Dingidungi visszavág

Van egy jelenet az Alice Tükörországban című könyvben, amikor Alice beszélgetni próbál Dingidungival (ha valakinek nem lenne meg: szegény Humpty Dumpty, a nárcisztikus filozófus-tojáslény kapott ennyire zseniálisan fájdalmas upgrade-et Révbíró Tamás fordító kezei között). Alice próbál udvariasan közös témát keresni, de nagyon nem sikerül, Dingidungi mindenen megsértődik. A gond az, hogy semmit nem a megszokott jelentésében használ, de mikor Alice agya kezdene ráállni, hogy mit is ért egyes szavak alatt, Dingidungi közli, hogy egyébként itt és most, az adott pillanatban valami teljesen másra gondolt. Mármint a saját előző mondatához képest is. Itt hangzik el az alábbi eszmecsere:

Ha én használok egy szót – mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet
Az a kérdés – hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak.
Az a kérdés – így Dingidungi –, ki az úr és kész.

Alice-szal együtt elég sokan jegyezzük meg hitetlenkedve, hogy engedelmeskednek-e a szavak.

Nincs egy hónapja, hogy Donald Trump visszamasírozott a Fehér Házba, és a józan ész nevében nekiesett a fennálló rendnek. Címszavakban: vámháború, az ENSZ ellehetetlenítése, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének (USAID) befagyasztása, a Grönland megvásárlására tett kísérlet, a Musk-féle ál-minisztérium, a Kormányzati Hatékonyság Hivatala, Európa védelmi politikai egzecíroztatása, és a listát bőven lehetne folytatni.

A gépezet zakatol, és a blöfftől a fenyegetésen át a leszámolásig terjedő eszköztárat szépen összefogja egy közös szólam: a nyelvi háborúé. A Trump-féle blitzkrieg sok más mellett a nyelv állítólagos visszafoglalása a woke-tól, a gendernáciktól, a faji ideológia indoktrinálóitól — a szólásszabadság jegyében. Egyik első rendeletének címe A szólásszabadság visszaállítása és a szövetségi cenzúra vége (Restoring Freedom of Speech and Ending Federal Censorship), amelyben a szabadság zászlaja alatt nyelvi tisztogatásba kezd: a diszkriminációellenes intézkedésekből így lesz genderideológia, a dokumentumok nélküli bevándorlóból idegen. A célkeresztben az úgynevezett DEI-intézkedések (Diversity, Equality, Inclusion, azaz Sokféleség, Egyenlő bánásmód, Inkluzivitás) állnak, ezeket pécézte ki az új populista vezetőség mint demokrata mételyt, amelytől azonnal szabadulni kell. A tudományfinanszírozás befagyasztásának célja pedig részben az, hogy a tanulmányokból és a kormányzati weboldalakról eltűnjenek a „tiltott kifejezések”, mint például terhes személy (amely megengedi, hogy nem nő identitású emberre is vonatkozzon a mondat) vagy a Közlekedési Minisztérium weboldaláról minden olyasmi, ami az éghajlatváltozásra utalna.

De mégis mitől van ekkora tétje egy csokor absztrakt főnévnek? És miért lehetett ennyire jó ellenfelet kovácsolni a woke-ból és a cancel culture-ből, ha a YouGov friss felmérése szerint az amerikaiak ötöde használja csak a szót, harmaduk pedig vagy sosem hallotta, vagy ha igen, akkor sem tudja, mit jelent.

Gyakori baloldali érvelés, hogy a nyelv szalmabábu: álcselekvés, proxyháború. Könnyű hergelni vele, és míg ezzel foglalkozunk, a fontosabb, igazibb csatákat nem vívjuk, nem foglalkozunk a kereseti egyenlőtlenséggel vagy éppen a lakhatással. Ugyanez az érv pepitában: a nyelvi háborút azok vívják, akiknek nincs más eszközük.

Az valóban világos, hogy lényegében mindegy, a woke elleni harc vagy éppen a pirézek nevében cselekszik-e az USA elnöke, ilyen értelemben az egyes szavak tényleg nem biztos, hogy érdekesek. Ott csúszik el az egész mégis, hogy a trumpista populizmusban, ahogy egyébként a regnáló populista rezsimek egyikében sem, nincs külön nyelv- és gazdaságpolitika. A nyelv elleni támadás a létező jogi, közpolitikai infrastruktúrát célozza, illetve a politikai párbeszéd normálisnak elfogadott eszköztárát. Márpedig ez hatalmi és intézményi nyelv.

Amit Trump vagy Elon Musk a szavakkal csinál, abból határozat, közpolitika, törvény lesz. És mint ilyen, állások, intézményi indikátorok, éves keretek, büdzsék. Lehet ugyan mémeket gyűjteni, amelyekben a nyápic kis liberálisokat gyakná le a macsó szólásszabadság-huszár, ilyenekkel tele van az internet. De ami ellenzékben uszítás, az kormányon leszámolás és újraelosztás.

Dingidunginak igaza van: az a kérdés, ki az úr és kész.

Na de miért a woke?

