Hogy szerethetem a hazámat, ha egyszer ő nem szeret engem? Hát hülye vagyok én?

2024. július 12. – 15:15

Hogy szerethetem a hazámat, ha egyszer ő nem szeret engem? Hát hülye vagyok én?
Illusztráció: Lerch Julcsi / Telex
Rainer-Micsinyei Nóra
Rainer-Micsinyei Nóra
színész, humorista

Másolás

Vágólapra másolva

Alig kezdődött el a július és már javában zajlanak az események.
Orbán Viktor Magyarország nevében átvette az Európai Unió soros elnökséget. Brüsszel elfoglalva! A magyar miniszterelnök összeállva a szélsőjobboldali osztrák és cseh pártokkal Patrióta kiáltványt fogalmazott meg és írt alá, amiben ez áll:
„Visszavesszük intézményeinket és olyan irányba tereljük az európai politikát, amely a nemzeteinket és népeinket szolgálja. Előtérbe helyezzük a szuverenitást a föderalizmussal szemben, a szabadságot a diktátumokkal szemben, és a békét: ez az Európát szolgáló patrióták kiáltványa.”

Patriótának lenni egyáltalán nem könnyű. Nekem is intenzív viszonyom van vele, ami ez elmúlt éveimet nagyban meghatározta. Ha pár éve megkérdezik tőlem, hogy patrióta vagyok-e, magától értetődően vágtam volna rá, hogy nem. Lehet, hogy még egy Hülye vagy? is kicsúszott volna. Hiszen, ha szeretem a hazámat, akkor azt is szeretnem kell, ami itthon folyik, azokkal is egyet kell értenem, akik a hazaszeretetet zászlójukra tűzve vállalhatatlan dolgokat tesznek, ez pedig nem megy.

A családom minden ágról külföldről származik, az anyám vonalán svábok, az apám vonalán németek és osztrákok voltak az őseim, amíg a dédapám nem hozott egy felelős döntést a Monarchia szétesésénél: ő bizony magyar lesz. Az eltökéltségét bizonyítja, hogy pénzt, fegyver, paripát nem sajnált a célja elérésére. Örökbefogadtatta magát egy magyar katonatársával. Nehogy a papírokon múljon! És sikerült. Magyarok lettünk. Dédapám tehát igazi migráns patrióta volt.

Több, mint száz évvel később, én, dédapám dédunokája, a 2022–es választások eredményén annyira megsértődtem az országra, hogy hoztam egy felelős döntést: elköltözöm Bécsbe. Élni. És örökre. Pénzt, fegyvert, paripát nem sajnálva, vittem az egész pereputtyot. Nem akartam az lenni, aki nem ismeri fel idejében, hogy mikor kell lelépni, aki egész életében csak beszél arról, hogy el kellene innen menni, aztán jól ittmarad. És egyébként is, én nem vagyok patrióta, ha valami, akkor én európai vagyok, ideje ott is élni.

Azt gondoltam, hogy nekem ez az egész országváltás meg sem fog kottyanni. Hát mi hiányozna? Az, hogy elküldjenek az anyámba vezetés közben, vagy, hogy végignézzem, ahogy elégetnek több milliárd forintnyi közpénzt augusztus 20-án? Hogy az utcára kilépve egy hugyozó ember látványa fogadjon?
Először csak a kinti tereket kötöttem magyar megfelelőkhöz (bécsi Hősök tere, bécsi Margitsziget), aztán az embereket is (bécsi Kati). A magyar hírportálokat úgy olvastam, mintha nem lenne holnap. Képben is akartam lenni, és visszaigazolást is akartam, hogy jól döntöttem. Voltak könnyebb és nehezebb időszakok. Mikor először blicceltem a metrón, azt éreztem, van esély, lehet, hogy egyszer fogom magam itthon érezni. Jól esett, hogy, ha segítséget kérek az utcán egy idegentől, nem rémülnek halálra, hogy hozzájuk szóltam, és nekem sem kell fordítva. Hogy minden járat akkor jön, amikorra ki vannak írva. Ámulva néztem a baleseti ügyeletet, ami úgy néz ki, mint bármelyik magánkórház itthon. Ahogy az orvosok és nővérek mosolyogva járkálnak a folyosókon, nem a kimerültségtől és a kiégéstől önmaguk árnyékaként. Hogy nem kell sehol bizonygatnom az igazamat, mert bíznak bennem.

Máskor viszont, mint egy drámatagozatos a matek csoportban, álltam a kukatárolóban, kezemben a bontatlan csomagolásban megromlott hússal, hogy vajon a hetven rekeszes szelektív kuka melyik részében kell dobni, hogy ne büntessenek meg csilliárd eurókra? Nem értettem, miért nem értik a humorom, a gesztusaim. Hogy miért kell mindent lepapírozni, nem lehetne elintézni csak úgy, okosba? Aztán titokban elkezdett hiányozni Budapest. A széthugyozott utcák, a pultosok, akik előtt hiába áll a sor, megbeszélik még gyorsan (lassan) a magánéleti eseményeket, mintha senki nem hallaná. Az izgalom, hogy vajon átengednek a zebrán, vagy áthajtanak rajtam. Megdobbant a szívem, mikor a bécsi LIDL húspultjánál az egyik csomagoláson azt láttam: ungarische salami.

