A nyitottság nem identitás: meló van vele

A minap könyvjavaslatokat cseréltünk egy ismerősömmel. Az én listám főleg szlovák, lengyel és ukrán könyveket tartalmazott. Egy ponton feltűnt, hogy az illető udvarias szkepticizmussal hallgat. Rákérdeztem. „Túl rövid az életem ahhoz, hogy ilyenekkel kísérletezzek. Ha ezek az irodalmak letettek volna valami globálisan jelentőset az asztalra,

ha lenne szlovák Dosztojevszkij vagy ukrán Hemingway, akkor biztos, hogy már hallottam volna róluk. De nem hallottam.”

Mikor rákérdeztem, vajon tud-e olyan magyar írót mondani, aki szerinte nem csak belföldön érdekes, aki máshol sem csak kuriózumnak jó, hümmögött. Vannak jók. A beszélgetésünk ezen a ponton elakadt.

Az ismerősöm abból a szempontból jó stratégiát választ, hogy biztosan nem sok rossz könyv kerül majd a kezébe. Kényelmes is: elég a kánont követni, és az ember úgy érezheti, jól informált, nem marad le semmi fontosról. De ez a világkép arra épít, hogy a jó művek egyenlő eséllyel jutnak el a világhírig és válnak klasszikussá, eredeti nyelvtől, témától, a szerző helyzetétől, politikai nézeteitől teljesen függetlenül. Csak ez nem egészen így működik.

Ismeretlen – érdektelen?

Mikor bő egy évtizede elköltöztem Nagy-Britanniába, nagyon megváltozott, hogy mit és mennyit látok a világból. Európa főleg francia és német, holland híreket jelentett, az én életem helyszínei baljós délibábokká, béna karikatúrákká sekélyesedtek. Sokkal közelebb került az USA. Eltávolodott és medvés-balettes ködbe veszett Oroszország. Ha őszinte vagyok magammal, akkor lényegében a nulláról került fel a mindennapjaim térképére Ghána és Nigéria.

A tapasztalatom valószínűleg sok százezer magyar kivándorló sajátja, mindenhol átéljük, ahol pár hónapnál több időt töltünk. Az új életünk első fázisa arról szól, hogy kitanuljuk a helyi közegben fontosnak ítélt dolgokat, ránézünk a világra ezzel az új szemmel, rácsodálkozunk a szakadékokra.

Kelet-európaiként, latin-amerikaiként, dél-ázsiaiként ez az élmény aztán általában elvezet odáig, hogy kezdünk valamit a saját önképünk és a ránk irányuló tekintet feszültségével. Ha nincs egy valamelyest árnyalt, folyamatosan fenntartott tudás a helyről és a kontextusról, újra és újra közel nulláról kell feltennünk magunkat a térképre. Dolgozni kell a ránk irányuló előítéletekkel, amelyek meglétéről a másik fél sokszor nem is tud. Ez sokszor fárasztó és idétlen élmény.

Teljes régiók, ahol felnőttünk, csak riogató szalagcímek vagy jóindulatú sajnálkozás tárgyai, míg egy irodai csevegésben hallgatólagosan mindenki elfogadja, hogy a vidéki kisvárosok politikai csatározásáig és a középkori történelemig mindent tudunk a befogadó országról. Bizarr helyzeteket szül ez az aszimmetria. Persze el lehet fogadni, hogy a világ nagyjának érdektelen, hogy mondjuk a Szovjetunió része volt-e Magyarország, és az is létező érv, hogy minden országról nem tudhatnak eleget a helyiek. Hogy

mi költöztünk oda, nekünk kell alkalmazkodni.

De nem csak a ki- és bevándorlás kontextusában működik a dinamika, hogy minél kevésbé látható helyről és helyzetből érkezünk, annál gyakrabban kell többet tudnunk a másik félről, mint neki rólunk. Ez a működés sok más élethelyzetet is áthat. Például női-férfi viszonyok kapcsán néhány évtizede már gyakran kimondjuk, hogy a férfitapasztalatokat hagyományosan univerzális emberinek, a nőit kuriózumnak tartják az olvasók, hogy nők férfi és női szerzők műveit is olvassák, míg férfiak sokasága kerüli a női szerzők által írt könyveket. Egy vagány, feminista író ismerősöm nemrég azt mondta, mikor rádöbbent, hogy épp a várandósságról ír regényt, azt érezte, nem akar rétegkönyvet írni. Pedig mind születünk, rengetegen szülünk is.

