Nádori Gergely: Hazaárulók

A rendszerváltás egyik első és látványos jele az volt, hogy elképesztő mértékben megnövekedett a hazaárulók és nemzetvesztők száma. Legalábbis a közbeszédben teljesen elfogadottá vált lehazaárulózni, nemzetvesztőzni a másikat, olyannyira, hogy ezek a jelzők lassan súlyukat is vesztették, alig erősebbek már, mint az, hogy pernahajder. Talán mára már el is inflálódott a hazaáruló kifejezés, néha még előkerül, hogy valaki ráront a nemzetére, de régi népszerűségéből mindenképp vesztett a koncepció. Pedig amennyiben elfogadjuk, hogy az ország és a nemzet valamiféle közösség, akkor annak elárulása igenis értelmezhető a Pál utcai fiúk keretein túl is, és érdemes elgondolkodni azon is, hogy miben jelenhet meg.

A klasszikus ephialtészi húzásokon túl, amikor valaki konkrétan egy ellenséges hadseregnek segít a sajátja ellen, kevés dolog meríti ki jobban a hazaárulás fogalmát, mint ha valaki egy nemzet jövőjét lehetetleníti el. Sok olyan terület van, ahol a jelen döntései erősen meghatározzák a jövőt, ilyen a környezetvédelem, az egészségügy és az oktatás is. A mondás, hogy olyan lesz a holnap társadalma, amilyen a ma iskolája, nem csak falvédőre való szöveg, bár annak sem rossz.

Az pedig, ahogyan a jelen kormányzat az oktatás kérdését kezeli, kimeríti a hazaárulás korábban tisztázott fogalmát.

Noha az utóbbi időszakban az oktatással kapcsolatos kérdések a tanári bérek, amúgy nagyon is fontos, kérdésére redukálódtak, annak, ami a magyar iskolákban történik, vagy éppen nem történik, ez csak egy aprócska szelete.

Idén érettségiztek a Hoffmann-bébik, azok a diákok, akik már teljes iskolai pályafutásukat a Fidesz kormányok által megálmodott és kiépített rendszerben töltötték el. Abban a rendszerben, ami teljesen átalakította az iskolák fenntartását és finanszírozását, alapvetően változtatta meg a tananyagszerkezetet, a maga módján szabott meg prioritásokat a tantárgyak között, uniformizálta a tankönyveket, hozzányúlt a kimeneti követelményekhez, az érettségihez, most pedig éppen a tanárok jogállását készül megreformálni.

Nyugodtan állítható, hogy ez alatt a tizenkét év alatt az oktatási rendszer minden eleme megváltozott, ez a rendszer teljes egészében a kormány politikájának terméke. Az idén érettségizők eközben azzal szembesülnek, hogy az, amit az iskolától kaptak, semmire sem használható, a boldoguláshoz szükséges készségeiket, ha vannak ilyenek, nem az iskolapadban szerezték meg. Nem tanultak meg másokkal együttműködni, hatékonyan kommunikálni, nem tanultak meg különbséget tenni tények és vélemények között, nem tanultak meg tájékozódni a digitális világban. De úgy érezhetik, hogy még mindig jobban jártak, mint a jövő évben érettségizők, akiknek már nem is kell érvelő fogalmazást írniuk, helyette kapnak egy tesztet a műfajokról és az írók életéről.

A modern pedagógiában sokáig 21. századi tanulási képességeknek nevezték azt, amit azért kellene megtanítani, hogy a diákok majd megállják a helyüket a gyorsan változó világban. Ez mostanra, hogy lassan az évszázad negyedénél járunk, inkább ironikus kifejezés, fel is váltotta a jövőre fókuszáló képességek terminus technicus. Olyasmikről van szó, mint a kritikus gondolkodás, kommunikáció, kollaboráció, problémamegoldás, önszabályozás, társadalmi felelősségvállalás, digitális készségek. Abban a világban, ahol évente jelennek meg teljesen új iparágak ezek nélkül senki nem tudja megállni a helyét, még kevésbé lesz képes előrébb jutni. A nemzetközi összevetésekben a magyar diákok rendre az alsó középmezőnyben szerepelnek (még az olyan tárgyakban is, amik korábban a nemzeti büszkeség részei voltak, mint a matematika vagy a természettudományok) és az eredményeik inkább romló tendenciát mutatnak.

A jelentéseket nézve szomorú tanulság, hogy nemhogy Németországgal versenyeznénk, még csak nem is Lengyelországgal vagy Csehországgal, a kérdés az, hogy Bulgáriával vagy Malajziával egy ligában játszunk-e. A különbség, ami a hagyományosabb tárgyak esetében is látványos, ezeknél

a jövőre fókuszáló képességeknél egészen drámai.

Nem csak a kollaboratív problémamegoldásban vagy a mások álláspontjának elfogadásában szerepeltek rosszul a magyar diákok, a más népek és kultúrák tiszteletében és elfogadásában például a 61 résztvevő országból a 60. helyre kerültek.

Egy globalizált világban, egy sok nemzetből álló szövetség tagjaként ez tulajdonképpen öngyilkossággal ér fel. Még szomorúbb, hogy a PISA felmérés is arra a következtetésre jut, hogy Magyarországon az egyik legnagyobb a családi háttér befolyása a diákok teljesítményére, hogy ki mire jut, az elsődlegesen azon múlik, hogy milyen családból jön. A másik megdöbbentő megállapítás, hogy Magyarországon az egyik legnagyobb a különbség az iskolák között abban, hogy milyen hátterű családok gyerekei járnak oda. Tizenkét év fideszes oktatásirányítás után van tehát egy alulteljesítő, a jövőre nem koncentráló és a társadalmi hátrányokat növelő iskolarendszer, ami sok szempontból az összeomlás határán billeg. A kormány a vitákat közben előszeretettel tereli a kultúrharc frontjára, mintha ez lenne az iskola legfontosabb feladata és problémája. Kicsit vicces arról vitatkozni, hogy mik legyenek a kötelező olvasmányok, amikor a kompetenciamérés adatai szerint a tizenhat évesek 14 százaléka elemi szövegértési képességekkel sem rendelkezik.

