Igen, egy gyerek nagyon idegesítő tud lenni

„Bezzeg a mi időnkben nem volt ennyi papíros gyerek!”, „Csak két nagy pofon kéne neki, és megtanulná, hogy ne pattogjon fel a székről!”, „Csak jól kéne szeretni, és nem ütlegelné a társait!” – Nagyon gyakran hallunk ilyen és ehhez hasonló mondatokat a környezetünkben, és még az is lehet, hogy a saját gyerekünk kapcsán vágja valaki a fejünkhöz valamelyiket. Beszól, beleszól, piszkál, ütöget, dobol az asztalon, borogat, nem figyel, ábrándozik, nyüglődik, makacs, csak a saját dolga érdekli, futkos, szemtelen, öntörvényű, egyszóval idegesítő. Idegesíti a környezetét, a vele élőket, az iskolatársait, a tanárait. Mindeközben pedig nehéz észrevennünk, hogy a makacssága valójában kitartás, a saját dolgaira való fókuszálás az elköteleződés, amikor beleszól, az pedig maga a tudásvágy. Mert a gyerekek nem egyfélék, ezért egyféleképpen közelíteni hozzájuk tévedés.

Problémás gyerekek mindig is voltak

Mindig is voltak ún. „problémás” gyerekek, akik nem úgy viselkedtek, vagy teljesítettek az óvodában, iskolában, ahogyan azt elvárták tőlük. Nem voltak átlagos gyerekek, nehezen lehetett őket beilleszteni a rendszerbe.

Míg régen rossz gyereknek tituláltuk őket, addig ma ők a „papírosok”, a sajátos nevelési igényűek, a diagnózissal rendelkezők, de én Dr. Gyarmathy Éva szóhasználatát átvéve sokkal jobban szeretem az atipikus jelzőt. Ezeknek a gyerekeknek legtöbbször valóban van „papírja”, de a szó egyszerűen azt fejezi ki, hogy a gyerek fejlődése nem tipikus. És attól, hogy a fejlődése eltérő, még teljesen rendben van, nemsokára pedig azt is látni fogjuk, miért.

Az atipikus gyerekek száma valóban egyre nő, aminek okai között a megváltozott kultúra és a változó környezeti hatások egyaránt szerepelnek.

Gyarmathy Éva: Tehetségfejlesztés – Lehetőségek kezdőknek és haladóknak című könyvében kifejti, hogy az atipikusság alapvetően az alábbi területeken jelenik meg:

• atipikus memóriaműködés
• atipikus információfeldolgozás
• atipikus gondolkodásmód
• atipikus észlelés
• atipikus tanulás
• atipikus mozgásszervezés

Láthatjuk tehát, hogy ez a számos területet felölelő eltérés oka lehet annak, hogy ezek a gyerekek szenvednek az iskolákban, mert ők másmilyenek, mert hozzájuk máshogyan kell kapcsolódni. Az oktatásban egyébként sem a kapcsolaton van a fókusz, pedig az mindennek az alapja: nemcsak a nevelési, a terápiás, de a tanulási helyzetekben is.

A gyerekek mindig is leképezik azt a kultúrát, amiben élnek, ami körülveszi őket, és amíg az iskola a hagyományokhoz ragaszkodik, addig nem tud jól kapcsolódni a gyerekekhez. Persze fontosak a szokások, a rituálék, mert tudjuk, az ad biztonságot a gyereknek (is), de a változást nem lekövetni, a világnak ellenállni nem feltétlenül célravezető. A hagyományokkal együtt járó pozitívumokat meg kell tartani, de láthatjuk, hogy ez önmagában nem elegendő, mert ha a gyerek a pedagógus számára nem elérhető, akkor nem fogja tudni sikeresen tanítani. A kultúra ugyanis remek közvetítő lehetne az iskola és a gyerekek között, amennyiben ezt felismerjük és eszközként, nem ellenségként tekintünk rá.