A woke színeváltozása alig 6-7 éves történet. Eredetileg a fekete szubkultúrában használt szleng volt, jelentése ugyanaz volt, mint a mainstream angolban az awake, azaz éber, tudatánál levő. „Stay woke” — vigyázzatok hazafelé menet, az utca veszélyes, bármikor rátok támadhatnak. Innen támadt fel fél évszázaddal később a Black Lives Matter mozgalommá robbanásakor, és került bele a mindennapi, többségi nyelvhasználatba — immár metaforikusan. Akik woke-nak nevezték magukat, arra utaltak vele ebben a 2010-es évek közepi időszakban, hogy tudatában vannak a feketék elleni rendőri brutalitás mögötti rendszerszintű kirekesztésnek és kizsákmányolásnak. Ahogy a társadalmi mozgalmak történetében gyakran megesik, a woke alig pár év alatt átkerült a politikai ellentábor szitokszótárába, hogy aztán az első Trump-korszak utolsó évei óta immár globális uszítássá váljon egyre szélesebb jelentéssel.

Ha csak az amerikai társadalom progresszív, mozgalmár kisebbségéről szólna a történet, akkor nem lenne különösebb értelme éppen a woke-ra felfűzni egész populista kampányokat. Számszerű erejük nem nagy, pártjaik vagy pártfrakcióik a hatalomnak legtöbb helyen közelében sincsenek. Ugyanez a helyzet más démonizált közösségekkel és szavakkal: az LMBTQI+ összes betűje, az állítólagos genderideológusok együttesen sem akkora szegmense a társadalomnak, hogy reális legyen a legádázabb ellenség képét látni bennük. Márpedig a republikánus párt két ciklus óta ezeket a csoportokat ekézi, és nem kell különösebben messzire mennünk ahhoz, hogy európai populista rezsimet találjunk, amely hasonló vehemenciával „harcol” a minden bizonnyal állig felfegyverzett aktivista hordák ellen.

Hiába, hogy az átműtött óvodások nem léteznek, és hogy a társadalmi igazságosság vagy az újraelosztás nevében megfogalmazott radikálisabb követelések köszönőviszonyban sincsenek az amerikai jogalkotással, tudománypolitikával vagy éppen közpolitikával. Hiába, hogy a támadás alá vett intézmények tevékenységét a woke és a faji ideológus címkével ellátó közeg nagyja éppen azért támadja, mert ők a fennálló rendet képviselik annak minden egyenlőtlenségével. Hiába, az uszítás mégis működni fog, ha a kisember nevében lesújtó populista oligarchák sikeresen elhitetik, hogy ezek valójában ugyanazok. Ha sikerül egységfrontnak, mélyállamnak, globális elitnek mutatniuk valamit, ami egyébként egy végletekig megosztott, krízismódban lévő politikai küzdőtér.

Mikor tömegek rezonálnak a woke-ellenes kirohanásokra, a genderdiktatúrára, akkor egy hatalomváltásra rezonálnak akkor is, ha a felmérések szerint a nagy többségüknek semmit nem jelentenek ezek a szavak. Hatalomváltásnak pedig azért tudja láttatni Trump a maga politikai cunamiját, mert a woke-ban megjelenő ellenségképet összeköti a progresszív ügyekkel ilyen-olyan kompromisszumot kötő demokratikus jogalkotást, közpolitikát, politikai közbeszédet.

Ellenség nélkül nincs tovább

John Judis populizmuskutató azt mondja, hogy a jobboldali populizmust éppen ez a háromosztatúság különbözteti meg a klasszikus baloldali populizmustól, amely az alsóbb osztályok nevében gyakorol politikai nyomást az elitre: a Trump- vagy akár az Orbán-féle populizmus a kisember nevében gyakorolt elitellenesség mellett mindig rászorul egy harmadik, külső pillérre, amely egyszerre legyőzendő ellenség és a mégsem javuló életesélyek magyarázatára előhozható bűnbak. A nemzeti szocializmusban ezek a melegek és a zsidók, a kortárs populizmusokban és újfasizmusban a bevándorlók, melegek és más szexuális kisebbségek, a gyerektelenek és így tovább. Ez a hármas tagolás segít abban is, hogy ne kelljen tényleges érdekképviseletet gyakorolni. Ez a fajta jobboldali populizmus a kisember nevében csak támad, a visszaélésektől amúgy nem véd, hiszen pont arra van az ellenségkép vagy éppen a készenléti állapot, hogy ne legyen számon kérhető.

Attól annyira mérgező ez az egész, hogy amennyiben a demokrácia morális, nem csak gazdasági projekt, alapvetően szükséges hozzá az, hogy vadidegenekről azt gondoljuk, valami közünk van hozzájuk, de legalábbis hajlandóak vagyunk számításba venni őket. Abban a pillanatban, hogy kiemeljük az egyenletből a társadalom egész csoportjait, ennek a közös minimumnak vége van.

