Sólyom László alkotmányjogi öröksége

„Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.” Shakespeare: Hamlet 1. felvonás, 5. szín (Arany János fordítása)

Sólyom László a rendszerváltást követő időszak egyik legnagyobb hatású, nemzetközileg is ismert és elismert magyar jogtudósa volt. Akik a magyar politikai koordináta-rendszerben szeretnék megmagyarázni alkotmányjogi örökségét, valójában nem értik (túlnyomórészt nem is akarják megérteni) ezt az örökséget. Ez ugyanis sosem az aktuálpolitikai helyezkedések mentén formálódott, hanem absztraktabb megfontolások alapján, amelyek a jogrendszer természetére és a jogi gondolkodás módszertanára vonatkoztak. Ennek jegyében születtek a 90-es évek közismertté is vált nagy alkotmánybírósági döntései, mint a halálbüntetés eltörlése, a múltfeldolgozás sajátos keretek közé terelése vagy a köztársasági elnöki hatáskörök konkretizálása.

A polarizált magyar közéletben a jobboldal megmondóemberei szerint Sólyom a baloldaliakhoz húzott, míg az utóbbiak a jelenlegi rezsim szálláscsinálójának láttatták. A magyar törzsi valóságban igazából egyik oldal sem vallotta a magáénak, nem bíztak benne, és nem is igazán kedvelték.

Egy elbutuló és gyűlölködő közéletben nem szeretik az autonóm személyiségeket, akik saját mércével bírnak.

És Sólyom László valóban autonóm személyiség, alapvetően és elsődlegesen alkotmányjogi gondolkodó volt, aki ezért maga is mérceként szolgálhatott. Az álláspontjával lehetett nem egyetérteni, mert volt álláspontja. És lehetett vele vitatkozni, mert intellektuálisan érdemes volt rá. Hatása mind a mai napig érződik: egy alkotmányjogi kérdésnél a „Sólyom erre azt mondta volna, hogy…” tipikus fordulat szakmai beszélgetésekben.

1. Sólyom László alkotmányjogi gondolkodásának pillérei

A Sólyom László által vezetett első Alkotmánybíróság (1990–1998) tevékenysége nem csupán a jogrendszer jogállami működése szempontjából jelentett szakítást a szocializmus időszakával, hanem gondolkodási stílusában is. Ez igen jelentős részben Sólyom személyes munkájának eredménye volt.

A rendszerváltást megelőző szocialista alkotmányjogi gondolkodás részben jogszabályszövegek szó szerinti értelmezésén (törvénypozitivista, szocialista normativista megközelítésen), részben marxista társadalomelméleti megfontolásokon alapult. Ezekkel tudatosan és szisztematikusan szakított Sólyom: az autonóm jogászi fogalmi-elemző (dogmatikai) érvelés került az alkotmányjogi gondolkodás középpontjába. A sólyomi életmű arra az előfeltevésre alapult, hogy a jogrendszer mögött erkölcsi célok vannak (vagyis az nem csupán a politika eszköze), és az egyes jogszabályokat e célok fényében kell értelmezni (a cél görögül „telosz”, innen az értelmezés jogtudományi elnevezése: teleologikus értelmezés). Ennek során a normaszövegek szó szerinti értelmét ki lehet egészíteni, ami a híres-hírhedt „láthatatlan alkotmány” fogalmához vezetett. A kifejezés talán nem szerencsés, de olyasmiről volt szó, ami bizonyos fokig minden alkotmánybíróságon megtörténik: az esetjog végső soron többet fog mondani a jogról, mint az eredeti jogszabályszöveg.

Sólyom László és az általa dominált első Alkotmánybíróság alkotmányjogi gondolkodása négy elméleti és módszertani pillérre épült: 1. keleties etatista centralizmus helyett nyugatias, egyéni jogvédelmen és hatalommegosztáson alapuló liberális demokrácia; 2. puszta normaszöveg helyett tudományos igényű fogalmi rendszer (dogmatika); 3. normatív ideológiai társadalomelmélet helyett jogdogmatika; végül 4. a német jogtudományi gondolkodás hatása.

(1. Nyugati alkotmányjogi sztenderdek) Az alkotmánybíráskodás alapja 1989/90-ben egy tartalmilag lényegében új alkotmány lett, amely (néhány szocialista maradványtól eltekintve) megfelelt a nyugat-európai (azon belül is a német) alkotmányjogi mainstream sztenderdeknek. A Sólyom-bíróság azonban nem egyszerűen elfogadta ezeket a kereteket, hanem aktívan alakította azokat. A sólyomi program ebből a szempontból a keleties etatista centralizmus helyett a nyugatias (liberális, alapjogias és hatalommegosztásos, nem korporatív) demokrácia volt.

