Évtizedek óta tart, amitől a mesterséges intelligencia forradalma miatt félünk

Nehéz dolga van az embernek, ha a gazdasági sajtó szalagcímei alapján akarja megítélni, milyen jövő vár rá (illetve gyerekeire, unokáira) a munkaerőpiacon. Az Egyesült Államokban 54 éves mélyponton van a munkanélküliség és a dotkomlufi 2001-es kidurranása óta nem volt ilyen magas a foglalkoztatottak aránya; a jelenlegi tendenciák alapján Németországban 2035-re hétmillióan fognak hiányozni a munkaerőpiacról; ugyanezért a kormány által támogatott multik tömegesen hozzák be magyarországi gyáraikba az ázsiai vendégmunkásokat; a demográfiai változások alapján pedig egyes előrejelzések úgy számolnak, hogy a fejlett világban tartós munkaerőhiányra kell berendezkedni.

A másik oldalról a csapból is az folyik, hogy a robotok és a mesterséges intelligencia (MI vagy AI) hamarosan átveszi az irányítást és elveszi a munkahelyeket.

A nem elsősorban a munkavállalók érdekeinek védelméről ismert Goldman Sachs véletlenszám-generátora szerint az Egyesült Államokban és Európában az állások kétharmadát érintheti a mesterséges intelligencia üzleti alkalmazása, amely legalább 300 millió munkahelyet lehet képes automatizálni. A Világgazdasági Fórum (WEF) véletlenszám-generátora ennél kevésbé pesszimista, de így is arra jutott, hogy a következő öt évben az általuk vizsgált szektorok 673 milliós foglalkoztatása 14 millió fővel, avagy két százalékkal csökkenhet az automatizáció miatt, és az AI több munkahelyet számol fel, mint amennyi új munkahelyet létrehoz.

Az első fecskék egyikeként az IBM már nem vesz fel embereket olyan pozíciókba, amelyeket képesek algoritmusokkal helyettesíteni. A hollywoodi forgatókönyvírók céhe részben azért sztrájkol, mert biztosítékot akarnak kapni rá, hogy a filmstúdiók nem fogják algoritmusokra cserélni őket. És amióta az OpenAI nevű startup közzétette ChatGPT nevű csetrobotját, amely az emberiséget megszégyenítő módon képes folyékonyan és rendkívül kártékonyan hazudozni, temérdek értekezés született arról, hogy csak pár lépésre vagyunk a gépek hatalomátvételétől és a SkyNet uralmától.

A múlt tapasztalatai és a jelen realitásai alapján ezek a félelmek erősen túlzónak tűnnek, miután eddig sem a robotok, sem az algoritmusok gazdasági és társadalmi hatásai nem tűnnek radikálisnak.

Az azonban valós probléma, hogy a technológiai fejlődéssel párhuzamosan a munkavállalók alkuereje és termelékenységükhöz viszonyított relatív javadalmazása romlik, bár ez nem elsősorban a robotok és az algoritmusok, hanem a politika sara.

Feladatokat elvesz, munkahelyeket még nem

A mesterséges intelligencia aktuális munkaerőpiaci hatásaival foglalkozó kevés empirikus kutatás eredményei alapján nincs ok a pánikra: az Egyesült Államokban a „mesterséges intelligencia” egyes konkrét feladatok esetében valóban elkezdte felváltani az emberi munkaerőt, de mint a munkaerőhiány is jelzi, a teljes foglalkoztatásra – eddig – nem gyakorolt számottevő hatást.

A kutatás mögött álló közgazdasági Dream Team – a szerzők az elmúlt tízéves teljesítményük alapján a közgazdaságtani világranglistán 33. Pascual Restrepo, első Daron Acemoglu, negyedik David Autor és Jonathon Hazell – egyik érdekes megállapítása, hogy a „mesterséges intelligencia” valójában már az előző évtized közepe óta elkezdett markánsan megjelenni az amerikai gazdaságban. Az már kevésbé meglepő, hogy az AI felhasználása néhány szűkebb szektorra és feladatra korlátozódott:

az IT, az üzleti szolgáltatások területén kiemelkedő, a pénzügy és a feldolgozóipar területén erős, míg a kereskedelem és az egyéb szolgáltatások területén egyelőre elenyésző az MI iránti igény.

