– Térjünk a tárgyra. A telefonban annyit mondott, hogy a Molnár fiúról van szó.
– Igen, róla.
– Szeretem, hogy ilyen lelkiismeretes, Antal! Értékelem.
Antal kényszeredetten mosolyog.
– A Molnár fiún kívül érintett még valaki?
– Előbb azt mondanám el, amiről a fiú beszélt.
– Ennyire kínos az ügy?
– Igen, több mint kellemetlen.
– Hallgatom.
– Két hete, a keddi foglalkozás után odajött hozzám a fiú.
– Mármint a Molnár gyerek.
– Igen.
– Csak azért, nehogy félreértés legyen...
– Természetes.
– Két hete?
– Pontosan.
– De ha olyan sürgős, ahogyan a telefonban mondta, mi tartott idáig?
– Elhamarkodott sem akartam lenni.
– Ezért külön köszönettel tartozom.
– Szóval már korábban is levertnek tűnt, de hát, hektikus a srác.
– Az egyik legproblémásabb gyerek az otthonban.
– Igen, de amikor odaállt elém, láttam, hogy kivételesen komoly a baj.
– Mit csinált már megint?
– Azt hiszem, most vele csináltak valamit.
– Mit?
Antal hallgat, a homlokát ráncolja.
– Antal, jó, ha tíz percem van!
– Azt hiszem, zaklatta valaki.
– Ugyanarról a gyerekről beszélünk?
– Igen.
– És mindez itt történt.
– Igen.
– És mégis mit csináltak vele?
– Csak egyvalaki, igazgató úr.
– Akkor mit csinált az a valaki vele?
– Az egyik kolléga szexuális aktusra kényszerí...
– Hogy mit mondott, Antal?
– Azt mondtam, hogy szexuális aktusra.
– És maga ezt elhiszi?
– Nem az a lényeg, hogy én mit hiszek.
– Antal, engem azért érdekelne, hisz-e abban, amiről beszél. Mert hát ebből egy igen kényes ügy kerekedhet. És nyilván nem véletlenül hívott föl és beszéltük meg ezt az időpontot.
– Valóban nem véletlenül.
– Szóval?
– Igen, én most hiszek neki.
– Most hisz neki. De máskor ugyanúgy nem hitt, ahogy senki más!
– Nem ez a legfontosabb.
– Tehát azt akarja mondani nekem, nem lényeges, elhiszi-e az intézmény egyik nevelője, hogy igazat mond-e az a diák, aki állítólag ilyesmikről beszélt. Jól értem?
– Nem csak állítólag.
– Jó, akkor mondja el, pontosan mit mondott magának a gyerek! Aztán meglátjuk, komolyan lehet-e venni ezt a históriát.
– Ezt meg hogy érti?
– Folytassa!
– Sápadt volt és levert. Megkért, hogy üljünk le a szobámban. Érezhetően nem akarta, hogy más is hallja, amiről beszél.
– Micsoda szemérmesség!
– Nem szemérmes volt, rettegett. Látnia kellett volna a szemét.
– De sajnos nem láttam.
– Ön is tudja, hogy a Kornai kolléga a tanításon kívül is sokat foglalkozik a fiúkkal.
– A hittantanár?
– Ő.
– Kiváló ember.
– Nem mondtam, hogy nem.
– Tehát róla van szó.
– Elsősorban a fiúkról.
– Mi ez a többes szám, Antal?
– Ahogy mondtam, sokat foglalkozik a srácokkal. Például a Vágási fiúval vagy a Molnár Ákossal.
– Maga a kollégáit figyeli a diákok helyett?
– Csak föltűnt nekem ez a dolog.
– Ez a dolog?
– Igen, szembetűnő volt a közvetlensége.
– A Vágási és a Molnár. Nehezen tudnám elhinni, hogy képesek egyáltalán igazat mondani.
– Képesek.
– Persze-persze. De hát a Kornainak végül is ez a dolga, nem? A nehéz eseteket kell jó útra téríteni.
– Hogyne. De ha igaz, amit a fiú mondott, akkor nem csak erről van szó.