(2. Puszta normaszöveg helyett tudományos igényű rendszeres dogmatika) Maga az Alkotmánybíróság létrejötte is befolyásolta az alkotmányjogról való jogi gondolkodást: a dogmatika (fogalmi építkezés) előtérbe került, hiszen az alkotmánybírósági jogalkalmazásnak bevethető fogalmi megoldásokra lett szüksége az esetek megoldásához. Az alkotmányjog-tudomány legfontosabb funkciója a bíróság számára előzetesen fogalmi javaslatok megfogalmazása, utólag pedig az alkotmánybírósági határozatok értékelése (kritikája) lett. Az addig szokásos, alkotmányjog-tudományi munkaként eladható (esetleg jog-összehasonlító) törvényszöveg-ismertetések visszaszorultak. Az új típusú munkák az alkotmányjog-tudományt inkább dogmatikai elemzésként fogták föl (a hatályos jogi szabályozás ismerete pedig ennek csak előfeltétele). Az alapvető kérdés a következő volt: „Mi az alkotmányjogi probléma?” – a válaszadás pedig rendszeres és jövőorientált módon történt, azaz egy részletesen kidolgozott dogmatikát (fogalmi hálót) javasoltak a jövőbeli problémák megoldására. Ilyenformán tehát választ kaptak az „És mi van, ha...?” típusú kérdésekre – akkor is, ha a konkrét kérdésről explicite semmit nem tartalmazott az alkotmányszöveg (ennek képszerű megfogalmazása a fent már említett „láthatatlan alkotmány” kifejezés). Az érvelés kreatív jellegű volt (nem volt szigorúan a szöveghez kötve, gyakran célelvű értelmezést alkalmazva), és általában a lehetséges ellenérveket is megválaszolta. A Sólyom-féle program ebből a szempontból a puszta normaszöveg jogesetekre való alkalmankénti ráolvasása helyett tudományos igényű rendszeres fogalmi háló készítése a jövőbeli esetek megoldásának elősegítésére volt.

(3. Normatív ideológiai társadalomelmélet helyett jogdogmatika) A rendszerváltást követően megszűnt a politikai nyomás a marxista társadalomelméleti tézisek emlegetésére az alkotmányjogban (ezek tulajdonképpen teljesen el is tűntek). A szocialista jogtudományban gyakorta hangsúlyozták a társadalomtudományi megalapozás szükségességét is (hiszen a marxista felfogás szerint a jog csupán a társadalmi és termelési viszonyok visszatükröződése lett volna). Akkoriban az elemzések persze nem írhatták le a valós társadalmi helyzetet, hanem a szocializmust kellett propagandisztikusan támogatniuk. A sólyomi program ebből a szempontból a normatív ideológiai társadalomelmélet helyett jogdogmatika (vagyis fogalmi-elemző jogtudomány) volt.

(4. A német hatás) Sólyom László addigi tudományos pályafutása és elsősorban németes magánjogi képzettsége is erős hatást gyakorolt első körben a magyar alkotmánybíráskodásra, majd pedig ennek következményeként a magyar alkotmányjogi gondolkodásra. A modern német magánjogi gondolkodás alapja a német magánjogi kódex (Bürgerliches Gesetzbuch, 1896), amely a 19. századi fogalmi jogtudomány kimagasló alkotása. Ez szempontunkból részben az absztrakt rendszeralkotást, részben pedig a fent említett célelvű (teleologikus) értelmezés kiemelt szerepét jelentette.

Ez bizonyos mértékben a német alkotmányjogi gondolkodásra is hatott (amely ugyancsak inspirálta a magyar alkotmányjogi gondolkodást), de Sólyom László esetében ennél közvetlenebb volt a hatás: a német magánjogtudomány gondolkodási stílusa jelentkezett abban, ahogy a magyar Alkotmánybíróság érvelt. Mik voltak ennek a gondolkodásmódnak a jellemzői? A legfontosabbak az alkotmányértelmezéssel kapcsolatosak. A Sólyom-bíróság az alkotmányt mint egységes, összefüggő egészet értelmezte, tehát az egyes rendelkezéseket egymással és különösen az általános alkotmányjogi alapelvekkel összefüggésben. Ez azt is jelentette, hogy általános fogalmakból (például emberi méltóság) és megfontolásokból konkrét jogi következtetéseket vont le. Ennek során kifejezetten nyitott volt a külföldi, azon belül is a német (kisebb részben az amerikai) fogalmi megoldásokra. Emblematikus témája az alapjogok, különösen az emberi méltóság volt, ami részben megfelelt a német alkotmányra, a Grundgesetzre alapuló német alkotmányjogi gondolkodásnak, és részben Sólyom László korábbi (németes) magánjogi személyiségi jogi munkáinak továbbfejlesztését is jelentette.