A lényeget, azaz a foglalkoztatásra és bérekre gyakorolt hatást illetően viszont az jött ki, hogy az MI jelenleg nem állásokat vagy munkahelyeket, hanem részfeladatokat vesz át az embertől, és ebből fakadóan azon szektorokban terjedt el, amelyekben sok a könnyen automatizálható, sztenderdizált munkafolyamat. Ezzel szemben eddig arra kevés példa volt, hogy a gépek teljes üzletágakat leptek volna el, vagy új termékek és szolgáltatások létrehozására lettek volna képesek.

A feladatalapú megközelítést követi a WEF is, amelynek felmérése alapján jelenleg a feladatok egyharmada automatizált és kétharmada igényel emberi munkát. Azonban azt is megjegyzik, hogy az automatizáció ütemére vonatkozó korábbi várakozások túl optimistának (illetve pesszimistának) bizonyultak, és messze nem megy olyan gyorsan az emberi munka kiváltása, mint korábban gondolták.

Nem így működik a technológiai forradalom

Az amerikai munkaerőpiaci statisztikai hivatal szerint az emberi állások „ellopására” még azokban a munkakörökben sincs statisztikai bizonyíték, amelyeket általában a leginkább veszélyeztetetteknek szokás tartani, mint a kiszolgálók, kasszások, pénzügyi tanácsadók, fordítók, marketingesek vagy akár az újságírók. Jellemző, hogy pár éve az önvezető autózás elterjedésével kapcsolatos hype miatt népszerű nézetté vált, hogy hamarosan nem lesz már szükség kamionvezetőkre; ehelyett az utóbbi években a nyugati gazdaságok egyik legsúlyosabb problémájává vált a sofőrhiány.

Az Economist összefoglalója azt is megjegyzi, hogy a történelmi tapasztalatok alapján sem indokolt az MI-vel kapcsolatos félelem (vagy a robotok uralmára vágyók esetében az optimizmus): bár a géprombolás és a gépektől való rettegés az ipari forradalom óta az emberiség népszerű szabadidős tevékenysége, önmagában egyetlen technológiai újítás sem okozott radikális gazdasági változást, még az ipari forradalom is több, egymásra épülő technológiai újítás összessége volt.

Ezzel párhuzamosan az új technológiák beérése és az idejétmúlt gazdasági tevékenységek elhalása sem szokott gyors és drámai lenni: az automatikus telefonkapcsoló rendszereket 1892-ben vezették be, de a 20. század közepén még mindig 350 ezer ember foglalkozott a telefonhívások kapcsolásával az Egyesült Államokban, és a kézi kapcsolás csak az 1980-as évekre tűnt el teljesen. A metróvezetők munkája ma nagyjából teljesen kiváltható, a világ vonalainak többségét mégis emberek vezetik, ráadásul az esetek nagy részében egészen versenyképes bérezés mellett.

A másik oldalról a technológia változása számos új munkahelyet teremt. Autor és kollégái egy 2020-as összefoglalója szerint az 1940-es évek óta 60 százalékkal nőtt az amerikai statisztikai hivatal által nyilvántartott munkakörök száma. James Bessen, a Bostoni Egyetem kutatója szerint az automatizáció sok feladatot kivált ugyan, de összességében több új munkát teremt, és nem veszi el a munkát, inkább átalakítja: míg a mezőgazdasági és ipari foglalkoztatás aránya nagyot zuhant, a szolgáltatások, az adminisztratív és szakmai tevékenységek iránti igény nagyot nőtt az utóbbi évtizedekben. Acemoglu egy friss könyvében szintén számos történelmi példát mutat be, amely során a technológia nem leváltotta, hanem kiegészítette és végül jobbá tette az emberi munkát.

Baljós árnyak

Acemoglu és Restrepo egy másik tanulmánya kevésbé optimista jövőképet fest. Ebben azt vizsgálták, hogy hogyan hatott az ipari robotok elterjedése az amerikai foglalkoztatásra és bérekre, és egyes régiókat összehasonlítva arra jutottak, hogy a magasabb robotizáció ha kismértékben is, de csökkenti a béreket és foglalkoztatást. Francia adatokból szintén az jött ki, hogy a robotok használata bár rövid távon növeli, hosszabb távon csökkenti a munkaerő iránti keresletet: a robotokat alkalmazó cégek hatékonysága megnő, emiatt több embert vesznek fel, ám idővel magasabb hatékonyságuk következtében lenyomják versenytársaikat, amelyek dolgozói utcára kerülnek.

Más kutatási eredmények azonban ellentmondanak ennek: Japánban, ahol korábban kezdődött és mélyebb a robotizáció, mint Amerikában, nem mutatható ki ez a hatás, sőt ott pozitív összefüggés van a robotok elterjedése és a bérek és foglalkoztatás növekedése között. Ebben a japán kutatók szerint szerepet játszhat az ország demográfiai helyzete, ám az is, hogy a robotizáció a termelési költségek csökkenését hozta, ezzel pedig versenyképesebbé tette a japán exportot, és az export és a termelés támogatásán keresztül a belföldi munkaerő-keresletet is segítette.

Az optimistább értékelések azt is felvetik, hogy a nyugati világban kifejezetten alacsony ma az automatizáció mértéke (a világ vezető automatizálói Szingapúr, Dél-Korea és Japán), és az egyes részfeladatokat felváltó robotok és algoritmusok folyamatos emberi felügyeletet kívánnak. Azzal, hogy az automatizáció csökkenti a költségeket és növeli a termelékenységet, lehetővé teszi, hogy az emberek nagyobb része végezzen kényelmesebb és jobb munkát, de a munka iránti igényt nem szünteti meg.

A probléma, hogy a növekvő termelékenység a fejlett világban az utóbbi években egyre kisebb részben gazdagította a munkavállalókat.

Az Egyesült Államokban és sok más fejlett országban a 20. században a bruttó hazai hozzáadott érték (más szóval a gazdaságban megtermelt többlet) nagyjából végig stabil és magas arányban, 63-65 százalékban bérek formájában a munkavállalók kezébe került. Ez azonban az ezredfordulót követően jelentősen csökkenni kezdett, a 2013-as mélyponton 56 százalékon állt, 2020-ban 58 százalékon. Ez azt jelenti, hogy a megtermelt érték egyre kevesebb része jut a munkásokhoz, és egyre nagyobb része a tőketulajdonosokhoz.

Szupersztár cégek

A jelenségnek számos potenciális magyarázata van. Egyesek szerint mérési problémák vagy statisztikai módszertani változások okozzák a jelenséget, például a szellemi tulajdonjogok gazdasági szerepének és számításának változása, a vállalkozók és szabadfoglalkozásúak számának növekedése, az egyéni ingatlankiadásból származó jövedelmek besorolása, illetve a se munka-, se tőkejövedelemként nem besorolható jövedelmek arányának növekedése (amelyek egyes elméletek szerint inkább tőke-, mások szerint munkajövedelmek lehetnek).

Elméletek egy másik csokra szerint az utóbbi néhány évtized gazdaságszerkezeti változásai okozzák a jelenséget. Egyes kutatók szerint a társadalom elöregedése; a szakszervezeti tagok arányának csökkenése és a munkaerő alkupozíciójának ebből fakadó gyengülése; a nagyvállalatok egyre nagyobbra dagadása és ebből fakadóan emelkedő profitrátájuk, illetve a munkaerővel szembeni alkuerejük; a rendkívül hatékony és magas piaci részesedéssel bíró, cserébe nagyon kevés embert foglalkoztató „szupersztár cégek” feltörése is hozzájárul a jelenséghez. A közismertebb magyarázatok között van az ipar Kínába települése is, amely a klasszikus (bár vitatott) narratíva szerint elszívja a nyugati munkahelyeket. (A fejlett világ társadalmaiban hasonlóan népszerű elmélet, hogy a bevándorlók elveszik a munkát és lenyomják a béreket, de ezt az empirikus kutatások nem igazolják.)

Ezek a folyamatok azonban sok szálon kapcsolódnak a technológiai fejlődéshez:

a szupersztár vállalatok feltörése és általában véve a hatékony nagyvállalatok terjeszkedése nem független attól, hogy ezek a legproduktívabb, a legfejlettebb technológiát birtokló entitások a gazdaságban. Az infokommunikációs technológiák fejlődése erősen tőkeigényes és jól skálázható, azaz a nagyobb befektetés és a jobb technológia sokszoros hasznot hoz.

Ahogy a francia robotalkalmazó cégek vagy a 150-200 ezer fős munkaerő-állománnyal a 4,6 millió munkavállaló által megtermelt magyar GDP-t jóval meghaladó bevételt termelő vállalatainak számító Apple, Google vagy Microsoft példája jelzi, a technológiai fejlődés azzal járhat, hogy kisszámú, nagyon hatékony cég letarolja a piacot. Ebben az esetben – a fenti jelenség ezen magyarázata szerint – a megtermelt gazdasági érték egyre nagyobb része folyik a szupersztár cégek tulajdonosai felé, és egyre kevesebb a munkavállalók felé: a Google vagy az Apple hiába fizet jól, ha csak nagyon kevés munkavállalóra van igénye; a fajlagosan több embert alkalmazó konkurencia pedig nem képes tartani velük a lépést.

Munka lesz, csak milyen és hol?

Ezek a folyamatok jelzik, hogy nem mindegy, a Bessen által leírt munkaerőpiaci átrendeződés hogyan történik. Autor és társai, valamint Dani Rodrik, a Harvard professzora a kínai termeléskiszervezés foglalkoztatási hatásait illetően arra jutottak, hogy hiába teremtett összességében több munkahelyet a globalizáció és a szabadkereskedelem, a munkaerőpiac messze nem bizonyult olyan rugalmasnak, mint azt a neoklasszikus közgazdasági elméletek várták: a gyári munkások nem voltak képesek átképezni magukat az újonnan létrejött, szolgáltatási és szakmai munkakörökre, illetve nem tudtak/akartak a leépülő rozsdaövezetből a munkaerő-hiányos területekre költözni.

Ami az ipar leépülése volt a gyári munkások számára, az a félelmek szerint az MI terjedése lehet az irodai munkakörök számára.

Az OECD arra jutott, hogy az MI leginkább a „fehérgalléros”, magas képzettséget követelő irodai feladatokat helyettesíti. Az ő (emberi erővel, de szoftveres rásegítéssel végzett) adatelemzésük szerint az erős informatikai tudással bíró munkavállalók a folyamat nyertesei lehetnek, ám akiknek nincsenek megfelelő skilljeik, azok a vesztesei.

Bár a fehérgalléros középosztály mobilabb és könnyebben képes átképezni magát, ez gondot jelent a jövőre nézve. Eleve az sem világos, hogy milyen IT-képzettség mellett van biztonságban az ember: egyesek szerint a gyengébb kóderek és az utóbbi években a munkaerőpiac egyik növekvő szegmensének számító adatelemzők is veszélyben vannak, miután a ChatGPT-szerű algoritmusok megfelelő felügyelet mellett simán képesek elvégezni a kezdő programozói és statisztikai feladatokat; mások szerint ez pont hogy javítja a kóderek és elemzők hatékonyságát és növeli az MI-t mozgató kezek iránti igényt.

Hasonló feladat a fejlett országok számára, hogy bár az ipari termelés Kínába települése manapság – inkább geopolitikai, mint gazdasági okokból – kevésbé jellemző, a szolgáltatások kiszervezése és automatizálása annál inkább. Ez hazánkban is kézzelfogható: miközben a kormány a Matolcsy György jegybankelnök állítása szerint mindössze 18 százalékos hazai hozzáadott értékkel bíró akkumulátorgyárakba tömi a pénzt (az akkumulátorgyárakról szóló négyrészes cikksorozatunkat itt találják), a magyar export legfontosabb szektorát már régóta a magas hozzáadott értékű üzleti szolgáltatások adják, amelyeket nagy globális cégek Budapestre kiszervezett szolgáltatóközpontjai közvetítenek a fejlett világnak. Ezzel a magyar munkavállalók jól járnak, de hosszabb távon felmerül a veszélye, hogy hasonló társadalmi problémákat okoz majd a jelenség az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, mint az ipari termelés eltűnése.

David Autor szerint a probléma nem az, hogy lesz-e elég munkahely, hiszen jelenleg pont az a baj, hogy nincs elég munkaerő. A kérdés, hogy a jövőben hogyan alakul a munkaerő iránti igény jellege: az MI a középosztálybeli, képzett munkahelyek felváltásával az alacsonyabb jövedelmű munkákba kényszeríti-e az emberek nagy részét? Vagy az optimista jóslat jön be, és a robotok és algoritmusok megoldják majd az elöregedő nyugati (és a hasonló pályán lévő keleti) világ munkaerőhiányát, és segítenek fenntartani a tartós munkaerőhiányra berendezkedő országokat.

Nem a társadalomtól függetlenül fejlődnek

Acemoglu szerint a fő kihívás nem az MI fejlődése, hanem az MI és az emberi munkaerő összehangolása. Mint kiemeli, a technológia nem az emberi és társadalmi léttől független dolog, hanem az emberi elme és tudás alkalmazása, ahogy a ChatGPT is emberek által előállított szövegeken alapul. A kérdés, hogy hogyan alakítható ki olyan szabályozás, hogy az MI az emberi munkát kiegészítő eszköz legyen, ne pedig a munka felváltására használják.

Erre egyebek mellett az ipari forradalom példáját hozza fel, amely eleinte jelentősen rontotta a munkások életszínvonalát, stagnáló bérek, rossz munkakörülmények és növekvő munkaidő, a gyermekmunka elterjedése és a munkások érdekvédelmének ellehetetlenítése kísérte a folyamatot. Ezen a 19. század végétől Nagy-Britannia társadalmi és intézményi fejlődése változtatott: a Marx által megjövendölt proletárforradalom helyett a munkások szerveződése az ipar és a munkajog kormányzati szabályozásához, hosszabb távon az oktatási és egészségügyi rendszer kiépítéséhez vezetett.

Ez a példa jelzi, hogy az automatizáció nem társadalmi vákuumban történik, a munkahelyek esetleges felváltása a folyamat elszenvedőinek reakciójától is függ. A pesszimista verzió szerint az egyes társadalmi rétegek részben az automatizációval magyarázott relatív lecsúszása paradox módon gyengíti a szabályozás lehetőségét. Donald Trump 2016-os amerikai elnökválasztási győzelme óta népszerű (bár minimum vitatott) magyarázat, hogy az ipari munkakereslet leépülése a jobbpopulista és magukat rendszerellenesnek brandelő politikai erők felé fordítja az embereket; ám ezek a pártok – mindenekelőtt az amerikai Republikánus Párt, vagy akár az autóipari nagytőke láncos kutyájaként működő Fidesz – a gyakorlatban pont hogy ellenzik a technológiát birtokló nagyvállalati szektor erősebb szabályozását.

Az optimistább verzió szerint ha az MI valóban tömeges munkaerőhiányhoz, illetve a középosztálybeli munkahelyek jelentős csökkenéséhez vezetne, az társadalmi ellenállást szülne, és megnövelné a politikai igényt a szabályozásra. A Zürichi Egyetem és az Oxfordi Egyetem kutatóinak kísérlete szerint az automatizáció veszélyének kitett dolgozók körében megnő a jövedelmek újraelosztása és adóztatása növelésének igénye, valamint a szakszervezethez való csatlakozás szándéka is erősödik.

Ebből a szempontból az MI fejlődése politikai kérdés.

Ha a technológia idővel valóban eljut arra a szintre, hogy képes lesz a mostaninál sokkal nagyobb arányban helyettesíteni (és nem csak kiegészíteni) az emberi munkát, és a korábbi történelmi példáktól eltérően ez jelentősen csökkenti majd a munkaerőigényt, akkor a fő kérdés az lesz, hogy a folyamat vesztesei képesek lesznek-e érvényt szerezni érdekeiknek a technológia tulajdonosaival szemben.