– Ha igaz. De mondja csak tovább.
– A fiú meleg.
– Micsoda?
– A Molnár Ákos homoszexuális.
– Ezt meg honnan a fenéből veszi? És mi köze van ehhez a Kornainak?
– Nézze, én csak...
– Antal, utalásokat tesz, aztán konkrétan megemlít egy nevet, és azt várja tőlem, hogy ne gondoljak arra, hogy a kollégáját gyanúsítja?
– Azt gondoltam, nyíltan beszélhetek.
– Akkor mondja el végre, a kurva életbe! Nem lehetséges, hogy ha buzeráns a gyerek, akkor ő zaklatott másokat, és nem ő az, akit zaklattak?
– Buzeráns?
– Jó, akkor... meleg, ha így jobban tetszik magának.
– Szexuális értelemben biztosan nem. Azt viszont már jobban értem, mit akart a testi erejével bizonyítani.
– Persze, a nyomorult agresszivitását.
– Nem, el akart leplezni valamit.
– Csak nem azt akarja mondani...
– Azt hiszem, szégyelli, hogy a saját neméhez vonzódik, igen.
– Vagyis ugyanarról beszélünk!
– Nagyjából.
– Értem én a finomkodását, Antal. De akárhogy csűrjük-csavarjuk, a lényeg ugyanaz marad.
– Ebben nem vagyok biztos.
– Nem szükséges kioktatnia, higgye el. Több mint húsz éve csinálom ezt.
– Egyáltalán nem akartam kioktatni.
– Még szerencse. Maga viszonylag új itt nálunk. Nem ismeri a viszonyokat. Tudja, ki az az ember, akit gyanúsít? A Kornai közel negyven éve tanít, és tavaly Érdemrendet kapott. Ezt tudta?
– Nem.
– Maga szerint ez mire utal?
– Az, hogy nem tudtam, vagy az, hogy Érdemrendet kapott?
– Ne szórakozzon, Antal!
– Nem szórakozom.
– Szóval, maga szerint mit jelent egy ilyen elismerés?
– Könnyen lehet, hogy semmi köze a témához.
– Ez aztán már tényleg nevetséges!
– Az sokkal jobban érdekel, amiről a fiú beszélt nekem.
– Na és, mit mondott?
– Azt, hogy az az ember orális szexre kényszerített több, itt az otthonban lakó gyereket.
– Micsoda? Több gyereket?
– Igen.
– Köztük a Molnár Ákost... ugye?
– Nem, őt nem kényszerítette.
– Antal, magát megvezették!
– Nem, igazgató úr.
– És mi bizonyítja ezt?
– Van egy felvétel.
– Milyen felvétel?
– El tudja képzelni.
– Nem, bassza meg, nem tudom elképzelni! Mégis hogyan vett volna föl az a gyerek ilyesmit? Maga látta?
– Nem láttam.
– Akkor mit vagdalkozik ilyesmivel?
– A felvételt nem a fiú készítette, hanem a tanár. A Molnár fiúnak viszonya volt a Kornaival.
– Hogy mi?
– Igen, és úgy tudom, azóta tartott, hogy a fiú idekerült.
– Ide figyeljen, ha a Molnár gyerek, vagy bárki, jogtalanul ment be a tanár szobájába, akkor az az állítólagos felvétel nem sokat ér!
– Igazgató úr, egy bentlakó diákról van szó!
– Mutassa meg!
– Nincs nálam a felvétel.
– Akkor szerezze meg!
– Nem hinném, hogy az, aki készítette, csak úgy odaadná.
– Antal, én csak biztos akarok lenni abban, hogy nem alaptalanul gyanúsítunk meg egy értékes kollégát. Ez érthető, ugye?
– Igen.
– Csak nem szólt erről valaki másnak?
– Nem.
– Antal!
– A fiún kívül nem beszéltem senkivel.
Az igazgató az órájára néz.
– Helyes. Most negyed kettő van. El kell mennem egy találkozóra, de hat óra körül már biztosan itt leszek. Kérem, jöjjön vissza, és átbeszéljük az egészet alaposabban.
