A létminimum környékén nincs önkiteljesedés, kapuzárási pánik és énidő

– 40 évesen halt meg.
– De azért előtte ki tudott teljesedni?
– Kérem?
A párbeszéd, ami Hajdu Szabolcs legújabb, Kálmán-nap című filmjében hangzik el, két dologról is tanúbizonyságot tesz. Nyilván ott az érzéketlenség, hiszen a részvétnyilvánítás minimuma is kimarad az egyébként két ismeretlen közötti párbeszédből. De sokkal fontosabb a társadalmi távolságból eredő különbség reflektálatlanul maradása. Aki meghalt, egy, a hajléktalanság küszöbén, nincstelenségben élő férfi súlyosan beteg felesége.
A létminimum környékén és főleg alatta nincs önkiteljesedés.
Ott nincs önmegvalósítás, nincs énközlés, nincs kapunyitási, majd kapuzárási pánik, nincs életközepi válság, nincs gap year, nincs önmaguk szabad felfedezése, ott nincs az önismeretre fordítható rengeteg idő, pénz és energia. Ott nincs énidő és sokszor szabad döntési lehetőség sincs. Ott nincs relaxációs technika és érzelmek szabad megélése.
Ott túlélés van.
Vagy az sincs.
Miközben ezek a kifejezések nemcsak a modern pszichológia központi elemeivé váltak, de már rég ott vannak a hétköznapi szóhasználatunkban is, könyvek, filmek, újságcikkek tömegei emlegetik őket úgy, mintha azok mindenkire érvényesek lehetnének, mintha azokat mindenki értené, érthetné, mintha azok mindenki számára ugyanazzal a jelentéssel és lehetőséggel bírnának.
És bár a fenti párbeszéd nem pszichológus és kliense között zajlik, mégis, ilyenkor is kiderül, hogy a pszichológia mennyire középosztályra és középosztály fölé készült, a szóhasználat, az attitűd és a mentalitás megsemmisül egy olyan emberrel beszélgetve, aki a fenti szavakat ha érti is, magára aligha tudja értelmezni. Legfeljebb – ahogy ez a filmben történt is – nagyvonalúan hozzáteszi, ja, persze, persze.
De megszokta, ilyen a világ(unk). Tudunk a szegénységről, tudjuk, hogy vannak szegény emberek az országban, de igazából nem veszünk róluk tudomást. A társadalom szerencsésebb részén élők sokkal távolabb tudják magukat tartani a világukba nem illő emberektől, mint fordítva (miközben az inflációs szegénységnek egyre több ember van kitéve).
Erre mutat rá az egyébként teljesen másról szóló Kálmán-nap, és ez az a jelenség, amire a pszichológia, ha a társadalmilag érzékeny oldalát akarja megmutatni, egy-egy könyvfejezet, egy-egy cikk erejéig kitér ugyan, de
a pszichológia összességében továbbra is a társadalom privilegizált rétegeinek sajátja marad.
Sok oka van ennek.
Sigmund Freud, a világ leghíresebb pszichológusának klientúráját, illetőleg annak jelentős hányadát a bécsi arisztokrácia női tették ki, a klasszikus pszichológiai kísérletek és vizsgálatok alanyai pedig zömmel fehér, amerikai, minimum középosztálybeli egyetemisták voltak. Ma már persze igyekeznek társadalmilag és minden egyéb szempontból is reprezentatív vizsgálatokat végezni, hogy az eredmények tényleg mindenkire érvényesek lehessenek, csakhogy nemcsak a reprezentativitás fontos, hanem az is, hogy a kutatások hipotézisei se a középosztályból, az átlagos vagy magas szocioökonómiai státuszú emberekből induljanak ki.
Gondoljunk csak olyan alapvető gyereknevelési kérdésekre, mint az együtt alvás, külön alvás. A dilemma eleve fel sem merül olyan családok esetében, ahol csak egy lakószoba van. A szobatisztaság sem csak az érzékeny és figyelmes, válaszkész szülői jelenléten múlik, hanem azon is, hogy, mondjuk, van-e vécé a lakásban, vagy ki kell hozzá menni a kertbe, vagy a gang végére. A szülőkről, származási családról való leválás mint a személyiségfejlődés egy fontos és szükséges állomása sem érvényes minden családra, mégis azt tekintjük optimálisnak, ha ez az önálló egzisztenciával nagyjából párhuzamosan megtörténik. Miközben ez részben értékrend kérdése is, hiszen nem mindenki akar leválni, nem mindenkinek az az érték, ha leválik. Lehet, hogy a család egysége a fontos érték, a szép, a megható, a megélhetéshez szükséges pénzt közösen teremtik elő. De a leválás anyagi helyzet kérdése is, hiszen a legtöbb fizetésből sem albérlet, sem önálló ingatlan nem jön ki. Otthon lakva pedig a leválás is komplexebb.
