Miért hallgatnak a színészek? Mert annak tudsz visszaordítani, akivel egyenrangú viszonyban vagy

Mire kondicionálnak a színészképző egyetemek, iskolák, színházi társulatok? A kiszolgáltatott színész a jó színész? Tényleg a színpadon kell meghalni?

Két színész métereket zuhant előadás közben a díszletről tavaly ősszel. Felépülésük még most is tart, kártérítést nem kaptak. A vizsgálat nem állapított meg egyszemélyi felelősséget. A darab rendezője, a Nemzeti Színház igazgatója, a társulat vezetője, Vidnyánszky Attila levonta a tanulságot: a színészeknek meg kell tanulniuk biztonsággal használni a díszletet. Több fiatal színész elhagyja a Nemzeti társulatát, az eset kapcsán többször megszólaló Udvaros Dorottya szerződését nem hosszabbítja meg a színház. Trill Zsolt és Szűcs Nelli, a Nemzeti két vezető színésze az ügy kapcsán egy nemrég készült interjúban úgy fogalmaznak, hogy a színházcsinálás része a baleset, illetve hogy a színházhoz való hűség az első, minden más másodlagos.

Gyöngyösi Tamást, a Thália Tanoda egykori tanárát Hunyadi Emőke, a tanoda volt növendéke több mint húsz társával együtt feljelentette hatalommal való visszaélés, szexuális, verbális és fizikai bántalmazás miatt két évvel ezelőtt. A vizsgálat és a bírósági ügy folyamatban van. Gyöngyösi május elején a Magyar Színház egyik produkciójának olvasópróbáján mint koreográfus jelent meg.

Csak pár hír az elmúlt pár hónapból. Olvasva is ideges leszek, pedig velem eddigi színészi pályámon az említett esetekhez mérhető baleset, visszaélés hál' istennek nem történt. Amennyi történt, mégis pontosan elég ahhoz, hogy átérezzem a helyzet tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, hiszen én is ebben szocializálódtam, színészi értelemben ebben nőttem fel. De pontosan miben?

A hazai színészképzést évtizedek óta egyetlen mágikus szó határozza meg: alázat. Alázatnak nevezik azt a hitvallást, ami szerint a színész magától értetődő kötelessége, hogy mindent rendeljen alá a színháznak. Leginkább önmagát. A fizikai és mentális egészségét, az önérzetét, bizonyos helyzetekben a méltóságát. Dolgozz, amennyit csak tudsz, ne aludj, fáradt színész a jó színész. Ha annyira fáradt vagy, hogy leesel, így jártál. Örülj, hogy csinálhatod. Bírd szuflával, legyél szexi, foglalkozz a testeddel. Ha viszont a tested jelez, beteg leszel, akkor vegyél be lázcsillapítót, az előadás nem maradhat el. A színészet játék az idegrendszerrel, de ne menj terápiára, mert ha feloldod a traumád, nem lesz miből dolgoznod, nem leszel jó színész. Akkor inkább igyál.

Ne önérzeteskedj se egyéni, se társadalmi szinten, mert akkor te leszel a zűrös. A színésznek nem ez a dolga. Legyél könnyen instruálható, hozz ötleteket, de ne legyél túl okos. Legyél nagyon érzékeny, ez a szakmához elengedhetetlen. De az osztályfőnök/rendező/igazgató személyeskedésén ne sértődj meg. Ha kiabál, megaláz, abból halld meg csak a használhatót. Ha nincs benne használható, akkor az egészet engedd el. Könnyedén.

Bírd a kritikát, akkor is, ha a testedről van szó.

Nem te vagy a fontos, hanem hogy jó legyen az előadás. Lehet, hogy egy állat, de zseniális rendező. És ez számít. Egyébként is, sok a színész, kicsi a piac, bármikor lecserélhető vagy. A temető tele van pótolhatatlan emberekkel.

Ezekkel a szűkös keretekkel, ami marad a színészeknek: a hallgatás és a ventilálás. Öltözőkben, büfékben, forgatási szünetekben. Nem túlzás azt mondani, hogy a „kit hogyan aláztak meg az egyetemen/próbafolyamaton, ki kinek milyen vállalhatatlan dolgot mondott, ajánlott, kért, tett” téma a legegyszerűbb kiindulási pont, ha beszélgetést akarsz kezdeményezni kollégákkal. Ez az egyetlen terület, ahol még Vidnyánszky Attilának sem sikerült megosztani a színésztársadalmat. Ebben nincs politikai oldal, nincs generációs szakadék, ehhez mindenki tud kapcsolódni. Mindenkiből dőlnek a történetek egymásra licitálva, én is bejáratott szófordulatokkal és csattanókkal mesélem a sajátjaimat. Nevetünk, pedig nem vicces.

