Mi rakjuk be magunkat idilli környezetbe és kínozzuk egymást, ez a helyzet

Hadd jelentkezzünk be hozzátok állandóra, hogy a gyerekünk be tudjon kerülni egy jobb óvodába – ezzel a kéréssel indul a Kálmán-nap című dráma, és ebből habzik fel két házaspár konfliktusa. Az egyik pár a cinikus Kálmánból (Hajdu Szabolcs) és az elhidegült Olgából (Tóth Orsolya) áll, a másik pedig a nő testvéréből, a folyton gyanakvó Zitából (Földeáki Nóra) és a gyomorpanaszokkal küzdő, de amúgy sem túl kedves Leventéből (Szabó Domokos), akik apróságokon súrlódnak, miközben folyamatosan fogy a pálinka.

Hajdu Szabolcs eredetileg nem tervezte ugyan trilógiának, de a Kálmán-nap a 2014-es Ernelláék Farkaséknál című filmmel megkezdett tematikai egység folytatása, és középső darabja. Ezt is rengetegszer előadták már lakásszínházakban, és ez is ugyanúgy a középosztály mindennapi problémáit vesézi ki, visszafogott, de néha metaforikus töltetet kapó megoldásokkal. A trilógia az Egy százalék indián című filmmel fog kiteljesedni, valamikor 2024-ben.

A Kálmán-nap premierje a tallinni filmfesztiválon volt, ahol Hajdu Szabolccsal arról beszélgettünk, meddig lehet bírni még ezt a nagyon alacsony költségvetésű filmezést, miért nincsenek a középosztály problémái feldolgozva a magyar filmekben, és hogy róla szól-e az, amikor ő ír, rendez, és főszerepel egy filmben.

A Kálmán-nap egyik legszembetűnőbb eleme, hogy a szereplők szövege és beszéde rettenetesen hiteles és ismerős. Hogyan lehet ilyen dialógusokat megírni?

Az egyik része ennek számomra is misztikus: egyszer csak ezeket meg tudom írni. De ehhez hozzátartozik, hogy mielőtt bármit is elkezdek megírni, beszélgetni kezdünk a színészekkel a különböző karakterekről. Kik ezek, milyen típusú figurák. Gyakran valós emberek a modellek, de egy karakter több különböző modellből lehet összerakva. Ezeknek hallom a beszédstílusát, hogyan fejeznék ki magukat, hogyan reagálnának bizonyos helyzetekre. Elképzelem ezeket a férfiakat és nőket különböző helyzetekben, és megszólaltatom őket, azokra a régiókra és kultúrkörökre jellemző akcentussal és kifejezőkészlettel, amiből jönnek.

Emiatt ebben a filmben a külföldiek sajnos lemaradnak a nyelvi, és az intonációs nüanszokról. Az intonációkon nagyon sokat dolgozunk, mert szeretnénk, ha minden a legtermészetesebb, legigazabb lenne, és a pestiek, a dunántúliak, felvidékiek mind máshogy beszélnek. Ez nemcsak intonáció, hanem sokszor más szókészlet, magatartás és gondolkodásmód is. Gyakran használjuk azt, amit a legjobban ismerünk: a debrecenit. [Földeáki] Nórinak nem kellett sokat magyarázni, hogy vannak ezek a dallamok, meg félbeszakadt mondatok, és mögöttük az elhallgatott és mögöttes gondolatok, mert ő is debreceni, ebben nőtt fel.

Az egyik szereplő gyakran sóhajtva azt mondja, hogy „hát, igen”. Ezt nem lehet visszaadni fordításban. De a történet magját is nehéz, hogy valaki át akar jelentkezni más címére, hogy jobb óvodába kerüljön a gyereke.

Nehéz, de úgy a látom a lényeg egész jól átmegy. Mindig keresünk egy kiindulópontot, mint jelen esetben az átjelentkezés, ami megteremt egy alaphelyzetet, amiben aztán szabadon arról beszélhetünk amiről akarunk. Sosem az van, hogy tudom előre az egész történetet. Felépítjük a karaktereket egy nagyon egyszerű módszerrel: először is neveket adunk egymásnak, aztán foglalkozásokat találunk ki mindenkinek. Megnézzük az egyes karakterek családi háttereit, a gyerekkort, a személyes kapcsolataikat, hol éltek, milyen iskolába jártak. Nem kitalálunk embereket, hanem asszociálunk a színészek kisugárzásából és fizimiskájáról. Valakiről eszünkbe jut valaki, aki ezt meg ezt csinálta, ez meg ez volt az apja és anyja – és ezekből a motívumokból behúzunk részleteket, akár a történet szintjén is. Amikor a karakterek megvannak, elkezdjük összepárosítani őket. Lehetnek-e egy pár, vagy testvérek? Vagy lehet, hogy csak egymás mellett ültek az iskolában? Aztán megvizsgáljuk a kapcsolatuk minőségét, miben vannak éppen. Ekkor már egyre közelebb kerülünk magához a témához is, ekkor kezd felsejleni az, amiről beszélnünk kell. És ezek az asszociációk útján előhívott témák találkozni kezdenek azzal, ami velünk van abban a pillanatban, amikor éppen ezt a munkát csináljuk.