Jézusom, mi történik? Nekem honvágyam van?

De hogy lehet ez? Hogyan hiányozhat egy olyan haza, ami listákra tesz engem, mert kritikát merek megfogalmazni, vagy éppenséggel nevetni rajtuk? Ami a szegényeket, elesetteket, a legkiszolgáltatottabb gyerekeket nem csak cserben hagyja, hanem még beléjük is rúg? Ami kirekeszt és szegregál? Ahol nincs működő oktatási rendszer, nincs jövőkép? Ahol mindennap hálát adok, hogy sem én, sem a hozzátartozóim nem szorulnak rá (maradjon is így!) a csődbevitt és működésképtelen egészségügyi rendszerre? Ahol egy gyógyszerész fogja irányítani a kulturális (vagy kultúrális, ki hogy ejti) életet? Ami a nőkben csak szülőcsatornát lát? Ahol kastélyok kerülhetnek magánkézbe ingyen, múzeumokat központosíthatnak csak úgy, egy tollvonással, ahol tudományos és egyetemi autonómia beszántva, kultúra elintézve hetedíziglen?

Hogy szerethetem a hazámat, ha egyszer ő nem szeret engem?

Hát hülye vagyok én?

Aztán visszaköltöztem, alapvetően magánéleti okok miatt.

De be kellett vallanom magamnak, hogy azért is, mert hiányzott. A haza. Hogy tud hiányozni, és szabad is hogy hiányozzon.

Mikor hazaköltözve összefutottam ismerőseimmel, és megkérdezték, hogy milyen újra itthon, csak félve mertem azt mondani, hogy jó. Hülye vagy?

Zavartan mosolyogtam és arra gondoltam, hogy hát ez történt, patrióta lettem. Patrióta vagyok. Csak máshogy, a magam módján. Nem hordok kokárdát több, mint tíz éve, hiába próbálom, nem megy, és lehet, hogy már soha nem is fog. Ódzkodom a zászlótól és a magyaros viselettől. Ha Nagymagyarországos matricát látok egy autón, szomorú leszek. Tiszta szívemből drukkolok a magyar válogatottnak, de ha fociról van szó, a szívem fele mégis elfacsarodik. Nem értek egyet szinte semmivel, amit a patriotizmust zászlajára tűző magyar kormány tesz.

És közben imádom a nyelvet, a humort, ami csak olyan népnek lehet, amelyik tudja milyen, mikor nem mondhatod ki azt, amit gondolsz.

Imádom Budapestet, a tereket, a budai hegyeket! Hogy, ha leesik az eső, minden egyes alkalommal megáll a közlekedés. Hát erre senki sem számíthat!

Rájöttem, hogy az én patriotizmusom az, hogy meg merek fogalmazni kritikát a hazámmal szemben, hogy merek belőle viccet csinálni, ahogy a csövön kifér! Hogy nem vesztem el a jókedvemet, nem adom oda a kormánynak, Orbán Viktornak, se senki másnak.

Island of difference!

És hogy az is lehet patrióta, aki nem jön haza.

Mert nem tud, nem akar hazajönni, mert az anyagi túlélése, biztonsága vagy a jókedve múlik rajta. Vagy csak boldogabb máshol. Ahogy én sem zárom ki a lehetőségét annak, hogy lesz még olyan, hogy hozok egy felelős döntést és újra elmegyek. Aztán majd visszajövök, vagy nem.

Orbánék kiáltványa szerint az európai ember három dolgot akar, ezek:

  • béke
  • rend
  • fejlődés.

Ha már Orbán Viktor megnyitotta a csapot, akkor európai emberként és friss patriótaként én is szeretném megosztani azt a három dolgot, amit nagyon akarok:
(Figyelem, Patrióta kiáltvány!)

  • Ne toljuk egymást az autópályán (legalább a külső sávban ne)
  • Ne beszélgessenek a pultosok, ha látják, hogy sor áll
  • Ne hugyozzunk az utcán.

Hová tűntek az egyedi hangok, a különleges nézőpontok és a valódi viták? Egyre inkább hiányzik a közéleti, társadalmi kérdésekről való rendszeres párbeszéd, gondolkodás. Ezért a Telexen mostantól minden héten egy-egy szerző jelentkezik majd véleménycikkével sorozatunkban. Az induló négyes: Babarczy Eszter író, eszmetörténész, Rainer-Micsinyei Nóra színész, humorista, Szél Dávid pszichológus és Vonnák Diána kulturális antropológus és író. Nem feltétlenül értenek mindenben egyet és előfordulhat, hogy a szerkesztőség álláspontját sem tükrözik, de épp ez a lényeg, lehetőséget adni arra, hogy eltérő álláspontokat és szokatlan gondolatokat is bemutassunk.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!