„Egyetemes” kultúra

A költözések azt is mindig átrajzolják, hogy kulturális szempontból mi látszik a világból. Hatalmas az angolszász könyvpiac, de például Nagy-Britanniában csak 6 százalékát teszik ki fordításban megjelent könyvek. Ráadásul az uralkodó nézet szerint a fordítások többsége nem ér fel az eredetivel, így az emberek túlnyomó többsége leginkább angol és amerikai könyveket olvas. Ez a bezárkózó, provinciális hozzáállás persze nem olyan feltűnő, ha egy világnyelven történik.

Francia és spanyol könyvekről még csak-csak lehet beszélgetni, de már az oroszok között is megakad a tudomány a tizenkilencedik századi klasszikusoknál, az én egyetemi közegemben például A Mester és Margaritát sem olvasta senki. A Nobel-díjas Olga Tokarczuk fordítóinak tíz évébe került, hogy találjanak egy kiadót, aki bevállalta a szerzőt. Az angol nyelv mérete miatt még így is körbe lehet olvasni a bolygót, de kis kiadóknál, antikváriumokban kell vadászni fél kontinensekre.
Az ismerősöm kényelmes stratégiája a nagy nyelvekkel és a nagy klasszikusokkal innen nézve már erősen ingatag lábakon áll. Ha a figyelem és a kíváncsiság ennyire erősen a világrendünk tükre, dőlni kezdenek a dominók.

Magyarként, lengyelként, szlovákként a bőrén érzi az ember, mennyire kevés látszik a régióból a befogadó országokban,

ahová megérkezünk, mennyire nehéz nem egy kontextus példányaként, hanem egyszerűen íróként, újságíróként, emberként megjelenni. Logikus lenne azt gondolni, hogy emiatt értjük azt is, hogy hasonló vakfoltok, a figyelem és a kíváncsiság hiánya működik a világ többi régiója kapcsán is. Így azt is sejthetnénk, hogy igenis van látnivaló Indonéziában, Mexikóban és Szudánban. Albániában és Macedóniában, ha már. Azt sem nehéz belátni, hogy Kelet-Európa még így is jó helyzetben van a centrumországokban – ha nekünk ekkora ár ellen kell a térképen maradni, bele lehet gondolni, milyen azoknak, akiket rutinszerűen kontinensnyi vadembernek képzelnek.

Mégis, hogy mennyire kevés dolog érdekli a magyar értelmiség nagyját saját magán kívül, arra szép példa az elmúlt hónapból a Nádas Péter meg nem kapott díja körüli kórus. Nádas lemaradt a berlini Világ Kultúráinak Háza (HKW) éves díjának rövidlistájáról, két renegát zsűritag szerint azért, mert fehér férfi, és a díj odaítélésében a politika fontosabb volt, mint a minőség. Demeter Szilárdtól Nyáry Krisztiánig felháborodott az egységfront. Nádas nem kommentálta az ügyet. A történetet már unásig feldolgozta a magyar sajtó, de van valami, ami egy-két cikket leszámítva fel sem merült: kik voltak a vetélytársak, és milyen könyvek voltak versenyben? Mit gondolunk róluk?

Érdemes egy pillanatra megállni az eszköztárnál, amit a művészetet a politikától féltők annyira támadnak. A kvóták, emancipációs mandátummal működő díjazás abból indul ki, hogy nem kéne bízni a minőségérzékünkben. Azt állítja, lehet, hogy

a figyelmünk, a képzelethiányunk olyan előítéletekhez vezet, amik miatt meg se látunk rengeteg fontos és értékes művészeti alkotást. És azt válaszolja erre a felismerésre, hogy kompenzáljunk tudatosan.

Hogy ez jó módszer-e, azon lehet vitatkozni, de az biztos, hogy ha az ember nekiáll mást is olvasni, máshova utazni, másokkal beszélgetni, mint a figyelem és az elismerések sztrádái mentén adódna, hamar szürreálissá válik a korábban teljesnek és stabilnak megélt általános műveltség világképe. Ordítani kezdenek a hiányok, amiket korábban észre sem vettünk.

A minap Nádasdy Ádám nyitotta meg az Ünnepi Könyvhetet Budapesten. Beszédében arra biztatott, hogy mindenki írjon, amiről csak akar, de, idézem: „soha ne hagyjuk, hogy politikai rokon- vagy ellenszenvünk rátelepedjen irodalmi ítéletünkre”. Írjunk végre a gazdagokról is. „Mert a nyomorgók, a nincstelen romák, a kiutált migránsok világát sok igaz és őszinte írás jeleníti meg. Egy kicsit mintha sok is lenne ebből” – mondta. Nincstelen romák, kiutált migránsok – olyanok ezek a jelzők, mint Homérosznál a borszínű tenger és a tehénszemű Héra. Unásig ismerjük őket. Nádasdy azt sugallja, hogy

elég már a jóemberkedésből, szép volt, jó volt, de ezt már letudtuk.