De miért nem állnak ki magukért a színészek? Egyáltalán hol kezdődik a határátlépés? Mikor már fizikai következményei vannak? Vagy a személyeskedéssel? A kiabálással? De miért nem kiabálunk vissza? Miért hallgat mindenki? Miért nem szólal meg például egy ennyire szélsőséges eset kapcsán sem a Nemzeti társulata?

A válasz nagyon egyszerű: mert annak tudsz visszaordítani, akivel egyenrangú viszonyban vagy. Akivel szemben nem kell félned a következményektől, akinek nem vagy kiszolgáltatva egy oktatási intézményben, színházban vagy akár egy hathetes próbafolyamat során.

Ahol a jövőd, a szakmai megítélésed vagy az egzisztenciád a tét, ahol gyerekstátuszban vagy tartva, ott nem tudsz visszaordítani.

Ehhez ugyanis az kellene, hogy létezzen a színházi szakmán belül egy olyan alapvetés és konszenzus, hogy színészként nem alázhatnak és sérthetnek meg, nem élhetnek vissza a hatalmukkal, nem veszélyeztethetik a testi épségedet. Hogy a színész méltósága és egészsége nem beáldozható még egy zseniálisnak mondott rendező zseniálisnak ígérkező előadása oltárán sem. Hogy az egyetemen ne csak azt oktassák, hogy hogyan ne sípoljon az s, hanem azt is, hogy hogyan kommunikáljon egymással színész és rendező, hogyan húzd meg a határaidat, hogyan állj ki magadért és másokért egy próbafolyamat során, kihez fordulj, ha határátlépés történik. Az én generációmat erre senki nem tanította meg, fel sem merült. Aki tudja, az vagy otthonról hozza, vagy egyéni személyiségfejlődés útján jutott el oda.

Tizenegy éve végeztem a Kaposvári Egyetemen, nem tudom, hogy azóta mennyiben változtak a dolgok, hogy mi folyik most a színművészeti egyetemeken színészképzés címszó alatt. De vannak sejtéseim, hogy mennyire kezelheti egyenrangú partnerként, felnőttként a diákokat egy olyan gárda, aminek a vezetője, mindenféle párbeszédet mellőzve, a diákokkal és tanáraikkal szembefordulva alakította át erőszakosan az egyetemet, egyébként egy színházi bántalmazási esetet használva ürügyként.

Az elmúlt években több lehetőség lett volna a normaváltásra. A leghangosabb talán Eszenyi Enikő ügye volt, amikor a Vígszínház korábbi és jelenlegi tagjai közül több mint hetvenen tettek vallomást az Eszenyi által őket ért verbális, fizikai és szexuális abúzusról. A vizsgálat érthetetlen körülmények között lezárult, a vallomásokat megsemmisítették, a szembenézés, bocsánatkérés, következmények nélkül elmaradt. Ezzel további évekkel elodázva az intézményi szinten bekövetkező változás lehetőségét.

Kedves színészek bárhol az országban!

Jól van ez így? 2024-ben is hulljanak könnyek és színészek Thália oltárán? Nőjön föl még több nemzedék a kiszolgáltatottságra trenírozva? Ki érezte már magát veszélyben, és miért? Mi lenne az első dolog, amit változtatnál a szakmában? Ha lenne működő érdekképviselet, ti hogyan szeretnétek kialakítani? Csak pár kérdés, amiről annyira jó lenne, ha végre szakmai párbeszéd indulhatna, politikai nézettől, társulati tagságtól, életkortól függetlenül.

Az önmagunkért való kiállás, az erre vagy éppen ez ellen való nevelés nem gondolom, hogy csak a színészek problémája. Az elhallgattatás társadalmi rendszerében mindannyiunk feladata és érdeke megtanulni a határhúzást, és azt, hogy hogyan hallassuk a hangunkat, ha visszaélés történik akár munkahelyi környezetben, akár társadalmi szinten. Ha bármelyik színtéren előremutató változás indul, az mindannyiunkat közelebb vihet egy egészségesebb, szabadabb társadalomhoz. Legyen így!