Éretlen idegrendszer

Eddig is voltak atipikus fejlődésű gyerekek, csak a környezeti változások mentén ezek a gyerekek most rosszabbul reagálnak. Dr. Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus úgy fogalmaz, hogy maga az atipikusság teljesen természetes, csak mivel a kultúra és a környezeti hatások is jelentősen megváltoztak, azok idegrendszeri – és fejlődésbeli eltérést okoznak a gyerekeknél. Ebből fakadóan több lesz a tanulási zavar, amelyet aztán fejleszteni kell.

Dr. Gyarmathy Éva úgy is fogalmaz, hogy ez nem tanulási, sokkal inkább tanítási zavar, ugyanis

képesek megtanulni, amit tanítani szeretnének nekik, csak máshogyan. Ők más idegpályákat használnak, és amit nem használnak, arra nem lehet építeni.

A fejlesztéssel egyébként azok az idegpályák is használatba kerülnek, amelyek addig nem voltak használatban.

Azért jelentkeznek az iskolában a problémák, mert egyrészt az iskolás korú gyerekeket érinti a leginkább, továbbá ott jelenik meg mindez hatványozottan. A szabályokba való ütközés, azok folyamatos megszegése, a társakkal való kapcsolódási nehézség rövid idő után nem csak a pedagógusoknak, de a diáktársaknak is szembetűnő lesz.

A mozgás fontossága

A gyerekek szociokulturális háttere összefüggésben lehet azzal, hogy milyen eredményeket érnek el a tanulásban. Vannak ugyanis gyerekek, akik mozgással tudnak tanulni, de erre – mint ahogyan napi szinten tapasztalhatjuk – nincsenek az oktatásnak válaszai. Ezek a gyerekek a verbalitásban pedig gyengébbek lehetnek, sokkal nehezebben megy nekik a felelés, a szóbeli ismeretközlés és tudás elsajátítás, miközben iskolás korban az IQ mérése már a verbalitáson keresztül történik. Ha pedig azon keresztül történik, máris rájuk sütöttük, hogy nem elég intelligensek, hiányosak az ismereteik, a tudásuk nem elégséges.

Az iskolában elég sok mindent ki kell egy gyereknek bírnia, de legfőképp a monotóniát. Már a nagycsoportos ovisoknak azt mondogatjuk, hogy a suliban majd nem lehet szaladgálni, játszani, de leginkább egy helyben kell tudni ülni 45 percig. Ha erre képes vagy, mehetsz iskolába. Most nyilván sarkítok, de a lényeg az, hogy

valami olyat várunk el egy 6-7 éves gyerektől, amire sok felnőtt sem képes, és nem is biztos, hogy annak kell lennie.

Amíg írom ezt a cikket, szól a zene, amitől könnyebben tudok fókuszálni és időnként teszek-veszek a szobában, azaz mozgok, hogy jobban menjen az írás. És senki nem szól rám, hogy maradjak a helyemen és koncentráljak. Ha egy gyerek nem tud nyugton maradni, nehézségei lehetnek a beilleszkedéssel, a feladatok teljesítésével.

Egy kisgyerek folyamatosan mozog, felfedez, vezeti a kíváncsisága. Ezért egészen újszülöttkortól monitorozzuk a mozgását, annak fejlődését. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a mozgás mennyire nagyon fontos egy gyerek életében, és milyen hátrányok érik, ha le van gátolva. Egy osztályteremben pedig a gyereknek nemigen van lehetősége mozogni, sőt, nagyon hamar megtanulja, hogy a folyosón is sétálni kell, kizárólag az udvaron lehet futkosni. De mire eljut az udvarig, gyakran csak percei maradnak a szünetből, így akár délutánig várnia kell, amíg valóban tud kedvére szaladgálni.

Ebből is láthatjuk, hogy a mozgással való tanítás, a mozgásos tanulás elengedhetetlen – alsó tagozatban mindenképpen –, amire számos jó gyakorlatot látunk.