Tényleg letudtuk? Nem maradt semmi látnivaló? Szerintem az előítéleteinkről, rasszizmusunkról nagyobb biztonsággal tud nyilatkozni az, akire irányulnak. Olyan ez, mint a szájszag. Lehet, hogy érdemes lett volna néhány nyomorgó romát és kiutált migránst is megkérdezni, szerintük figyelünk-e rájuk, olvassuk-e őket, írunk-e róluk. De az eposzi jelzőkkel dübörgő nyelvben már ott van a rálegyintés.

Szaniszló Judit Beenged című könyvében van egy részlet, magyarul szerintem az egyik legizgalmasabb kísérlet arra, hogy megmutassa, hogy működik élesben mindenkin egy előítélet: „Áll a gyerek a vonatajtóban, cigány. Ül a család szanaszét mögötte, kinek hol lett helye, cigányok. Hét cigánygyerek, cigány. Egyik szebb, mint a másik, taknyosak kicsit, cigányok. Nem taknyosabbak, mint más gyerek ilyen időben, de cigányok. […] Alexka mindig útban van, feláll, most pont a közlekedő folyosóban bambul, és nem férnek el a rendes nénik meg a bácsik mögötte, mert cigány. Megütlek, te cigány, mondja az anyja, a cigány. Nem gondolja komolyan, mosolyog. Akarja mutatni, hogy ő tudja, hogy cigány. Ő igenis neveli a gyereket, pedig cigány.”

Ha azt gondoljuk, a figyelem csak a jóemberkedés mentén merülhet fel, tényleg minden romát nyomorgónak, minden migránst kiutáltnak látunk. De mi van, ha ez az egész nemcsak arról szól, hogy az értelmiség miről írjon, hanem hogy nyissuk már tágasabbra az ajtókat, és több élethelyzetből, háttérrel írt könyv is jusson el az olvasókig?

Arundathi Roy indiai regényíró jut eszembe, aki szerint nincsenek olyanok, akiknek hangot kellene adni, mert nincs sajátjuk. Csak olyanok vannak, akiket elhallgattatnak, meg akiknek a hangjára senki nem kíváncsi.

Aki azt gondolja, mindent tud a saját előítéletekről, és nincs min rajtakapja magát, még véletlenül sincs benne reflexszerű lenézés, bunkóságként megjelenő tudatlanság, valószínűleg úgy hiszi, a tolerancia választás kérdése. Hogy elég úgy döntenünk, nem nézünk le másokat, már készen is vagyunk, a cselekedeteink automatikusan tükrözni fogják az elhatározásunkat. Szerintem ez nagyon súlyos tévedés.

A kíváncsiság hiánya az előítéletek egyik legbanálisabb és egyben legalattomosabb formája. Ha valaki egy másik országra, csoportra, vallásra azt mondja, alsóbbrendű, azt elég könnyű kikezdeni. Ismert történeti okok miatt eleve ritkán ölt a kirekesztés ilyen durva formát. De ha valaki egyszerűen azt gondolja egész kontinensekről, embermilliók tapasztalatáról és az annak nyelvet találó művészetről, hogy nincs itt semmi látnivaló, és tőlük csak kivételes esetben számíthatunk világklasszis regényre, filmre, az ugyanezt az előítéletet maszkírozza szalonképessé.

A jóemberkedés valóban idegesítő. Lehet a kvóták, a nemi, társadalmi kisebbségeket reflektorfénybe állító díjazás eszköztárát kritizálni. A figyelemnek ez a gépies korrekciója elsülhet rosszul is, ki is üresedhet, és mint minden elismeréseket osztó rendszerrel, ezzel is vissza lehet élni.

Mégis, amíg a kíváncsiságunk ennyire szűkös, és amíg a nagy többség azt gondolja, a kollektív világképünknek, közös előítéleteinknek az ég világon semmi közük ahhoz, hogy mit veszünk észre és tartunk jónak, addig ezek az eszközök is jobbak a semminél. Ha figyelnénk egymásra, ha nem legyintenénk rá fél világokra, ha kicsit át tudnánk lépni a saját árnyékunkon, akkor ilyen faramuci eszközökre nem is lenne szükség.