Mindig feltesszük a kérdést, hogy miért akarunk kiállni a színpadra, és miért akarjuk elmondani ezt a közönségnek. A legfontosabb, hogy ezt tudjuk, hogy minden szempontból meg tudjuk védeni, amit létrehozunk: azért beszélünk erről, mert ez éppen a legfontosabb az életünkben, ez a tapasztalatunk, erről van tudásunk. A próbafolyamat alatt a téma szakértőivé válunk, átélőivé. Minek beszéljünk arról, amiről csak félinformációink vannak? Meg véleményünk. Azért beszélünk erről, mert szeretnénk ezeket a tapasztalatokat megosztani, mert lehet, hogy másoknak tanulságképp szolgál. Abból a biztonságos távolságból, amiből a néző nézi, talán rátekinthet a saját valóságára, mert a leghétköznapibb dolgokról beszélünk, melyek vele is megtörténhetnek. Végigvezetjük saját magunkon ezeket a problémákat, történetté alakítjuk, majd megpróbáljuk a legtermészetesebb formát megtalálni, hogy a nézők minél könnyebben rá tudjanak kapcsolódni. Ne azt nézzék, hogy van megcsinálva, micsoda rendezés, micsoda alakítás, hanem azt, ami a lényeg. A lényeg pedig az, ami vele van.

A film vizualitása ehhez igazodik?

Minden ehhez igazodik. Nem csak ehhez, az összes körülményhez. Van olyan persze, hogy az embernek van egy víziója, és tűzön-vízen át azt akarja megvalósítani, még ha nem is kedveznek a körülmények ennek. Én mindent a lehetőségekhez igazítok. Itt a filmnyelv egyik része praktikum: volt tizenkét forgatási napunk. Ez nagyon kevés. Nincs idő sok beállításra, átállni, átvilágítani, tripla ennyi nap kellett volna hozzá. Hosszú beállítások kellettek, minél hosszabbak. Kicsi volt a helyszín, nem volt elég terünk, ráadásul csak két irányunk volt. Ebben a koordináta-rendszerben kellett dolgoznunk. Nem akartam, hogy csak fix beállításokból csináljuk meg az egészet, mert akkor nem lett volna benne az a fajta stilizáció, ami az alapanyagban megvan, ami akármennyire is tűnik természetesnek, mindig kanyarodik az abszurd és a metaforák irányába. A tér, a koreográfia, a tartalom, a karakterek, a különböző életek és ízlések mind kombinálódnak, kölcsönhatásba lépnek, és ebből kell egy egységes univerzumot létrehozni. A helyszínen aztán érzi az ember, hogy mi fér bele meg mi nem.

A Kálmán-nap első fele kifejezetten idilli: vidéki faház, beszűrődő napsütés, nyugalom. Amit aztán minden szereplő elkezd megbolygatni. Nem szadizmus ez, belerakni őket egy ilyen környezetbe, majd megkínozni őket?

Nagyon sokan élnek ilyen idilli környezetben. Mi rakjuk be magunkat idilli környezetbe és kínozzuk egymást, ez a helyzet. Nem én teszem, mi tesszük. Összerakjuk az évek alatt, már aki össze tudja. Vágyunk erre a nyugodt idillre. De amíg összeraktuk, a lényeg elveszett. És rengeteg ilyen történetet hallani, hogy valakit elhagy a felesége, de nem érti, hiszen nekik mindenük megvolt, ezért dolgoztak, hogy ez meglegyen. Egy aknamezővé vált az egész. El is hangzik a filmben, hogy nem jó ez a ház, át kellene rendezni. Költözzünk el. De az nem old meg semmit. Visszük magunkkal az összes szart, ott se lesz más. De azt kimondani, hogy vége, kurvára nehéz. Az egyik szereplő kimondja, a másik tudomásul veszi, de minden marad a régiben. Kimondani fontos, de még mindig nem elég. Meg is kell tenni. De a megtevésnek is sok fázisa van.

Az elszakadás – ha nem halállal végződik – egy nagyon hosszú, évekig tartó folyamat.

Ez a film egy trilógiának a középső darabja. Talán akkor lesz igazán érthető és komplex, amikor a harmadik része, az Egy százalék indián is kijön.

Tanulnak ezek a karakterek bármit a film végére?