A módszeres gondolkodás fontossága

A gyorsan változó világ pontosan olyan, mint egy vadászmező, halljuk olyan sokszor Gyarmathy Évától, azaz nem lehet előre tudni, mi fog történni, nem tudunk mindenre felkészülni. Éppen ezért nem is kell mindent tudni, nem kell mindent megjegyezni, mert mire megtanuljuk és megjegyezzük, már okafogyottá válik, mert a tudás megváltozik.

Amire azonban a gyerekeknek is nagy szükségük van, hogy megtanuljanak problémát megoldani. Nem egyféleképpen, hanem sokféleképpen, mert a világ is sokféle. Nem egyetlen üdvözítő út létezik, mert ha az nem működik, akkor akadályba fog ütközni. Az iskolának éppen ezt kellene támogatnia, hogy léteznek különféle megoldások, amelyek ugyanúgy lehetnek működőképesek.

Amit az iskola remekül tud, és a gyerekek tanulása szempontjából elengedhetetlen, az a módszeres gondolkodás megtanítása és használata. Emellett szükség van a kreativitás fejlesztésére és a kritikai gondolkodás támogatására.

A tudásmegosztás elengedhetetlen része a tanításnak, a tanulásnak

Egy iskolában, gyerekközösségben egymástól tanulni, csoportban dolgozni nem csak pedagógiai, de pszichológiai értelemben is nagyon hasznos. És bár a gyerekek sokat változtak, nagyon különbözőek, az életkoruk és a fejlettségi szintjük is eltérő – ami valljuk be, megnehezíti a csoportmunkát –, ugyanakkor, ha engednénk őket egymástól is tanulni, az nem csak a sikerélményükben mutatkozna meg, de a tudásukat is bővítené.

A tudásmegszerzésben és megosztásban a technika, az internet egyszerre van segítségünkre és egyszerre hátráltat is bennünket (például abban, hogy addig sem mozog a gyerek, hanem egy helyben ül), miközben elengedhetetlen lenne a használata.

Tehetséges gyerekek

Még mindig látunk jó tanuló és jó sportoló címeket, iskolák és városok adják át ezeket, miközben a tehetséget, a tehetségfejlesztést már réges régen nem ez határozza meg. Ez egy elavult és leegyszerűsítő szemléletmód, ami kizár bizonyos gyerekeket abból a körből, ahol ők is megmutatkozhatnak a tehetségükkel – még akkor is, ha közben a tanítási órán képtelenek nyugton ülni 45 percig.

A világ tele van olyan tehetségekkel, akik atipikusak voltak, gyerekként semmiféle kiemelkedő teljesítményük nem volt, sőt, felnőttkorban is lassan bontakoztak ki (ilyen pl. Charles Darwin). Ma már számos Nobel-díjasról tudjuk, hogy tanulási zavarral küzdött, még papírja is volt róla.

Ha ehhez nem igazodik az oktatási rendszer, ha ezt nem veszik észre a pedagógusok, akkor lesznek, akik úgy kallódnak el, hogy észre sem vesszük őket. És ez mindannyiunk felelőssége lesz.

Mitől nehezített a pedagógusok munkája?

Egyrészt meg van kötve a kezük, a tanmenetet kell követniük, arra vannak kényszerítve, hogy kategóriákban gondolkodjanak. Ha ettől eltérnek, elmozdulnak, akkor viselniük kell annak következményeit.

A szabadságuk korlátozva van, miközben az lenne a feladatuk, hogy szabadon gondolkodó gyerekeket oktassanak, neveljenek.

Amikor a gyerekek ennyire különbözőek, akkor nagyon nehéz őket írni, olvasni, számolni tanítani. Egy ennyire heterogén – bár életkorban hasonló, de képességekben nagyon különböző – gyerekcsoportot tanítani igazi kihívás és komoly szakmai tudást igényel.

Előfordul – én magam is tapasztalom –, hogy a szülő áll útjába a pedagógus törekvésének. Kritizálja a munkamódszerét, nem érti, miért kell matematika órán mozogni, mit keres a drámapedagógia a történelem vagy a földrajz órán stb.

