Babarczy Eszter: Kimondták rám a rákítéletet, és mindenki rohant segíteni, a halállal fenyegető depressziót titkolni kellett

A munkahelyem nagyszerű gesztusként befizetett minket egy magánegészségügyi biztosítóhoz. Itt az alkalom, gondoltam, hogy az engem évek óta gyötrő kisebb dolgoknak utánajárjak. Kaptam egy beutalót gerinc-CT-re, ha nem is másnapra, de két héten belül. A gerinc-CT-t kiértékelő orvos megjegyezte a leleten, hogy van egy képlet a tüdőmben, ami akár daganat is lehet.

Két hónappal később – nem szórakoztatom az olvasót az addig elvezető sok-sok vizsgálattal – befeküdhettem a Korányi-intézetbe, ahol kivették a bal tüdőlebenyem, mert úgy értékelték, hogy a daganat rákos volt.

Tehát rákos vagyok. Amikor különféle embertársaimmal időpont-egyeztetés közben szabadkoznom kellett, hogy nekem elvileg jó, de ha aznapra teszik a PET-CT-vizsgálatot, vagy a műtétet, vagy a kontrollt, akkor sajnos nincs módom azon változtatni, mindenki végtelenül megértő volt.

Sőt, nemcsak hogy megértő: barátok, rokonok, kollégák tömegei ajánlották fel, hogy bármiben segítenek, ha szükséges, beszélgetnek velem, ha erre van kedvem, bevásárolnak nekem, ha nem tudom ezt megoldani. Az volt a benyomásom, hogy ha a „rák” szó elhangzik, mindenki eldob mindent, és rohanna segíteni. Hogy honnan van a ráknak ez a mágikus képessége, azt csak gyanítom: hosszú időn át halálos ítéletként gondoltunk rá, és a halál gondolata sok mindent felülír és sok mindent tesz relatíve érdektelenné. A halál gondolata mozgósítja az emberi jóérzést és segítőkészséget, még akkor is, ha egyébként a rákos betegen nem tudnak különösebben segíteni. Nem tudnak, de akarnak.

A fiamnak kicsit csodálkozva mondtam, hogy mindez az aggodalom és segítségcunami úgy érkezett az életembe, hogy nem volt különösebb panaszom: nem voltak tüneteim, nem fájt semmim, tudtam jönni-menni, csak éppen kimondták rám a rákítéletet. Voltam én már rosszul – mondtam neki, aki szintén turbó fokozaton szervezte a gyógyulásom és az életem –, de akkor semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Ellenkezőleg. Amikor legutóbb (sok-sok éve) szuiciditás miatt befektetett a pszichiáterem két hétre a Nyírőbe, arra jöttem ki, hogy ki akarnak rúgni a munkahelyemről, mert nem tartottam meg az óráimat. El tudnák ezt képzelni a mostani rák esetében?

Olyan nagy a kontraszt a kétféle halálfenyegetés fogadtatása között, hogy én régebben úgy jártam-keltem a világban, hogy mindig tudatában voltam annak, el kell titkolnom, ha szuicid késztetéseim vannak. A legjobb indulatú ismerősömet is csak végtelenül zavarba hoznám ezzel, és végső soron az emberek elfordulnak, mert nem tudnak a mentális fájdalommal mit kezdeni. A depresszió mélypontján nagyon kevés – és gyakran szintén érintett – barát kivételével senki sem akart nekem segíteni.

Ezzel nem szemrehányást akarok tenni a társadalomnak, egy tényt állapítok meg. Valamiért kulturálisan (vagy talán biológiailag?) hiányzik belőlünk az a tudás, hogy mit kezdjünk egy mentális zavartól szenvedő emberrel. Sokat fejlődött a társadalom abban, hogy egyáltalán tudomásul vegye, hogy vannak ilyen betegségek, tehát már nem teljesen tabu erről beszélni. De hogy mit kezdjen vele valaki, ha a másik embernek ilyen baja van, arra nézve egyáltalán nincs kulturális tudásunk. Ennek részben oka az, hogy a közelmúltig még a tényét is titkolni kellett, hogy valakinek mentális problémái vannak, részben viszont valami másból ered: a tehetetlenségünkből.

A civil ember általában a rákkal szemben is tehetetlen, de felajánl mindenféle segítséget, amiről úgy képzeli, hogy hasznos lehet. A mentális probléma esetében viszont nem tudja elképzelni sem, hogy mi lehet hasznos. Teljesen tehetetlenül áll szemben a szenvedővel. És mivel nem is érti, és nem is érzi, hogy tudna segíteni, ráadásul a mentális betegek egy jelentős része nem kommunikál igazán jól, amikor mélyen van, ezért végső soron a civil rendes ember elfordul. Széttárja a kezét. Itt nincs mit csinálni. A mentális betegségek és zavarok esetében nem működik a normális empátia. Nem tudom elképzelni, milyen neki most, mert teljesen idegen, furcsa, érthetetlen az állapota. Nem tudom a helyébe képzelni magam.

Igyekszem kicsit óvatosan fogalmazni, mert nem vagyok szakember, de úgy látom, hogy a rákról sokkal többet tud a tudomány is, mint a mentális zavarokról. 40 éves diliflepnis pályafutásom alatt az lett a benyomásom – amit persze, mint sok más beteg is, úgy igyekeztem ellenőrizni, hogy elolvastam a szakirodalmat –, hogy nemcsak a hétköznapi ember nem tud eleget a mentális betegségekről, de a szakma sem. Vannak egymásnak időnként ellentmondó elméletek, terápiás iskolák, vannak gyógyszerek, amelyeket fejlesztenek, anélkül hogy igazán tudnánk, hogyan működnek. Az agy nagyon bonyolult dolog. Egy indokolatlanul osztódó sejtkupacnál jóval bonyolultabb.