Ezzel együtt a pszichológiai praxis érzékeny és rugalmas dolog, különösen, ha a pszichológus maga tényleg érzékeny és rugalmas. Csak nagyon nem mindegy, hogy a szakma honnan és miből indul ki. Ha a többszobás lakásban élő, jól szocializált, az oktatási rendszerben sokáig bent maradó, a kulturális javakhoz hozzáférő elitből, akkor az onnan „lefelé” élők megérzik, ha lenéznek rájuk.
Mert nem hülyék ők. Csak iszonyúan ki vannak élezve az ilyen helyzetekre.
Márpedig elmenni pszichológushoz sokaknak egy ilyen kiélezett helyzet. Teljesen érthető okokból.
További probléma, hogy állami pszichológiai gondozáshoz, különösen vidéken, kistelepüléseken alig lehet hozzájutni, falvakban pedig talán egyáltalán nem is. Gyerekek számára még ott vannak a pedagógiai szakszolgálatok és az iskolapszichológiai hálózat, de előbbiek az elmúlt években szinte csak vizsgálatokat végez(het)nek (a megváltozott világunk megváltozott gyerekeihez nem tud alkalmazkodni a rugalmatlan és érzéketlen oktatási rendszerünk, ezért egyre több a BTMN-es vagy SNI-s, „furcsa” gyerek, miközben nem furcsák ők, hanem csak leképezik a társadalmi változásokat, amihez viszont nem alkalmazkodik az oktatási rendszerünk a [BTMN beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséget, az SNI sajátos nevelési igényt jelent]). Az iskolapszichológia pedig nem arra lett kitalálva, hogy az iskolapszichológus terápiát végezzen az iskolákban.
Arról nem is beszélve, hogy épp ez a két terület a szakma legnehezebb területeihez tartozik, mégis, iskolapszichológusi vagy szakszolgálati pozíciót sokszor pályakezdők töltenek be, akik, amint megszerzik szakképzettségüket, igyekeznek inkább a magánpraxisba áttérni. Ahol pénzt is lehet keresni, viszont ahova már csak a társadalom gazdag(abb) része jut el.
És akkor álljon itt egy mondat arról is, hogy a pedagógiai szakszolgálatok őrült várólistákkal dolgoznak, szabad kapacitású magánpszichológust pedig még Budapesten is egyre nehezebb találni.
És ezek még csak a gyerekek.
Felnőttek számára térítésmentes pszichológiai szolgáltatást csak akkor lehet igénybe venni, ha már igazán nagy a baj, ha már kórházi ellátásra van szükség. Illetőleg a gyerekek kapcsán a pedagógiai szakszolgálatok, családsegítők, gyermekjóléti szolgálatok is tudnak segítséget adni, de nem minden felnőttnek a gyerekneveléssel kapcsolatban vannak problémái és nincs is minden felnőttnek gyereke. No meg ezekben a szervekben nem sok bizodalmuk vannak a szülőknek, a tevékenységük azok számára, akik nem ott dolgoznak, nem átlátható, egy hétköznapi ember nem tudja, melyik szervezettől mit várhat, mire számíthat. A szociális munka társadalmi és anyagi megbecsültsége pedig még a tanároké alatt is van, ahogy az ezen a területen dolgozó elhivatott szakemberből is jóval kevesebb van, mint kellene.
Ezeknek a szervezeteknek – és még nyugodtan hozzávehetnénk az iskolaorvosi és háziorvosi hálózatot, a védőnőket, az óvodákat, iskolákat, a rendőrségeket, kórházakat, gyámhatóságokat – szorosan együtt kellene dolgozniuk, pontosan ismerniük kellene egymás munkáját, sőt az sem ártana, ha a dolgozók egymást is ismernék.
Akkor talán kevesebb gyerek, család és felnőtt veszne el a rendszerben, és több gyerek, család és felnőtt kapna valódi segítséget, támogatást. Márpedig
a létminimum alatt vagy a létminimum környékén élőknek, a sok műszakban, kevés pénzért dolgozóknak legalább annyira (ha nem jobban) szükségük lenne pszichológiai támogatásra, mint a társadalmi elitnek.