– Rendben.
– Az volna a legjobb, ha estig egyáltalán nem beszélne senkivel.
– Nem tervezek ilyet, igazgató úr.
– Helyes. Nem volna jó, ha ez idő előtt kitudódna. Mielőtt biztosak lehetnénk.
– Hogyne. Bár...
– Nem kétlem, Antal! Látom, felkavarta az eset. Higgye el, engem is. Nagyon jól tette, hogy hozzám jött először.
– Hatkor itt leszek.
– Várni fogom!
*
Amikor hat óra előtt pár perccel Antal belép az igazgatói iroda előterébe, a titkárnő már nem tartózkodik odabent. Antalnak az az érzése, várják. Hirtelen megfordul, mert mintha állna valaki a háta mögött, de csak a fogason lóg egy ottfelejtett, fekete ballonkabát.
Antal kopogtat. Mivel nem érkezik válasz, megismétli a mozdulatokat, erősebben.
– Jöjjön be!
Elsőként az asztal mögött ülő igazgatót pillantja meg, majd egy öltönyös, nyakkendőt viselő férfira lesz figyelmes.
– Örülök, hogy időben jött.
– Ez természetes.
– Találkoztak már? Csapó úr a gyermekotthonunk jogi képviselője.
– Még nem volt szerencsénk.
Nyújtja a kezét, mivel azonban a férfi nem mozdul, Antal leereszti a karját.
– Kérem, üljön le.
Antal tétovázik, végül helyet foglal a széken.
– Veszélyes dolgokat fogalmazott meg, Antal. Persze egyúttal fontos dolgokat is, amelyekből tanulnunk kell. Meg kell értse, szólnom kellett annak a személynek, aki az intézmény és a gyerekek érdekeit képviseli, és aki jogi szempontból tökéletesen átlátja a helyzetet. Nem is én fogok most kérdezni, hanem Csapó úr. Így lesz a legjobb mindannyiunknak.
– Temesi úr, kötelességem föltenni néhány kérdést, hogy tisztábban láthassunk.
– Értem.
– Ha jól tudom, de javítson ki, ha tévednék, szeptember óta dolgozik az intézményünkben, és ezt megelőzően a gyulai Szent István Gimnáziumban foglalkoztatták.
– Hogyan kapcsolódik ez ide?
– Ön volt Kenderesi Ferenc osztályfőnöke, jól tudom?
– Kié?
– Kenderesi Ferenccé.
– Ha tudja, hogy ott dolgoztam...
– Maga volt az említett diák osztályfőnöke, vagy sem?
– Volt egy ilyen nevű diákom.
– Elmondaná, mi történt az említett diákkal?
– Nem szeretnék róla beszélni.
– Nos, ha nem szeretne, akkor elmondom én. Kenderesi Ferenc öngyilkos lett 2017. január 9-én. Megerősíti ezt?
– Honnan tudnak erről? Azt hittem...
– Mindent a maga idejében, kérem. Megerősíti, amit az imént mondtam?
– Meg – feleli Antal. Arra gondol, hogy minél előbb ki kell jutnia a helyiségből. – Szeretnék távozni.
– Mit mondott?
– Hogy szeretnék távozni.
– Nem, Antal, addig nem távozhat, amíg ezt meg nem beszéltük – mondja az igazgató. – Nagyon kérjük, mindannyian, hogy válaszoljon Csapó úr kérdéseire.
Antal mozgásra lesz figyelmes, s idővel egyértelművé válik, hármójukon kívül még legalább egy személy tartózkodik odabent. Oldalra dönti a fejét, hunyorog, de olyan sötét van az asztal mögött, hogy csak körvonalakat lát.
– Maga azt állította, hogy az egyik kollégája szexuális aktusra kényszerített néhány, itt az otthonban élő diákot. Ezt mondta, ugye?
– Igen.
– És azt is állította, hogy akitől ezt hallotta, annak is volt szexuális viszonya azzal a bizonyos nevelővel.
– Így van.
– Az utóbbi bentlakó Molnár Ákos, tizenöt éves, labilis idegzetű fiú.