Az empátia hiányát tehát az is megalapozza, hogy nincs igazán kiérlelt, a hétköznapokba átcsorgó tudásunk arról, mi okoz egy mentális betegséget, és hogyan lehet gyógyítani. Ennek hiányában pedig nagyon elmosódott a határ a „problémás ember” és a „beteg ember” között.

Akinek mentális zavara van, az gyakran – nem mindig – „problémás ember”. Rosszabbul kommunikál, esetleg a viselkedésében is vannak furcsa dolgok, előfordulhat, hogy kevésbé lehet rá számítani. Ezek a vonások mind arra késztetik a „normálist”, hogy leírja a mentális zavarral küzdőt. Mivel nem értem, mi történik vele, és nem tudom, egyáltalán hogyan lehet segíteni, azt a megoldást választom, hogy elfordulok. Vagy esetleg egyenesen megbüntetem, sőt kirekesztem. Ha valaki eltöri a bokáját, az három hét fekvőgipsz, de belátható. Ha valakinek borderline személyiségzavara van, az nem belátható távon gyógyul és nem világos, hogy kell-e neki segíteni a bevásárlásban.

Én mentális betegként hosszú ideje azt gondolom, hogy a mentális zavarból az út akkor vezet kifelé, ha nem adjuk át magunkat neki. Magyarán a betegnek folyamatosan, aktívan küzdenie kell a betegsége ellen, és helyt kell állnia a valóságban. Egy diagnózis nem felmentés, mert végső soron a valóság nem kíváncsi a diagnózisra, csak a teljesítményre. Ennek pedig nem az a jelentősége, hogy a teljesítményt kell fetisizálni, hanem az a meggyőződésem alakult ki, hogy az embert a teljesítményei, a megoldott problémái építik: ezekből alakul ki egy olyan szilárd és pozitív énkép, ami felülírhatja a belső zavarok hangját. Minél több dolgot tud megoldani egyedül is (esetleg kis segítséggel) egy mentális zavarral élő beteg, annál jobban lesz. Én úgy éltem túl a saját bipoláris depressziómat, hogy muszáj volt teljesítenem. De azért vannak megtehető lépések, hogy a mentális zavar iszonyatos magányát és elesettségét enyhítse a társadalom.

Először is, az oktatásban sokkal többet kellene mentális egészséggel foglalkozni. Írtam már, hogy a fiatal felnőttek és a kamaszok elkeserítő állapotban vannak, úgyhogy már ez is indokolná, hogy napi testnevelésóra helyett vagy mellett napi mentálisegészség-órát tartsanak nekik. Jelenleg a fiatalok TikTok-videókból tájékozódnak és öndiagnosztizálnak. Csakhogy a TikTok-videók, bár oldják a stigmát némileg, nem tanítják meg, hogyan lehet kisebb vagy nagyobb lépéseket tenni a gyógyulás felé.

Másodszor, a mentális problémák nem kuriózumok. Fontos fázis volt, amikor megtudtuk, hogy Diana hercegné is volt bulimiás, de most már arra lenne szükség, hogy a társadalom – és a politika – tudatosítsa, hogy a mentális zavarok minden családot elérhetnek. Élete során az emberek 20-30 százaléka tapasztal meg extrém szorongást, depressziót és hasonlókat, és akkor még nem is beszéltünk azokról, akik alkohollal igyekeznek gyógyítani magukat. Az intézményrendszer súlyosan alul van méretezve és finanszírozva. Hónapokig kell várni terápiára, ha van egyáltalán a közelben. Az állam nem kezeli prioritásként azt a területet, amin könnyű spórolni, csak éppen a nemzetet ássa alá ez a spórolás.

A mentális betegség olyan hétköznapi titok, amitől végső soron mindenki szenved. Szenved az érintett, szenvednek az érintett családtagjai, akik szintén nem nagyon kapnak segítséget abban, hogy hogyan is tudnának segíteni, és hogyan óvják meg saját magukat a betegség pusztításától, szenvednek az érintett jóérzésű barátai, mert úgyszintén tehetetlenek, és mert elveszítették azt a személyt, akivel a barátságuk kialakult, ha nem is szenved, de súlyos dilemma elé kerül a HR-osztály vagy a főnök, amikor hirtelen azt veszik észre, hogy az érintett nem terhelhető, de elképzelésük sincs, hogy ez meddig fog tartani, és mennyiben eszkalálódhat.

Ez a hétköznapi titok megmérgez mindent és mindenkit. Ideje, hogy foglalkozzunk vele.

Ez természetesen nem jelenti, hogy nem vagyok végtelenül hálás annak a sok embernek, aki a rákom miatt segítségét ajánlotta, vagy hogy haragszom rájuk, amiért amikor öngyilkosságot kíséreltem meg, ez eszükbe se jutott. A kontrasztra akartam rámutatni, és a kontraszt mögött meghúzódó kulturális és politikai folyamatokra. Nem szükségszerű, hogy egy mentális zavarral szenvedő egyedül maradjon, de kulturális és politikai lépések kellenek ahhoz, hogy elérjünk idáig.