A karakterek? Egy délután alatt? Nem tudom, nem hiszem. Talán a néző. Az Egy százalék indiánban megtörténik az, ami itt folyamatosan fojtóan megvan, de vissza van tartva. És az a történés nagyon fájdalmas. Ez tanulás? Nem tudom. Félek is azt a filmet bemutatni. Színházban már lehet látni, de filmben mégis más. Végérvényesebb.

Ön tanult ebből a filmből?

Azt mindenképpen, hogy kell egy ilyen filmet megcsinálni, de magánemberként, mint pszichoterápia nem működik az ilyesmi. Nem itt és így fogok megoldást találni a privát problémáimra, az biztos. És nagyon sokszor nincs is megoldás. Vannak megoldhatatlan és elkerülhetetlen dolgok, azzal nincsen mit csinálni, el kell fogadni.

Azért adja magát a kérdés, mert ezeknek a filmeknek Hajdu Szabolcs a rendezőjük, írójuk, szereplőjük.

Igen, ezt tudom. Mindig magyaráznom kell, hogy ez nem én vagyok. Az utolsó részben ez is benne van: a végén elkezdenek beszélgetni arról a szereplők, hogy látott-e valaki mostanában egy jó filmet. Az egyik szereplő mondja, hogy Ernelláék Farkaséknál, azt láttátok-e. Aztán elkezdenek vitatkozni, az egyiknek nagyon nem tetszik, én meg próbálom védeni, mármint nem mint Hajdu Szabolcs, hanem mint a karakterem. Próbálja védeni az attitűdöt, hogy valaki csinál egy autobiografikus történetet, és magából dolgozik. Felhozom érvként, hogy figyelj, minden művész ezt csinálja. Petőfi, József Attila vagy Fellini mit csinált? Valahol mindenben ott vagy benne, de ez egy szublimált, átszűrt, kompresszált valami, ami több mint te, mert a többiek is hozzáadták a sajátjukat.

Mindig is egy trilógia volt a terv?

Amikor megcsináltuk az Ernellát, az előadást és a filmet, láttuk, hogy ez univerzális dolog. A fő újdonsága az volt, hogy az unalmas középosztályról, a társadalom derékhadáról beszélt. Erről nem nagyon szoktak beszélni, mert unalmas. A próbák szüneteiben beszélgetünk különböző dolgokról, mi van most a világban. Általában az aktuális hírek, most Izrael és Palesztina, akkoriban a migránsok voltak. Az oktatás helyzete, politika, demokráciadeficit – ezek vannak a világban. De az életünk más. Azokat az észrevétlen, hétköznapi semmiségek határozzák meg. Amikor az Ernellát csináltuk, akkor mondtam azt, hogy hagyjuk a nagy topikokat. Lehet, hogy unalmas, de menjünk mégis abba az irányba, hogy a kis semmiségeket rakjuk mikroszkóp alá. Hátha ezek a semmiségek felnagyítva a vásznon vagy a színpadon láthatóvá válnak, és már nem tűnnek semmiségnek. Mert rájössz, hogy ez az életed.

Az életed nagy része alapvetően ez, a sok kis hülyeség, és nem az ami távoli világokban történik.

Ott is megvan nekik a sajátjuk. De itt nekünk ez van. És ez is tud nagyon tragikus meg végzetes lenni. Ebben is bele lehet dögleni, az biztos. Erről beszéltünk, hogy a középosztály és a középgeneráció a legunalmasabb minden szempontból, de közben meg a legtöbb ember ebben van, és róluk senki se beszél.

Az Ernelláék után mondták az emberek, hogy akarnak még ilyet. Sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy ez nekünk, rólunk, itt szól, nekünk lett csinálva. Ez így is volt. Megírtam a Kálmán-napot, de még akkor sem volt még semmiféle trilógia a fejemben. Amikor elkészült, akkor éreztem, hogy itt minden abban a befojtott, nyugtalanító befejezetlenségben reked, ahogy sokszor a nagy életszakaszok. Az ember mindig vár valami lezárást egy szakasznak, ami lehet, hogy soha nem történik meg. Folyamatosan egy nyugtalanító érzés van jelen, ami el van nyomva, mert lehet, hogy a felmerülő problémákra már nincsenek megoldások. Nem tudsz már megoldást találni, csak lezárást. A Kálmán-nap odáig ment. Nem láttam, nem volt tapasztalatom, hogy megoldást találjak annak az életszakasznak. Amikor írtam az Egy százalék indiánt, úgy éreztem, hogy emelni kell a tétet. El kell menni a végéig. Így lett trilógia, és valóban az, mert nem akarok egy negyedik ilyet csinálni. Éles váltás lesz, tök mást fogok csinálni. Egy életszakasz és egy alkotói szakasz lezárása ez. Nem terveztem azt sem, hogy ilyen típusú filmeket fogok csinálni. Nem ilyeneket csináltam előtte. Kényszerből kezdtem a színházzal foglalkozni. Az is egy kényszer volt, hogy független filmeket kezdjünk el csinálni. Megcsináltunk négyet egymás után. Ennek így vége.