A hatás betetőzésének Az Alkotmány kommentárja című, csaknem ötven szerző részvételével elkészült kétkötetes mű 2009-es megjelenése tekinthető. Ezt a projektet eredetileg Sólyom László indította útjára, majd köztársasági elnökké választása után jelen sorok szerzője vette át. A munka egységes módszertani elvek alapján készült, amelyek összhangban álltak a Sólyom-féle németes dogmatikafelfogással (elsősorban a rendszeres fogalmi építkezésében és a Mi lenne, ha…? típusú jogi problémafelvetéseiben). Az egységes módszertan kialakítását az tette lehetővé, hogy az Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata addigra (sőt már korábban) rögzítette azokat a pilléreket, amelyekre egy tudományos igényű kommentár építkezhetett. Az alkotmánybírósági határozatokban megtalálható dogmatikai konstrukciók, kvázi hatályos jogként, a tudomány számára is megkerülhetetlenné váltak.

2. A hatás érvényesülésének megnehezedése, részleges ellehetetlenülése

2010-et követően az addigi alkotmányos környezet korábban elképzelhetetlen mértékben és irányban megváltozott, ami kihatott az alkotmányjogi gondolkodásra is. A fent felsorolt mind a négy pontot érintően megnehezült, esetenként ellehetetlenült a sólyomi örökség érvényesülése.

1. Megkérdőjeleződött a nyugatias liberális demokrácia követése, a jogot a jelenlegi kormányzat (a szocializmus idejére emlékeztető módon) pusztán a politikai akarat eszközének tekinti. Ez az eszközszerűség (instrumentalizmus) nem fér össze a nyugatias jogállam ethoszával.

2011 tavaszán a szakma végig élénk figyelemmel kísérte az új Alaptörvény elfogadását. Az alkotmányozás eredménye erősen megosztotta a szakmabelieket, de alapvetően a negatív vélemények domináltak (sőt idővel azok egyre negatívabbakká váltak), mert az Alaptörvény eltávolította az alkotmányos kultúrát a hagyományosan viszonyítási pontnak számító nyugat-európai mainstreamtől, amint azt a Velencei Bizottság számos (részben a sarkalatos törvényekről szóló) véleménye is jelezte. Sólyom László azt remélte, hogy a jogállam leépítésének a 90-es években szárba szökkenő alkotmányos kultúra gátat tud szabni: sajnos nem lett igaza.

2. Az Alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkítása, valamint összetételének tendenciózus alakítása a kormányzat részéről is releváns ok. 2010 őszén az Alkotmánybíróság és az alkotmányozó többséggel rendelkező kormányzat közötti konfliktus nyomán lényegében kikapcsolták a magyar jogrendből az alkotmányos tulajdonvédelmet, és a helyzet azóta sem változott – a magyar alapjogi tulajdonvédelmi ügyek azóta rendre Luxembourgban és Strasbourgban dőlnek el. Ezenfelül az Alaptörvény negyedik módosítása szerint „az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik”. A rendelkezés egyik célja kifejezetten, célzatosan és nyilvánvalóan Sólyom László szellemi örökségének pusztítása volt, amely a korábbi alkotmánybírósági esetjogban nyilvánult meg. Az Alkotmánybíróság függetlensége ma megkérdőjelezhető (a politikailag teljesen lényegtelen eseteket leszámítva), és a jogesetek nem dogmatikai alapon dőlnek el. Az alkotmányjogi dogmatika gyakorlati jelentőségéből mára kevés maradt, az leginkább akadémiai műfajként él tovább.

