Korán jött a tél, és Edinának kellett egy új kabát, mert ami volt neki, annak kiszakadt a bélése. Megvarrni nem lehetett: a selyembélés a varrásnál rögtön visszafeslett, és előbb mogyoró, majd dió nagyságú vattacsomók hullottak ki mögüle. Pont most, amikor Edinának semmi pénze nincs! Edina tizenkilenc éves, albérletben lakik, szeptemberben költözött Budapestre. Azóta egyetemre jár, és eddig azt gondolta, meg tudja úszni, hogy suli mellett dolgoznia kelljen, de nem, már látszott, hogy nem fogja megúszni, részmunkaidőben viszont egyelőre nem vették fel sehová.
Anyától kellett kikönyörögnie, hogy utaljon pénzt kabátra. Ezt nem vehetem fel, hogy néz ki?, írta, és küldte a fotót a bélésről. Jó, vegyél egyet, de akkor karácsonyi ajándék letudva, tízezret tudok most, többet nem. Rezgett Edina telefonja, és jött is a pénz.
Interneten Edina kabátot nem rendel, mert eddig, ha próbálkozott, sose azt kapta, amit várt, küldhette vissza azonnal. Indult inkább a használtruha-butikba, vagyis egyik butikból a másikba.
És aztán meg is találta. Ennyiért? Mi van? Felvette, tetszett. Szerelem volt első látásra: zöld és lila, és rohadt jól néz ki. Az árát bőven megérte. Edina fizetett, és alig várta, hogy otthon, az albérleti előszobában megcsinálhassa a tükrös szelfit anyának. Köszi!, írta a kép alá sok szívecskével; jól nézel ki, majd beállsz benne a fa alá, jött rá a válasz sok szmájlival és még több szívecskével.
Edina bízott a kabátban.
Úgyis azt akarta régóta, hogy végre észrevegyék, azt akarta, hogy kifejezhesse magát, hogy lássák meg az ő egyéniségét is. Másnak ez olyan könnyen megy. Két és fél hónapja járt egyetemre, de úgy érezte, nem sikerült beilleszkednie – igaz, egy buliba épp most hívták meg.
Edina még ősszel Bécsben járt egy volt osztálytársánál, aki idéntől kint tanul, és a lány ott látta, hogy az utcákon, a metrón-villamoson micsoda színes ruhákban járnak az emberek. Itthon meg, főleg télen, mindenki olyan szürke vagy fekete. Hát ő nem lesz az! A szép, majdnem új, színes kabát kényelmes volt, és jól is melegített.
Állt az ajtóban, és csöngetett. Lent a bejáratnál bele sem kellett szólnia a kaputelefonba, már engedték is be, itt fent a lakásajtó viszont csukva volt. Edina izgult, egy évfolyamtársuk albérletavatójára jött, ez volt a buli, amire elhívták.
Bentről nagy hajú, kócos fiú tárta szélesre az ajtót. Helló! Edina rámosolygott. A fiú meglepetten állt vele szemben. Helló. Hoztál valamit?, kérdezte. Igen, ezt a bort hoztam. A fiú csak toporgott előtte, nem hívta beljebb. A buliba jöttem!, mondta Edina. Ja? A fiú zavartan ellépett az útból. Akkor gyere be.
Többet nem beszéltek egymással egész este.
Az albérletben még nem volt fűtés, mert a kazánt a beköltözőknek sehogy se sikerült beüzemelni – másnapra várták a tulajdonost, hogy segítsen –, úgyhogy egyelőre egy kattogós villanyradiátorral melegítettek. Edina ezért végig kabátban ücsörgött, többnyire a konyhában, ahol a radiátor volt. A buli amúgy nem volt se jó, se rossz, de Edina úgy érezte, a többiek még mindig idegenként tekintenek rá, és olykor-olykor a háta mögött mintha róla beszélgetnének halkan.
Néhány nappal később Edina hangtalan léptekkel próbált beosonni a nagyelőadóba. Késett, az oktató már beszélt. Nyakukon a vizsgaidőszak, és Edina a félév eleji előadásokat jórészt ellógta, mostantól muszáj bejárnia. Rögtön az első sor szélén volt egy hely, gyorsan le is huppant oda. Mellette szép, szőke lány, évfolyamtárs, Edina sokszor látta már, de még sohasem beszéltek. Szia, suttogta felé a szőke lány. Már találkoztunk. De hogy is hívnak? Edina nyújtotta a kezét, és halkan bemutatkozott, mire a lány is mondta a sajátját, de azt Edina azonnal elfelejtette. Te dolgozol a csomiküldőnél, ugye?, suttogott tovább a lány. Már hallottam erről. Nem, nem dolgozom semmiféle csomiküldőnél, válaszolta Edina.
De túl meglepetten és túl hangosan mondhatta ezt, mert a katedrán a tanár félbehagyta a mondatot, és rájuk nézett. Vagyis Edina úgy érezte, egyedül rá. Mellette a szőke lány lehajtotta a fejét, és úgy kotorászott a táskájában. A csend egyre nőtt a nagyelőadóban. Két hét múlva szóbeli vizsga, csak meg ne jegyezze az arcomat, gondolta Edina. Nézzük, hogyan folytatódott később a motivációkutatás fejlődése, mondta akkor az oktató ingerülten, és léptetett egyet a diasoron. Kollégák, ha mondandójuk van egymásnak, kint beszéljék meg!
Edina aznap estefelé, az utcán látta meg a kabátja színeit, méghozzá egy furgonon, de huss, a furgon már el is tűnt. Mi van? Edina azt akarta gondolni, biztosan tévedett, és csak a város esti fényei torzították a színeket.