Már nem arról van szó, hogy az oktatási rendszer nehézségekkel küszködik, sokan riogatnak azzal, hogy a tanárhiány, az intézmények állapota milyen következményekkel járhat majd, az igazság az, hogy már most is képtelen a feladatát ellátni. Húsz iskolából csak tizenkilencben van csak matematikatanár, a huszadikban anélkül tanítják ezt a tárgyat, hogy arra képesítésük lenne. Már 2019-ben a tanári állások 5 százaléka betöltetlen volt, a helyzet azóta tovább romlott és a tanárképzés adataiból jól látható, hogy javulás nem várható a következő években sem.

Ugyan a Fidesz négyszer is kétharmados többséget szerzett, ezt a felhatalmazást nem használta fel arra, hogy a magyar oktatási rendszer legproblematikusabb pontjaival foglalkozzon, nem mert semmit sem kezdeni a szegregáció melegágyával, a szabad iskolaválasztással és azzal sem, ami a rendszert igazán pazarlóvá teszi, a kislétszámú falusi iskolákkal. A 2012-es NAT nem a jövőbe mutató irányokba állította az iskolákat, hanem egy tananyag-szörnyszülött lett, amibe minden szaktárgy beledobálgatta a szerinte fontos dolgokat, így hozva létre valami teljesen koncepciótlan és megtaníthatatlan nagyságú rémséget. Az tény, hogy Hoffmann Rózsa legalább a sok fundamentális probléma közül egyet, a tanári béreket rendezni kívánta – az ígérete addig ki is tartott, amíg be kellett volna tartani. Pedig az OECD kutatása szerint a legkönnyebben azzal lehet javítani egy oktatási rendszeren, ha a tanári béreket a diplomás bérek átlagához emelik, a további emelésnek már nem olyan gyors és drasztikus a hatása, de odáig ez szinte csodaeszköz. Ezzel az eszközzel azonban a kormány még most sem kíván élni.

Fontos leszögezni, hogy az oktatás modernizálása nem valamiféle liberálbolsevik ármány. Több olyan ország is van, amit baloldali elhajlással nem lehetne vádolni, mint például Szingapúr, ahol azt tűzték ki célnak, hogy növeljék a pedagógusok önállóságát, csökkentsék a memoriter szerepét, fejlesszék a korábban már említett jövőre fókuszáló készségeket, tegyék lehetővé az egyéni tanulási útvonalakat, a minél hatékonyabb differenciálást. Arról lehet értelmes vitát folytatni, hogy egy oktatási rendszernek elsődlegesen a hátránykompenzáció-e a feladata, ahogy ezt a szocialista gondolkodás tartja, vagy inkább meritokratikus elvek mentén kell-e működnie, ahogyan a modern konzervativizmus véli.

Viszont a meritokráciába az nem fér bele, hogy a gyerekek jelentős részének esélyt sem adunk arra, hogy kiderüljön, van-e valamilyen kiemelkedő képességük, ez a konzervatív gondolkodás szerint is a legfőbb nemzeti vagyon elherdálása.

Mindezzel szemben az anti-woke szélmalomharc, a gendermumus elleni háború és a sosem létezett nemzeti nagyságon merengés még csak nem is ideológia, hanem csupán műbalhé és idiotizmus. A jelenlegi rendszerben valódi vitákra amúgy sincs esély és nem csak azért, mert a kormány nagy nehézségben lenne, ha mindig csak a színtiszta igazat kellene mondania, hanem azért is, mert nem hajlandó szóba állni senkivel (ez volt az, amivel a tanárokat is sikerült végletekig felhergelnie), hanem azért is, mert valószínűleg nem is gondolnak semmit igazán az oktatásról, így mondanivalójuk sincs. Talán nem véletlen, hogy ha tehetik, ki is szervezik másoknak, vigye, aki akarja, egyházak, alapítványok, bárki, csak a kormánynak ne kelljen foglalkoznia vele. A felső középosztály pedig, amiként az egészségügy esetében, itt is beletörődik abba, hogy az adófizetésen felül még a gyerekei tanításáért is fizetnie kell, ha jót akar.

Mindeközben az oktatás szerte a világon hihetetlen kihívásokkal néz szembe. Már a karantén alatt kiderült, hogy egy valódi helyzetben mindaz, amit tudásnak és tanulásnak gondolunk, teljes mértékben lényegtelenné vált a technikai fejlődés miatt, viszont a ChatGPT és társai rárúgták az iskolára az ajtót, amin a digitalizáció eddig csak szelíden kopogtatott. Nem csak az a fajta tudás válik idejétmúlttá, amit az iskola sulykol, hanem a tudásellenőrzés módja is teljesen megkérdőjeleződik, erről azonban szó sem esik. Tizenkét év kormányzás után egy végletekig lerongyosodott, idejétmúlt, hasznos és hatékony tudást még csak véletlenül sem adó és tulajdonképpen diszfunkcionális oktatási rendszert tud felmutatni a kormány, de a megoldások helyett csak a tanárok további csicskáztatását választja például a státusztörvénnyel. Ez a valódi hazaárulás.

A szerző tanár, a Tanárblog szerkesztője.