De intézményekbe egy ideig minden gyerek jár, kezdetnek már az is egész jó lenne, ha az óvodában, iskolában mindenki – beleértve a szülőket is – hallhatna jogokról és kötelezettségekről, testtudatról, egészségvédelemről, együttműködésről, egymásra való odafigyelésről, empátiáról és szolidaritásról, és ha a szegényebbek számára nemcsak a sertéstarja, a csirke far-hát és az energiaitalok, hanem a paprika, az alma és a csapvíz is elérhető lenne.
Mindeközben egyébként a pszichológiai praxis alkalmas is lehetne arra, hogy úgy beszéljen, írjon, szóljon, hogy a mondatai, üzenetei mindenkire érvényesek legyenek, csak ehhez nem a szakmát kéne az adott emberre illeszteni, hanem éppen fordítva: a konkrét emberre kéne kitalálni a szakmát. A konkrét embernek pedig nagyon is konkrét és nagyon is egyedi személyisége, egyedi társadalma, kultúrája, környezete, életfelfogása, egyedi megküzdési módjai és egyedi lehetőségei vannak. Amik sokkal ritkábban tankönyviek.
Ahhoz azonban, hogy a pszichológia tényleg mindenkié legyen, négy dolog elengedhetetlen.
Egyrészt, hogy a pszichológiai praxisba készülők, a szakképzéseken részt vevők ne csak egy-egy fejezet erejéig halljanak nélkülöző, az átlagtól (akármit jelent is az átlag) eltérő családokról. Valamennyire még emlékszem az egyetemi tanulmányaimra, gyermekvédelem például garantáltan nem került elő, az pedig már az első munkanapomon kiderült, hogy nem biztos, hogy az egyetemi vizsgák anyagára kell támaszkodnom ahhoz, hogy tudjak segíteni egy olyan gyerek iskolai beilleszkedési nehézségein, akik öten laknak egy 37 négyzetméteres lakásban.
Másrészt
az államnak nagyon számottevő szerepet kellene vállalnia az országban lakó emberek lelkiegészség-védelmében. Fontos lenne, hogy tb-alapon ne csak háziorvost, belgyógyászt és kardiológust, de pszichológust, pszichológiai tanácsadást, pszichoterápiát is igénybe lehessen venni. Hosszú várólista nélkül.
Harmadrészt a munkahelyeknek okvetlenül kellene foglalkozniuk a munkatársak lelki állapotával is, mert nemcsak termelő, kiszolgáló, a kapitalizmust szolgáló robotok ők, hanem érző, és olykor elfáradó, kiégő emberek. A gyártósorok mellett, a bányákban, összeszerelő műhelyekben és a közkonyhákon dolgozók éppúgy, mint egy nagy multi igazgatói székében ülők. Akár férfiak, akár nők,
lelke mindenkinek van.
Negyedrészt pedig a közoktatásban eltöltött évek alatt is fontos lenne, hogy a gyerekek foglalkozhassanak a saját maguk és a másik lelkével. Méghozzá folyamatosan, órarendbe, tananyagba, NAT-ba is illesztett módon. Amihez persze a pedagógusképzést is át kellene alakítani. És fontos lenne az is, hogy az oktatási intézményeknek legyen kapcsolatuk a szülőkkel, szülői közösséggel is, hogy az óvoda és az iskola nagyjából képben legyen azzal kapcsolatban, hogy honnan jött az a gyerek és a szülők is tisztában legyenek azzal, hogy úgy nagyjából mi történik a gyerekükkel az iskolában, óvodában.
Utópia?
Magyarországon egyelőre igen.
Hová tűntek az egyedi hangok, a különleges nézőpontok és a valódi viták? Egyre inkább hiányzik a közéleti, társadalmi kérdésekről való rendszeres párbeszéd, gondolkodás. Ezért a Telexen mostantól minden héten egy-egy szerző jelentkezik majd véleménycikkével sorozatunkban. Az induló négyes: Babarczy Eszter író, eszmetörténész, Rainer-Micsinyei Nóra színész, humorista, Szél Dávid pszichológus és Vonnák Diána kulturális antropológus és író. Nem feltétlenül értenek mindenben egyet és előfordulhat, hogy a szerkesztőség álláspontját sem tükrözik, de épp ez a lényeg, lehetőséget adni arra, hogy eltérő álláspontokat és szokatlan gondolatokat is bemutassunk.