A célelvű értelmezés alapelve először ugyan bekerült az Alaptörvénybe (28. cikk), de aztán a rezsim logikája mégiscsak visszatalált a szocialista szövegpozitivizmushoz, és az Alaptörvény hetedik módosításában rögzítették a jogalkotó akaratának primátusát. A retorikában a második világháború előtti időszak elemei köszönnek vissza, de módszertanában a jelenlegi rezsim alkotmányjogi megközelítése (demokratikus centralizmus, ebből következően az alapjogok, valamint a hatalommegosztás csökkentése, ez utóbbi különösen a bírói szerep körében a jogértelmezési módszertan újradefiniálásával, a nemzetközi jog szerepének csökkentése a szuverenitásra hivatkozással, jogi instrumentalizmus) inkább a szocializmusra emlékeztet.

3. A marxista retorikai tézisekhez hasonló (ti. a politikai hűséget igazoló) funkcióval megjelent a történeti alkotmányra hivatkozás mind az Alkotmánybíróság gyakorlatában, mind a jogtudományban. Az érvek elvileg értelmezéssegítő jellegűek lennének, de érdemben a jog-összehasonlító érvekhez hasonlóan érvelésdíszítésre és plauzibilitáserősítésre szolgálnak. Ezenfelül manapság leginkább az a gyakorlati funkciója az ilyen történeti alkotmányos hivatkozásoknak (például Werbőczy-idézeteknek), hogy a szerző (adott esetben az Alkotmánybíróság) újra és újra nyilvánosan megvallja a rezsimhűségét.

4. Mindezeken túl – a magyar viszonyoktól függetlenül – a német jogdogmatika nemzetközi mérceszerepe is megkérdőjeleződött egész Európában az elmúlt három évtizedben (ezt a szerepet mára a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága vette át). Ez az eredeti Sólyom-féle alkotmányjogi gondolkodási stílus egyik előfeltételét vonta el.

3. Mi marad Sólyom László örökségéből?

A Sólyom-bíróság fő programja az európai jogi kultúra mainstreamjéhez, azon belül is leginkább a németes jogi kultúrához való visszatérés volt, ahová a magyar jogrend mindig is tartozott. Ha úgy tetszik, a szocializmus idején kizökkent idő helyretolása lett a program. Ennek központi eleme volt a jogászi-dogmatikai gondolkodás visszahozása az alkotmányjogba, ami a szocializmus ideje alatt lényegében kihalt (illetve alacsony színvonalú, csökevényes formában maradt fenn csupán). A közjogi bíráskodás hiánya a szocializmus idején a jogi fogalmi elemzés (dogmatika) leépüléséhez vezetett. A rendszerváltással megjelenő alkotmánybíráskodás értelmet és gyakorlati jelentőséget adott az alkotmányjogi dogmatikai fejtegetéseknek, és azok a tudományban is virágzásnak indultak. Ezt jelentősen segítette a Sólyom-bíróság energikus dogmatikai építkezése, amely igen jelentős részben kifejezetten Sólyom László személyes műve volt. A dogmatikai gondolkodási stílus a szocializmus idején leginkább a magánjogi gondolkodásban tudott túlélni, és Sólyom magánjogászként (ráadásul hosszabb időt német nyelvterületen töltve) járatos volt benne.

Ahogy a magyar közjogi gondolkodás dogmatikai iránya a 19. század végén eredetileg a közigazgatási bíráskodással alakult ki, és ahogy a modern közjogi dogmatika megalapítói is magánjogászok voltak a 19. század második felében, úgy a rendszerváltás utáni magyar alkotmányjogi dogmatika legnagyobb alakja is a magánjog területéről érkezett. Természetesen vannak olyan elemei ennek a dogmatikai építkezésnek, amelyek mind a mai napig szakmai viták tárgyát képezik. Ugyanakkor a Sólyom-bíróság öröksége a jogtudományban továbbra is képviselhető (és az alkotmánybíráskodásban továbbra is képviselhető lenne). Bár ennek az örökségnek a magyar jogállamiság időközben bekövetkezett hanyatlása miatt ma már gyakorlati jelentősége kevéssé van, egyrészt integritási (elsősorban erkölcsi-függetlenségi) mérceként, másrészt az elvont dogmatikai gondolkodás intellektuális viszonyítási pontjaként tovább él.

Sólyom László legfontosabb alkotmányjogi öröksége a jövőre nézve ma egy feladat, méghozzá sajnos ismételten ugyanaz a feladat, ami már volt egyszer, a 90-es években: helyretolni a kizökkent időt, és visszacsatlakoztatni a magyar alkotmányjogot a nyugatias jogállamisági hagyományba.