltotta őt a papi hivatás gyakorlásától.

Az egyház megmenthette volna ezeket a gyermekeket, de nem tette, inkább félrenézett. A Belga Katolikus Egyház is megmenthette volna azt a 13 öngyilkosságba menekülő embert, akik valószínűleg semmilyen pszichológiai és lelki segítséget nem kaptak hosszú éveken keresztül.

2020-ban 162 oldalas nemzeti jelentés készült arról, hogy az angol és walesi katolikus egyház miként óvta saját hírnevét ahelyett, hogy kivizsgálta és felelősségre vonta volna a papjait. Olyan papokat, akik évtizedeken keresztül szexuálisan bántalmaztak és kihasználtak kiskorúakat, fiatalokat. Ezzel az egyház megtagadta saját missziós céljait is, hogy óvja és gondozza a gyengéket és elesetteket.

Lengyelországban 2020-ban állami különbizottságot hoztak létre a különféle pedofil esetek kivizsgálása céljából. Egy év alatt 349 esetet vizsgáltak ki, az ügyek közel 30 százalékában egyházi személyek voltak érintettek. A papi pedofília esetek felénél az áldozat 15 évnél fiatalabb volt.

Franciaország vizsgálata azt mutatta, hogy az elmúlt hetven évben közel 216 ezer gyermeket zaklattak szexuálisan a francia katolikus egyházban. A dokumentum azt is megállapította, hogy „a szexuálisan bántalmazott férfiak és nők mintegy hatvan százaléka később komoly problémákkal szembesült érzelmi vagy szexuális életében.” Németországban ugyanennyi idő alatt több mint 3600 gyereket molesztáltak katolikus papok. Az áldozatok több mint fele 13 éves, vagy annál fiatalabb gyermek volt.

Ha kicsit távolabbra tekintünk, találunk hasonló független jelentéseket például Amerikában és Ausztráliában is. Magyarországon nem állítottak fel bizottságokat, nem ismert egyetlen jelentés sem, semmilyen eljárás nem átlátható, és polgári bíróság előtt egyetlen papot sem vontak felelősségre.

Kimondható, hogy a katolikus egyház vezetőinek mentalitása és a teljes intézmény működésmódja felelőssé tehető azért, hogy világszinten több százezer kiskorú esett áldozatául pedofil bűncselekményeknek az elmúlt évtizedekben. Az áldozatok többsége a későbbiek során komoly pszichés betegségekkel küzdött, depresszióval, PTSD-vel. Nem egy öngyilkosságot követett el, mert nem tudta túltenni magát a gyerekkori traumákon, amiket papok és segítőik okoztak.

A katolikus egyház sokáig nem tanúsított együttérzést az áldozatokkal – velem sem.

De miért fontos számomra leírni ezeket a számokat? Miért fontos nekem beszélni arról, hogy csak egy országban 13-an vesztették életüket papok által elkövetett molesztálások miatt? Mert én egy vagyok a több százezer áldozat közül. Egy olyan áldozat, aki itthon szeretne elérni változásokat, mert ide születtem, itt élek és itt is szeretnék élni.

A legnagyobb változásokat pedig akkor érhetjük el, ha megszólalunk. Ha minél hangosabbak vagyunk mi, áldozatok, ha a szégyenérzetünket felváltja a bátorság és a tenniakarás. És nem hagyjuk magunkat akkor sem, ha megpróbálnak minket elhallgattatni, ellehetetleníteni.

Fontos lenne, hogy az áldozatok ingyenes pszichológiai, mentálhigiénés segítségnyújtást kapjanak a katolikus egyháztól. Fontos lenne, hogy itthon is felálljon egy független bizottság, amely akár évtizedekre visszamenőleg vizsgálná a pedofil eseteket, és vizsgálná azt is, hogy hogyan vizsgálták ki ezeket az eseteket katolikus elöljárók. Nem azért fontos ez a bizottsági jelentés, hogy a végén a levegőbe kiabálhassunk egy számot, hanem mert tanulhat belőle a közösségünk, tanulhat a hibákból, saját elesettségéből pedig akár a feltámadásáig is eljuthat – mégiscsak most ünnepeltük egyházunk legfontosabb ünnepét.

Gyuri atyával kezdtem a történetemet, és vele is szeretném zárni. A kereszténységben alapvető helyet foglal el a megbocsátás. Lehet, hogy nem egyből jön, lehet, hogy megelőzi a düh és a harag.

Gyuri atya, az én szeretett plébánosom 2021-ben elhunyt koronavírusban. Soha nem tudtuk megbeszélni az elmúlt évek gyötrődéseit. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha lent nem is, fent büszke lenne rám. Büszke lenne, ugyanis úgy cselekedtem, ahogyan ő mindig is tanított: megvetve a rosszat, küzdve az igazságtalanság ellen, idővel megenyhülve és végül megbocsátva. Bár ő félrenézett és nem állt mellém, már nem érzek iránta haragot.

Két dolgot szoktak kérdezni tőlem. Az egyik, hogy ezek után milyen a kapcsolatom Istennel. Soha nem kerültem tőle távol. Voltak vele vitáim 13 éves korom előtt is, és valószínűleg lesznek 37 éves korom után is. Majd fent megbeszélem vele az elmúlt éveket.

A másik kérdés az szokott lenni, hogy szerintem milyen a mennyország? Szerintem felszisszentek ott egy doboz kólát, elmajszolok néhány pogácsát, és leülök Gyuri atyával átbeszélni a dolgokat. Nem lesz könnyű beszélgetés. De ott fent már meg fogjuk tudni ölelni egymást.

Pető Attila volt első, aki arccal és névvel felvállalta, hogy egy magyar pap zaklatásának áldozata. Többször kérte egyházát, hogy vizsgálják ki ügyét és kérjenek bocsánatot tőle: ehelyett az egyházi vezetők zaklatás miatt feljelentették, Petőt másodfokon is elítélte a bíróság.