Azt sem értik sokan, miért nincs osztályozás, mi a haszna a csak szöveges értékelésnek, és ha már szöveges, legalábbis tudni szeretné, az pontosan hányas érdemjegynek feleltethető meg.

És amiről szintén nem szabad elfeledkeznünk, hogy a pedagógusokat is folyamatosan minősítik, a munkájuk alapján kategóriákba sorolják őket, ami kihat a közérzetükre és ezen keresztül a munkavégzésükre. Mert ez rájuk nézve méltatlan.

A környezet szerepe

Gyerekpszichológusként fontosnak tartom a diagnózist, de nem azért, mert azzal egy újabb kategóriába szuszakoltuk a gyereket, hanem azért, mert segít a szakembereknek tájékozódni és a fejlesztés irányát is megszabja. Ugyanakkor egy szemléletbeli kérdésnek tartom azt, hogy például az ADHD-ra vagy az autizmus spektrumzavarra miként tekintünk, hogy betegségnek (NEM!) vagy állapotnak tartjuk-e (IGEN). Betegség helyett tekinthetünk ezekre az állapotokra úgy, mint egy sajátos beállítódás, egy gondolkodásbeli sajátosság, vagy egy önszabályozási nehézség.

Ha megismerjük a gyereket, és tudunk számára olyan környezetet teremteni, amiben az erősségei és a gyengeségei is megjelennek, sokkal könnyebb lesz őt tanítani, nevelni, vele együtt lenni. Az osztályozás – ami még mindig a legtöbb iskola gyakorlatában jelen van – mindenképpen minősíti a gyerek munkáját. A minősítés pedig sokakat szorongat, ezért igyekeznek a gyengeségeiket elrejteni, hogy elkerüljék a rossz osztályzatokat. Persze ez nem mindenkinek sikerül, de egy jó IQ-val rendelkező gyerek remekül tud kompenzálni, így sokáig ki sem derülnek a nehézségei, elakadásai.

Gyakran tapasztalom, hogy a hozzám – vagy a gyógypedagógus kollégákhoz – érkező gyerekek szülei, vagy pedagógusai türelmetlenek, azonnal szeretnék látni a változást, a fejlődést, miközben egy hosszabb ideje fennálló probléma nem tud egyik pillanatról a másikra rendeződni, ráadásul komplex beavatkozás szükséges, ami nem merülhet ki heti egy vagy két óra fejlesztésben, pszichológiai megsegítésben.

Fontos a családi háttér

Egy meleg, szeretetteljes, támogató családi légkör, a szülői figyelem sok mindent képes kompenzálni. De ott, ahol ez hiányzik, komoly nehézségek és akár visszafordíthatatlan károk keletkezhetnek. Gondoljunk csak azokra a hátrányos helyzetű gyerekekre, akiknél sokszor észre sem vesszük, hogy eltérő a fejlődésük, mert mielőtt ez eszünkbe juthatna, már a család diszfunkcionális működésére fogtuk mindazt, amit a viselkedésével kapcsolatban tapasztalunk. Éppen ezért a környezeti háttér, annak hátránya megmutatkozik a mindennapi iskolai teljesítményben.

Amit meg kellene tanítani a gyerekeknek

Jogosan tesszük fel a kérdést, hogy akkor mégis mit kellene a gyerekeinknek megtanítani. Mi lesz számukra hasznos, mi segíti majd a boldogulásukat?

A biztonságos környezet megteremtése segíti a biztonságérzet kialakulását, ami erősíti majd az önbizalmát és magabiztosságot ad. Ezzel együtt az autonómia érzet erősítése is elengedhetetlen: hogy azt érezze, képes valamire, elég jó valamiben.

Fontos, hogy képesek legyenek önállóan, felelősségteljesen dönteni, önmagukat irányítani – ez az, amit Gyarmathy Éva az önirányítás képességének nevez és ez az, ami a megfelelő önbizalommal sokkal könnyebben elérhető.