Kiteljesedve érzi magát ezekben a filmekben?

Mindig úgy nézem, hogy mik a lehetőségeim. A legnagyobb hülyeség lenne azon sírni, hogy ide születtem. Ezek a lehetőségek voltak adottak, és ezeket a lehetőségeket, amennyire tudtam, kihasználtam. Ilyen szempontból a lelkiismeretem nyugodt. Kitekertem belőle, amit lehet. Ennél többet nem tudtam volna, de más se nagyon tud.

Éppen egy A kategóriás filmfesztiválon ülünk.

Akkor sem lenne semmi baj, ha nem itt ülnénk, hanem ha egyszerűen csak megcsináltuk volna, és kész. Valamit csináltunk. Nem fordultunk be a passzív gombalétezésbe, hanem valamit megpróbáltunk csinálni.

Lesz megint olyan, hogy egy filmjét a vízió szabja meg, nem pedig a keretei?

Ez nagyon nehéz. Amikor az ember rááll arra, hogy abból főz, ami van, akkor az egy életmóddá válik, és elbátortalanodik abban, hogy nagyobban gondolkodjon. De ezt szeretném most. Sajnos Magyarországon nem lehet ezt megcsinálni. Fájdalmas dolog, hogy ezt más nyelven, más emberekkel kell, de nincs más út. Nincs más lehetőség.

A Kálmán-nap nem egy politikus film, de egy zéró pénzből készült Hajdu Szabolcs-filmet politikai gesztus is megnézni. Ez ön szerint fog változni?

Azokban az országokban, ahol nincs túl nagy állami támogatás – például Amerikában –, ott a független film egy ugyanolyan kényszerhelyzetből jön mint itt. Ha valaki nem tud labdába rúgni a stúdióknál, megcsinálja kicsiben. De nincs politikai felhangja. Mindenki szabadon azt csinálhat, amit akar. Ezekben a kis országokban, ahol van némileg korszerű kulturális koncepció a vezetők részéről, ez nem tud előfordulni, mert a művészet egy fontos része a nemzeti identitásnak, a tehetséget lehetőséghez juttatják. Ha a vezetők valós nemzeti kultúrát akarnak, hagyniuk kell a kortárs művészeket szabadon lélegezni. A nemzeti kultúra azt mutatja meg, hogy abban az országban, azok az emberek, akik ott élnek, azok éppen mit gondolnak a világról, összehasonlítva másokkal. És ez hihetetlenül izgalmas.

Demokratikusan működő, empatikus vezetésű országokban nem hiszem, hogy szükség lenne arra, hogy a független film egy demonstratív, politikai gesztus legyen. A művészek reagálnak. Ha nincs politikailag érdemleges, említésre méltó dolog, akkor nem reagálnak. Azt el tudom képzelni, hogy az által, hogy a technológia sokkal elérhetőbb, sokkal több ember tud filmet csinálni, ezért a rövidfilmes területen sok olyan lesz, meg van is, aki nem vár pályázatokra, hanem megcsinálja. Vagy van annyi pénze, hogy vegyen egy kamerát, meg finanszírozza a forgatást, de ennek semmi köze a politikához.

Mostanában az vált fontossá, hogy úgy legyek független, hogy ne kelljen társadalmi reflexiókat adnom. Hogy ettől is független legyek. Ne szervákat adogassak vissza, hanem teljesen szabadon játsszak.

De ezt az állapotot elérni Magyarországon nagyon nehéz.

A művészek félig-meddig aktivistákká váltak. Mindenki nagyon társadalomtudatos. A művészet nagyon társadalomtudatossá vált. Reflektálnod kell, ha nem reflektálsz, akkor öncélú vagy. Figyelmen kívül hagyod a közérdekű dolgokat. Én viszont öncélú szeretnék lenni. Játszani szeretnék. Örömöt átélni. A filmek nagy részéből, és a világban is eltünedezik az öröm, a gátlástalanság felszabadító ereje. Ez a távolság az, ami hív engem. Lehet, hogy egy kommerszebb irány az, ami szórakoztató. Szerintem egyébként a Kálmán-nap is szórakoztató, bár itt nem nagyon röhögtek a vetítésen.

Volt, ahol röhögtek?

A színházban szanaszét röhögik magukat az emberek. De az Magyarország, ezeken az apró hülyeségeken röhögsz. Azt a kisstílűséget nem tudod lefordítani, amikor Kálmán azt kérdezi, hogy még mi segítsünk nekik, amikor ők meg a bográcsot is elkérték. Ezt hiába fordítják le.

A Kálmán-nap premierje a tallinni filmfesztiválon volt. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.