Amit az elmúlt 5-10 évben a woke körül láttunk, rengetegszer megtörtént az elmúlt pár száz évben. Ha az USA-nál maradunk, akkor legutóbb például a politikai korrektség kapcsán a 80-as években. Azelőtt a polgárjogi mozgalom kapcsán, még korábban a rabszolgaság eltörlésekor. Minden egyes emberi jogi vagy polgárjogi mérföldkő után támadás zajlott mind nyelvi, mind jogi-közpolitikai fronton, küzdeni kellett a nyelvet állítólag megszállók ellen.

A woke többek között éppen azért lett jó önmeghatározás egy új progresszív generációnak, mielőtt megindult a boszorkányüldözés ellene, mert a PC már régen szitokszóvá, kritika tárgyává vált még a saját politikai közösségében is — a szavakat kikoptatja a tényleges használat megannyi visszássága, és fegyvert csinálnak belőlük a szégyentelenebb politikai ellenfelek.

De ami most a Fehér Házban és az állítólagos liberális világrend és az amerikai „mélyállam” halálán tort ülő szilícium-völgyi médiabárók kiskirályságaiban történik, az nem a woke-ról szól. Magyar ellenzéki értelmiségi körökben is gyakori, hogy a kritikusok azon vitatkoznak, nem ment-e vajon túl messze a woke, nincs-e baj a női kvótával, és nem lett-e a társadalmi szempontokkal vége az egyetlen, igaz és apolitikus művészetnek, és bár semmi akadálya ilyen beszélgetések folytatásának, a kurrens politikai környezetben ez a fától az erdőt klasszikus esete. Mert míg egy hatalom közelében sem lévő, ha az amerikai viszonyoknál maradunk, akkor a Demokrata Pártban is legfeljebb egy kis renitens frakció által képviselt csoport mozgalmi követeléseit árazzák be, addig a döntéshelyzetben lévő populisták éppen az elmúlt évtizedek többségükben szerény és óvatos jogi és közpolitikai innovációkat vonják vissza, amelyek mögött a nem különösebben radikális, aktivista többség is felsorakozna.

Engedelmességre bírt szavak

Dingidungi, aki szerint az a fontos, ki az úr, mert aki úr, az bármilyen jelentést rászuszakolhat a szavakra, nem csak erőszakol. Jutalmaz is. Szegény Alice már sokadik kudarcát éli meg Dingidungival, mikor az a következőt mondja: „Ha ennyire megdolgoztatok egy szót – mondta Dingidungi –, akkor mindig adok neki jutalmat.” Jönnek a szavak, köré gyűlnek, várják a járandóságukat.

Míg a Trump-féle leszámolás káoszában az egészségügyi információs oldalak munkatársai azon izzadnak, hogy a gender szó használata immár tilos még legkevésbé sem mozgalmár értelmében is, másik azonban nincsen helyette, érdekes lenne feltenni a regnáló hatalomnak a kérdést, hogy vajon a most támadott korrektív nyelvhasználat vagy az irtásos égetés, adott szavak betiltása a szigorúbb korlátozás-e. Ha már mindez állítólag a szólásszabadság nevében történik.

A progresszív közpolitikai nyelv, amely az elmúlt évtizedek társadalomtudományos vagy éppen jogi belátásai mentén többek között humánusabb nyelvet talált például a mozgáskorlátozottak, a mentális problémákkal vagy éppen a fogyatékkal élők megnevezésére, részben azért volt sokaknak kényelmetlen vagy visszás, mert nem egy megszilárdult, hanem egy változóban lévő konszenzusban élünk. Ugyanez a helyzet a társadalmi nemek körüli viták nyomán változó nyelvhasználat, amely ellép az anya-apa, férfi-nő fogalompároktól. Ahol a nyelvi normák körüli súrlódások jól jelzik a politikai téteket.

A leszámolás viszont, ahogy ez az intézményrendszer környékén végzett tisztogatásokból jól látszik, ennél sokkal szélesebb körű. Ha a he, she melletti they névmás sok volt, hamarosan látni fogjuk egy új nyelvi rezsim megszilárdulását, az elmúlt évtizedek emancipációs törekvései mentén megváltozott, mára teljesen semleges, alapvetőnek vett nyelvi normák ördögűzését. És nem csak a nyelvi normákét. Például a hírhedt shithole countries mondás szép nyelvi hőmérője volt annak a geopolitikai erőemberkedésnek, amelyet most Rijádban láthattunk élőben, ahol Moszkva és Washington Ukrajna és Európa nélkül kezdett tárgyalni az orosz háború lezárásáról.

Alice nehezen szabadult Dingidungitól, végig kellett hallgatnia egy hosszú, értelmetlen költeményt, egy ajándékot, amelyet a háta közepére sem kíván, Dingidungi pedig láthatóan élvezi, hogy kényszeríti a végighallgatására.

Búcsúzóul még hozzáfűzi: „Nem hiszem, hogy megismernélek, ha csakugyan viszontlátnánk egymást, pontosan úgy nézel ki, mint a többi ember.”

Az a kérdés, ki az úr, tudniillik, és Alice még csak úrhölgy sem lehet Dingidungi univerzumában.