– Nem vagyok pszichológus, de labilisnak nem mondanám.
– Maga valóban nem pszichológus. Örülök, hogy ezt leszögezte, meg is mondom, miért. Maga osztályfőnöke volt a Szent István Gimnáziumban Kenderesi Ferenc tizenegyedik osztályos tanulónak, aki az iskola mellékhelyiségében a már említett időpontban fölakasztotta magát.
– Az egy szerelmi háromszög volt, diákok között. Tanácsokat adtam a fiúnak, segíteni akartam neki!
– Maga azt is állította, hogy Molnár Ákos érzelmileg kötődik a nevelőhöz, akit maga bántalmazással gyanúsít.
– Én csak...
– Mondta azt, hogy kötődik a fiú érzelmileg, vagy sem?
– Nem mondtam ilyet.
– De utalt rá!
– Igen, mert meggyőződésem, hogy az egyik nevelő visszaélt a fiú bizalmával.
Antal körbenéz. Mindenki mozdulatlan.
– Azt hiszem, a Molnár fiút többek közt bántja...
– Hogy annak a személynek mással volt viszonya?
– Mással is.
– Mármint felnőttekkel.
– Talán felnőttekkel is, igen.
– Vagyis jelen esetben is féltékenységi ügyről van szó.
– A két ügy teljesen más, értse meg!
– Féltékeny a fiú, vagy sem?
– Talán.
– És mondja csak, nem lehetséges, hogy azért találta ki ezt a históriát, hogy bosszút álljon a viszonzatlan érzéseiért?
– Nem! Az érzései nem voltak viszonzatlanok, legalábbis szexuális értelemben.
– Ezt csak maga állítja.
– Maguk szerint nem gond az, hogy egy intézményi dolgozó szexuális viszonyt folytat az egyik neveltjével?
– Temesi úr, mitől olyan magabiztos, azok után, ami a korábbi munkahelyén történt? Amikor a magabiztosságának az lett az eredménye, hogy egy kamasz fölakasztotta magát?
– Ha olyan informált, tudni kell, hogy nem találtak felelősnek az ügyben. Mit akar, mit mondjak még?
– Csak azt akarom, hogy ne legyen olyan rohadtul biztos!
Antal a férfira néz, nem válaszol.
– Milyennek írná le azt a bizonyos kollégáját? Azt mondta, sokat foglalkozik az otthonban lakó diákokkal.
– Feltűnően sokat.
– Én úgy tudom, odafigyelő, kedves ember.
– Kifejezetten nyájas.
– Intelligens, tapasztalt, aki sok figyelmet fordít a neveltjeire. Nem?
– Ha maga mondja.
– Tehát lehetséges, hogy az egész csak egy sértődött gyerek féltékenységi ügye?
– Nézze...
– Lehetséges vagy sem?
– Nem hiszem.
– Azt is mondta kora délután, hogy nem az számít, maga miben hisz.
– Legalább beszéljünk más gyerekekkel is!
– Ez már nem a maga dolga, Temesi úr.
– Tessék?
– Az intézmény, s főként a gyerekek érdekében, a személye a holnapi naptól kezdve itt nem kívánatos. Előkészítettünk mindent, a fölmondását, és itt van a titoktartási nyilatkozat is, amit már korábban aláírt.
– Miféle nyilatkozat?
– A délután folyamán egy szakképzett kolléga beszélt a Molnár Ákos nevű fiatalemberrel, aki határozottan azt állította, soha nem beszélt magával négyszemközt.
– Hogy bírták rá erre a nyilvánvaló hazugságra?
– Maga paranoiás, Temesi úr.
Antal közben az asztalon heverő papírokat nézi.
– Én soha nem írtam alá ilyen nyilatkozatot.
– Valóban? – kérdezi a férfi, és az asztalra helyezi a papírokat. Antal előbb az igazgatóra, aztán az ügyvédre néz. Mindketten türelmetlen tekintettel figyelik. Az addig hátul álló magas személy közben előrébb lép, majd egy tollat tesz az asztalra, Antal elé.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .