Ha eltűnik, ha megölik: tényleg csak az számít, hogy szép, szőke, szimpatikus-e?

2021. október 13. – 09:27

frissítve

Ha eltűnik, ha megölik: tényleg csak az számít, hogy szép, szőke, szimpatikus-e?
Gabrielle Petito és Brian Laundrie – Fotó: Florida Police / Reuters

Másolás

Vágólapra másolva

Közel egy hónappal a róla megjelent első hírek után, újra, vagy sokkal inkább még mindig Gabrielle Petito nevével és arcával van tele a sajtó, miután kedden bejelentették: halálát fojtogatás okozta.

Kezdem önkritikával. Van valami képmutató és ízléstelen abban, ahogy a média rosszallón csóválja a fejét afölött, hogy a média milyen rettentő sokat foglalkozik egy témával, miközben ez a fejcsóválás – természetesen ha nem nyomott hangulatú értekezleteken, ablaktalan szerkesztőségi tárgyalókban, hanem elemzés, véleménycikk vagy egy jó kis stúdióbeszélgetés alakjában jelentkezik – nyilvánvalóan egy újabb tapasztásnyi hó a hetek óta görgetett és egyre hízó hógolyón, ami maga a kritika tárgya.

És ez a cikk most mégis pontosan ugyanezt fogja csinálni, vagyis: majdnem ugyanezt. Azért, mert azt gondolom, hogy mindennek ellenére, minden visszásság mellett van, vagy legalábbis lehet, értelme beszélni arról, hogy miért épp Gabrielle „Gabby” Petito lett az a sok tízezer eltűnt vagy megölt nő közül, akinek az arcát és a történetét mostanra a fél világ ismeri, hogy hogyan lett az ő esete az utóbbi évek egyik legnagyobb hírverést kapott bűnügye, mit jelenthet ez nekünk önismeretben, és ha már így alakult, mi következhet ebből.

A Petito-ügyről nem lehet anélkül beszélni, hogy szóba jöjjön az a jelenség, amit „eltűnt fehér nő szindrómának” neveznek.

A kifejezés, amit ebben a formában egy Gwen Ifill nevű amerikai, fekete újságírónő dobott be a köztudatba még 2004-ben, arra vonatkozik, hogy ha egy fehér nő tűnik el – főleg, ha az illető még fiatal és szép is –, az sokkal jobban érdekli a médiát és – ettől nem függetlenül – a közvéleményt, mint amikor másmilyen áldozatról van szó. Egyrészt ezekből az esetekből sokkal nagyobb valószínűséggel lesz sztori, másrészt nemcsak az a kérdés, hogy egyáltalán megüti-e valami a sajtó ingerküszöbét, hanem az is, hogy ha már foglalkozik az adott dologgal, akkor mennyit és milyen mélységben.

Egyik oldalról ott van Gabby Petito, akinek ha rákeresünk a nevére, mondjuk, a CNN-n, a kedd esti állás szerint 62 találatot kapunk. A másik oldalról: előkerült néhány adat, ami ebben a konkrét ügyben nagyon világosan mutat rá a különbségre. Wyoming államban, ahol a 22 éves, szőke, kék szemű Gabby Petitót óriási médiafelhajtás közepette keresték, majd holtan találták meg pár hete, 2011 és 2020 között 710 őslakosnak, köztük 404 nőnek vagy kislánynak veszett nyoma. Amerikában most elég sokan feltették maguknak a kérdést: vajon hányról hallottak valaha közülük, és hányról hallottak elégszer ahhoz, hogy emlékezzenek rá név szerint?

A jelentés, ahonnan ezek a számok származnak, konkrét százalékokat is egymás mellé tesz. Amikor Wyoming államban őslakos ember esett gyilkosság áldozatául, az esetek 30 százalékáról számolt be a sajtó. Fehér áldozatoknál ugyanez az arány 51 százalék volt. A kifejezetten az őslakos nőkre vonatkozó adat még gyászosabb: 18 százalék.

A média döntéshozói és a hírek fogyasztói fontosabbnak, értékesebbnek tartják a fehér nőket, és ha bajuk esik, azt pedig nagyobb veszteségnek? A keserűség indokolt, de ez nem a teljes igazság.

Arról is szó van, hogy jobban meglepődünk – és a nagyobb döbbenet nagyobb hírértéket jelent –, ha olyasvalakit ér baj, akinél egész egyszerűen ez nem látszott benne lenni a pakliban.

Aki privilegizált helyzetben van, mint a feketékhez képest a fehérek, vagy a kevésbé előnyös külsejűekhez képest a kifejezetten szépek, arról a tapasztalataink alapján kevésbé feltételezzük, hogy történhet vele valami szörnyűség, ez kevéssé van benne az ilyen emberek életéről elképzelt forgatókönyveinkben.

Gwen Ifill az International Women's Media Foundation egy 2013-as díjátadóján New Yorkban – Fotó: Cindy Ord / International Women's Media Foundation / Getty Images

Az például tény, ha az amerikai statisztikát, az arányokat nézzük, fekete nők, lányok gyakrabban tűnnek el, mint fehérek. Az Egyesült Államokban közel 270 ezer kislányt és nőt tartottak nyilván eltűntként 2020-ban. A harmaduk fekete: bőven többen vannak, mint azt a feketék női lakosságban meglévő, 15 százalékos aránya indokolná.

A Petito-ügyet nemcsak a hagyományos média fújta óriásivá. A közösségi médiában legalább akkorát fut. A TikTokon tucatszám hoztak össze felhasználók sokmilliós nézettséget Gabby Petito nevével, összességében pedig csak a #gabbypetito hashtaggel (miközben persze egy csomó más hashtag-variáció is létezik) ellátott videók 1 milliárd körül megtekintésnél járnak. Egyfelől persze az „eltűnt fehér nő szindróma” ebben a közegben is játszik, de ami zajlik, abban

nem kis szerepe lehetett annak is, hogy Gabby Petito egy volt azok közül, akik most félelmetes mennyiségben gyártják a tartalmat róla.

Petitót túlzás lenne influenszernek nevezni, nem volt még igazán sok követője, de tény, hogy utazási-életmód bloggerként képzelte el a jövőjét, a tragédiába torkollott furgonos kaland idején épp azon dolgozott, hogy felépítse ennek a jövőnek az alapjait.

Ott van tehát a közelség mint faktor, az, hogy a tizen-huszonéves posztolók, vloggerek nagyon is könnyen azonosulni tudnak Gabbyval. Egyébként pedig:

ha már a szimpátiának, a szépséghez, fiatalsághoz való vonzódásnak akkor is szerepe volt a múltban, amikor még csak egy-egy szál mosolygós fotó állt a sajtó rendelkezésére az áldozatokról, mennyit számíthat, hogy a közösségi médiás anyagai – és a felkavaró rendőrségi testkamerás videó, amire még visszatérek – miatt Petitót bárki láthatta millióféleképp, mozgásban, tucatnyi helyzetben, nevetni, integetni, óceánparton szaladni, csókot adni, sírni és összetörni?

De nemcsak Petito személye a kulcs. Hihetetlenül népszerűk tudnak lenni a médiában azok a tartalmak, amik a média (és mindkét esetben egyaránt gondolok itt a hagyományos és közösségi médiára egyaránt) hamisságát mutatják meg. A fotók, amiken látszik, hogy amúgy narancsbőrös a tökéletesre photoshopolt modell combja, ha nem pózban ül, hurkás az ő hasa is, a vonzó medence meg amúgy egy hitvány kacsaúsztató betonnal körbevéve.

Ha megmaradunk is azon az óvatos állásponton, hogy minden kézenfekvő feltételezést félretéve egyelőre valójában nem tudhatjuk biztosan, mi történt Gabby Petitóval, ott van az a nyilvánosságra került, rendőrségi testkamerával készült, a mából visszanézve kifejezetten megrázó videó augusztus 12-ről, kevesebb mint két héttel a lány eltűnése előttről, amikor Petitót vigasztalhatatlanul zokogni látjuk, és mindketten elhúzódó feszültségről, sőt, fizikai erőszakig fajult veszekedésről beszélnek. Azt tényként lehet kezelni, hogy az álompár képe, amit Laundrie és Petito közvetített magukról az Instán és a YouTube-on, ugyanúgy csak egy felszépített verziója volt a valóságnak, mint egyes influenszereknél a hibátlan bőr vagy a bérelt fotóhelyszínekkel bekamuzott luxusélet.

A tökéletességnél pedig csak a tökéletlenség lelepleződése érdekli jobban ezt a közeget.

És van még egy dolog. Nem azok a feladványok szokták a legjobban lekötni az embert, amik megoldhatónak tűnnek, épp csak egy kevés plusz hiányzik? Amikor karnyújtásnyira érezzük a választ? Amikor Petito esetéről először adott hírt a média, és még akkor is, amikor felfedezték a holttestét, az volt az állás, hogy a vőlegénye, akinek jó eséllyel tudnia kellett, hogy mi történt vele, ott ül a szülei floridai lakásában, maga elé rántott pajzsként egy ügyvédet, és nem hajlandó egy árva szót sem mondani. Napokon át az volt a levegőben, hogy Brian Laundrie bármikor megtörhet.

Minden híroldalon minden frissítésnél ott volt a lehetőség, hogy a következő betöltődött képernyőn már a napvilágra került titkot magát olvassuk. Amikor pedig kiderült, hogy Laundrie időközben csendben lelépett, a közönség, amely eddig Laundrie lelkiismeretének feltámadását várta, jobb híján a pár spotify-playlistjében kotorászott, és szomorkás dalokban próbált jeleket látni, hirtelen esélyt kapott arra, hogy valódi részese legyen a megoldásnak, mert lett egy új küldetés: megtalálni a férfit.

És ha van bármi haszna annak, hogy virális tartalom, a kontentgyártók aranytojást tojó tyúkja lett egy 22 éves lány tragédiájából, ez biztosan az: Brian Laundrie-nak pokoli rosszak az esélyei arra hosszú távon, hogy sikerüljön észrevétlen meghúzódnia bárhol is.

Brian Laundrie a rendőrség egyik testkamerás felvételén – Fotó: Moab City Police Department / AFP

De egyébként nem ez az egyetlen pozitív hozadék. Az összehasonlítási alapként előásott jelentés révén, még ha csak az „eltűnt fehér nő szindrómával” kapcsolatos bűntudatból is, de jutott végre némi figyelem a wyomingi őslakos nők ügyeire. Aztán: megtalálták egy augusztusban eltűnt túrázó holttestét. Robert Lowery, a kétgyerekes, 46 éves texasi férfi mint kiderült, öngyilkos lett. Ugyanabban a wyomingi erdőben találtak rá, ahol Gabby Petitóra. A lányra irányuló figyelemből jutott egy kevés neki is, így történt, hogy betelefonáló tanúk tippjei elvezették hozzá a hatóságokat, és így a családja legalább válaszokat kapott.

A Petito-eset azonban lehetséges, hogy sokkal több sorsra lesz végső soron hatással, mint ezé az egyetlen családé. A hírverés (amit a halottkém is most a keddi sajtótájékoztatóján médiacirkusznak nevezett, bírálva azt, hogy az áldozat sorstársai nem kapnak ekkora figyelmet) egy hihetetlenül fontos esély arra, hogy a párkapcsolati erőszakról azok a Gabbyhoz hasonló fiatalok is megértsenek néhány életbevágó dolgot, akiknek eddig esetleg nem volt a látóterében a téma. Statisztikai értelemben a nők ott vannak a legnagyobb veszélyben, ahol egy normális világban a legnagyobb biztonságban kellene lenniük. Egy viszonylag friss jelentés szerint a világon minden egyes nap 82 nővel végez az ex- vagy jelenlegi partnere. 2017-ben 30 ezer nő vált szándékos gyilkosság áldozatává így.

Most szakértők elemzik ki apróra a rendőri testkamerás videót (14 millió megtekintés fölött jár ez is), mutatnak rá arra, hogy milyen gesztusok, szavak láttán kellett volna megszólalnia a vészcsengőnek, a nyáron még vidáman homokszörfölő Gabby fürdőruhás hátán vizslatják a zúzódásokat. Az előbbi amúgy szerintem fontosabb:

tévút mindenáron annak a nyomait, bizonyítékait keresni, hogy Laundrie fizikailag bántalmazta már korábban is Petitót.

Persze egyszerűbb lenne, ha kiderülne, hogy így volt, mert akkor lehetne az a tanulság, hogy mindig legyünk résen, vannak-e a barátainkon, szeretteinken zúzódások, és pláne vegyük iszonyú komolyan, ha elcsattan esetleg egyszer, véletlenül kivételesen szemtanúk előtt egy pofon. De amit szerintem igazán fontos lenne Gabby Petito tragédiája után megjegyezni: hogy igenis mennyire rejtett lehet egy partner veszélyes mivolta, hogy finomabbra kell hangolni a radarokat, hogy nemcsak az a nő lehet veszélyben, akinek szó szerint monokli van a szeme körül. És hogy ami rajtunk múlik, megtegyük azért, hogy aki fontos nekünk, és akit lehet, hogy bántanak vagy veszélyben érzi magát, az megbízzon bennünk annyira, hogy a látszat fenntartását elengedve szóljon és segítséget merjen kérni.

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!