Egy impulzuskontroll zavaros gyerek például nem képes önmagát irányítani, csak ha azt megtanítjuk neki. Ő alapvetően azt csinálja, amit az impulzusai diktálnak neki. Ha egyértelmű kereteket, szabályokat támasztunk, de nem visszük túlzásba a szabályok számát, és még kiszámíthatóvá is tesszük számára a rendszert, hogy képes legyen benne tájékozódni (pontosan tudja előre, minek mi a következménye), az sokat segít neki a megfelelő működésben és a szorongása csökkentésében. Emellett ugyanúgy szüksége van szabadságra, amely persze csak a keretek mellett értelmezhető.

Ha idővel, a tanulást követően képes lesz önmagát szabályozni, az nagyon felemelő érzés tud lenni, igazi sikerélményhez tudja juttatni a gyereket. Ehhez azonban kezdetben elengedhetetlen a felnőtt (szülő, pedagógus) segítsége.

A versengés helyett az együttműködésre kellene a hangsúlyt helyezni, a sorversenyek helyett csapatépítésre és közös problémamegoldásra lenne szükség.

A frontális oktatás helyett a kritikai gondolkodást kellene előtérbe helyezni, teret adni a diákoknak abban, hogy eldönthessék, mit szeretnének tanulni, mi érdekli őket igazán, esetleg azt is, hogyan szeretnék azt az ismeretet elsajátítani. Ha például mozoghatnának tanulás közben, és ezt ők is megválaszthatják (azaz nem csak akkor lenne rá lehetőségük, ha a tanító mozgatja őket), az hatalmas előrelépés lenne a szemléletben. A tapasztalati, élményalapú tanulás az, ami a leginkább illeszkedik egy gyerekhez.

Strukturált napok kellenek, amihez igazodik is ugyan a magyar oktatási rendszer, de a struktúrát nem a diákokhoz igazítják, és a rendszer rugalmatlansága miatt nem is lehet rajta változtatni.

Mindezek hiányában az iskola egy szükséges rossz lesz, amit ki kell bírni, el kell viselni, így pedig iskolába járni és iskolában dolgozni nem okoz valódi örömöt.

Amiről nem beszélünk

Nagyon nehéz lehet úgy örömmel iskolába járni, hogy azt hallja a gyerek a társaitól, hogy az iskola unalmas, borzalmas, szörnyű oda járni. Nehéz lehet így bemenni tanítani, hogy a gyerekektől olyan impulzusok érkeznek, amelyek nem a motivációról, elköteleződésről tanúskodnak, miközben felfelé is meg kell felelni egy olyan rendszernek, amellyel nem feltétlenül ért egyet a pedagógus, és igazán nem tud mellette elköteleződni. És nehéz lehet úgy a gyereket az iskolába elengedni, hogy szülőként tudjuk, nem feltétlenül érzi ott jól magát, de jó gyerek módjára kibírja azt. Viszont, ha mindenkinek nehéz, akkor hol a megoldás? A kérdés természetesen költői, a témában nálam sokkal kompetensebb kollégák, oktatáskutatók és gyakorlati szakemberek már számtalanszor megválaszolták, és mi mégis újra és újra ugyanabba a csapdában találjuk magunkat és sokszor akaratunk ellenére tartjuk fent azt a rendszert, amitől mi magunk is szenvedünk.

Ha egy gyerek idegesít bennünket szülőként, pedagógusként, akkor az legyen gyanús számunkra. Figyeljünk oda az erősségeire – mert vannak neki –, és lássuk meg, a gyengeségei miből fakadnak, hogy adekvátan és még időben tudjunk segíteni. Ebben pedig szükség van a gyerekekkel foglalkozó szakemberek és a szülők, családok összefogására, az egymás támogatására és a másik tudásának, kompetenciájának tiszteletben tartására. Akkor is, ha ez nagyon nehéz.