De nem, a furgon újra előkerült, ott messze, arrébb sorolt ki épp két busz közül. Az autón tényleg a kabát lilája és zöldje. És Edina onnantól értett mindent, valahonnan a tudata mélyéről előjött, hogy a lila és zöld hátteret látta már azelőtt, internetes reklámokon és plakáton is.
Edinát máris égette a kabát, égette a hátát, a mellkasát, az arcát, hiába volt olyan hideg és szeles a decemberi este.
Másnap reggel a vékony, fekete tavaszi dzsekijét vette fel, abban ment az egyetemre, és abban ment el este bevásárolni. A melegebbikben, aminek kiszakadt a bélése, mégsem járhat. Egész nap fázott, és már délután érezte, hogy újra ég az arca, sőt a szeme, a bőre is, és hogy beszakad a háta.
Fújta az orrát, fájt a torka, és végül egész héten otthon feküdt az albérletben, amelyet a másodunokatestvérével béreltek nekik a szüleik közösen. Vacogott a láztól a takaró alatt, és csak egy-egy csomag vietnámi zacskós levest bírt megenni napokig. Meg teát, kekszet.
Közben nézett utána a laptopján a csomagküldő szolgálat reklámkampányának is: tulajdonosváltás miatt új arculat, új színvilág, új logó jött be két hónapja, azóta mások szerint a csapból is az folyik. Csak ő nem vett észre az egészből semmit. De mit csináljon, ha úgy utálja a reklámokat? Ugorja, törli, kerüli őket. Már éttermi kaját is szállítanak házhoz, meg élelmiszert, ez a nagy újdonság.
Ahogy jobban lett, le kellett mennie a boltba kajáért, de nem akart újra megfázni, ezért felvette még egyszer a zöld-lila kabátot. Nemsokára kiderült: utoljára.
Már hazafelé úton a boltból, a szomszéd lépcsőház előtt valaki megszólította. Kolléga! Egy srác, nagyon hasonló kabátban – csak az övén volt logó meg felirat is – egy autóból szállt ki épp, és rámosolygott Edinára, aki bágyadtan visszaköszönt, aztán csak osont tovább a fal mellett egészen hazáig, amilyen gyorsan csak tudott. Otthon becsukta maga mögött az ajtót, aztán letépte magáról a kabátot, és földhöz vágta. Soha többet nem veszlek fel, soha!
A telefonján, a laptopján, miközben internetezett, időnként szembejött vele a csomagküldő szolgálat hirdetése. Edina ilyenkor fájdalmat érzett, de azt nem tudta volna megmondani, hol fáj neki.
Mindenhol. Milyen okos volt a ruhakereskedő, hogy leárazta azt a kabátot. Bár nem futárkabát volt, csak kísértetiesen hasonlított rá, a kereskedő bizonyára tudta, hogy a csomagküldő cég arculatváltása után úgyse fogja tudni másképp eladni.
Csak egy ilyen szerencsétlen lúzernek, mint én.
A csomiküldős Edina, hallotta valahonnan maga mögül a vizsgateremben. Egy írásbeli vizsgára vártak december huszadikán, de az még nem kezdődött el. Edina hátrafordult: két sorral mögötte két ismerőse ült, mindketten ott voltak a múltkori buliban. Kedvesen, mosolyogva integettek felé.
Figyi, nem vagyok csomiküldős Edina. Már mondtam mindenkinek, nem dolgozom a QDN-nél. Egyáltalán, nem dolgozom sehol!
De jó neked, mondta erre az egyikük savanyú képpel. Pedig dolgozhatnál, szólalt meg a másik. Legalább lenne pénzed rendes kabátra. Ennek a vörös, felfújt képű lánynak a szavait a vizsgateremben mindenki hallhatta, és Edinának úgy rémlett, innen-onnan gúnyos nevetés szűrődik felé. Akkor vette észre, hogy néhány méterre tőlük, a régi kabátja a szakadt, kifordult, rojtos béléssel, lógó vattapamacsokkal kifelé csavarodva lóg a túlterhelt fogason. Néhány, a vizsgára későn érkező srác sodorhatta le, amikor mellé akasztották a saját dzsekijüket, aztán így, trehányul csapták oda a többi kabát fölé a halom tetejére.
Ezt a szégyent. A vizsga már percek óta ment, és egyre-másra jöttek a tesztkérdések. Edina egyedül szeretett volna lenni valahol, és bőgni.
Karácsony előtt egy nappal aztán jót veszekedtek anyával, amikor hazautazás után kiderült, hogy Edina nem hozta magával az új kabátját. Nem veszem fel többet!, mondta, mire anya teljesen kiakadt.
Mi az, hogy nem veszed fel? Mit válogatsz megint? Te választottad, nem?
Edina erre nagy nehezen elmesélte az egész tortúrát a kabáttal az elejétől a végéig.
Akkor sincs pénz minden héten új kabátra. Az albérletedet is alig győzöm kifizetni. Februártól ugye kapsz már rendes ösztöndíjat? Anya, úgy látszik, nem értette meg őt.
Edina elbőgte magát, mire anya is sírni kezdett, aztán már egymást átölelve sírtak. Tudod, kislányom, csak az bánt az egészben, hogy neked így nem lesz a fa alatt semmi.
Egy sapka meg Edina kedvenc kölnije persze csak odakerült neki szenteste a feldíszített műfenyő alá.
Edina január végén kezdett el dolgozni minden este 7-től 11-ig, konyhai kisegítőként egy spanyol étteremben, részmunkaidőben oda vették fel egyedül. Egy nap, már este tíz után, miközben tányérokat pakolt a mosogatógépbe, arra gondolt, hogy az első rendes fizetését épp akkor kapja meg, amikor beköszönt a tavasz.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
