Szöllősi Mátyás: Otthon, keserű otthon

– Térjünk a tárgyra. A telefonban annyit mondott, hogy a Molnár fiúról van szó.

– Igen, róla.

– Szeretem, hogy ilyen lelkiismeretes, Antal! Értékelem.

Antal kényszeredetten mosolyog.

– A Molnár fiún kívül érintett még valaki?

– Előbb azt mondanám el, amiről a fiú beszélt.

– Ennyire kínos az ügy?

– Igen, több mint kellemetlen.

– Hallgatom.

– Két hete, a keddi foglalkozás után odajött hozzám a fiú.

– Mármint a Molnár gyerek.

– Igen.

– Csak azért, nehogy félreértés legyen...

– Természetes.

– Két hete?

– Pontosan.

– De ha olyan sürgős, ahogyan a telefonban mondta, mi tartott idáig?

– Elhamarkodott sem akartam lenni.

– Ezért külön köszönettel tartozom.

– Szóval már korábban is levertnek tűnt, de hát, hektikus a srác.

– Az egyik legproblémásabb gyerek az otthonban.

– Igen, de amikor odaállt elém, láttam, hogy kivételesen komoly a baj.

– Mit csinált már megint?

– Azt hiszem, most vele csináltak valamit.

– Mit?

Antal hallgat, a homlokát ráncolja.

– Antal, jó, ha tíz percem van!

– Azt hiszem, zaklatta valaki.

– Ugyanarról a gyerekről beszélünk?

– Igen.

– És mindez itt történt.

– Igen.

– És mégis mit csináltak vele?

– Csak egyvalaki, igazgató úr.

– Akkor mit csinált az a valaki vele?

– Az egyik kolléga szexuális aktusra kényszerí...

– Hogy mit mondott, Antal?

– Azt mondtam, hogy szexuális aktusra.

– És maga ezt elhiszi?

– Nem az a lényeg, hogy én mit hiszek.

– Antal, engem azért érdekelne, hisz-e abban, amiről beszél. Mert hát ebből egy igen kényes ügy kerekedhet. És nyilván nem véletlenül hívott föl és beszéltük meg ezt az időpontot.

– Valóban nem véletlenül.

– Szóval?

– Igen, én most hiszek neki.

– Most hisz neki. De máskor ugyanúgy nem hitt, ahogy senki más!

– Nem ez a legfontosabb.

– Tehát azt akarja mondani nekem, nem lényeges, elhiszi-e az intézmény egyik nevelője, hogy igazat mond-e az a diák, aki állítólag ilyesmikről beszélt. Jól értem?

– Nem csak állítólag.

– Jó, akkor mondja el, pontosan mit mondott magának a gyerek! Aztán meglátjuk, komolyan lehet-e venni ezt a históriát.

– Ezt meg hogy érti?

– Folytassa!

– Sápadt volt és levert. Megkért, hogy üljünk le a szobámban. Érezhetően nem akarta, hogy más is hallja, amiről beszél.

– Micsoda szemérmesség!

– Nem szemérmes volt, rettegett. Látnia kellett volna a szemét.

– De sajnos nem láttam.

– Ön is tudja, hogy a Kornai kolléga a tanításon kívül is sokat foglalkozik a fiúkkal.

– A hittantanár?

– Ő.

– Kiváló ember.

– Nem mondtam, hogy nem.

– Tehát róla van szó.

– Elsősorban a fiúkról.

– Mi ez a többes szám, Antal?

– Ahogy mondtam, sokat foglalkozik a srácokkal. Például a Vágási fiúval vagy a Molnár Ákossal.

– Maga a kollégáit figyeli a diákok helyett?

– Csak föltűnt nekem ez a dolog.

– Ez a dolog?

– Igen, szembetűnő volt a közvetlensége.

– A Vágási és a Molnár. Nehezen tudnám elhinni, hogy képesek egyáltalán igazat mondani.

– Képesek.

– Persze-persze. De hát a Kornainak végül is ez a dolga, nem? A nehéz eseteket kell jó útra téríteni.

– Hogyne. De ha igaz, amit a fiú mondott, akkor nem csak erről van szó.

– Ha igaz. De mondja csak tovább.

– A fiú meleg.

– Micsoda?

– A Molnár Ákos homoszexuális.

– Ezt meg honnan a fenéből veszi? És mi köze van ehhez a Kornainak?

– Nézze, én csak...

– Antal, utalásokat tesz, aztán konkrétan megemlít egy nevet, és azt várja tőlem, hogy ne gondoljak arra, hogy a kollégáját gyanúsítja?

– Azt gondoltam, nyíltan beszélhetek.

– Akkor mondja el végre, a kurva életbe! Nem lehetséges, hogy ha buzeráns a gyerek, akkor ő zaklatott másokat, és nem ő az, akit zaklattak?

– Buzeráns?

– Jó, akkor... meleg, ha így jobban tetszik magának.

– Szexuális értelemben biztosan nem. Azt viszont már jobban értem, mit akart a testi erejével bizonyítani.

– Persze, a nyomorult agresszivitását.

– Nem, el akart leplezni valamit.

– Csak nem azt akarja mondani...

– Azt hiszem, szégyelli, hogy a saját neméhez vonzódik, igen.

– Vagyis ugyanarról beszélünk!

– Nagyjából.

– Értem én a finomkodását, Antal. De akárhogy csűrjük-csavarjuk, a lényeg ugyanaz marad.

– Ebben nem vagyok biztos.

– Nem szükséges kioktatnia, higgye el. Több mint húsz éve csinálom ezt.

– Egyáltalán nem akartam kioktatni.

– Még szerencse. Maga viszonylag új itt nálunk. Nem ismeri a viszonyokat. Tudja, ki az az ember, akit gyanúsít? A Kornai közel negyven éve tanít, és tavaly Érdemrendet kapott. Ezt tudta?

– Nem.

– Maga szerint ez mire utal?

– Az, hogy nem tudtam, vagy az, hogy Érdemrendet kapott?

– Ne szórakozzon, Antal!

– Nem szórakozom.

– Szóval, maga szerint mit jelent egy ilyen elismerés?

– Könnyen lehet, hogy semmi köze a témához.

– Ez aztán már tényleg nevetséges!

– Az sokkal jobban érdekel, amiről a fiú beszélt nekem.

– Na és, mit mondott?

– Azt, hogy az az ember orális szexre kényszerített több, itt az otthonban lakó gyereket.

– Micsoda? Több gyereket?

– Igen.

– Köztük a Molnár Ákost... ugye?

– Nem, őt nem kényszerítette.

– Antal, magát megvezették!

– Nem, igazgató úr.

– És mi bizonyítja ezt?

– Van egy felvétel.

– Milyen felvétel?

– El tudja képzelni.

– Nem, bassza meg, nem tudom elképzelni! Mégis hogyan vett volna föl az a gyerek ilyesmit? Maga látta?

– Nem láttam.

– Akkor mit vagdalkozik ilyesmivel?

– A felvételt nem a fiú készítette, hanem a tanár. A Molnár fiúnak viszonya volt a Kornaival.

– Hogy mi?

– Igen, és úgy tudom, azóta tartott, hogy a fiú idekerült.

– Ide figyeljen, ha a Molnár gyerek, vagy bárki, jogtalanul ment be a tanár szobájába, akkor az az állítólagos felvétel nem sokat ér!

– Igazgató úr, egy bentlakó diákról van szó!

– Mutassa meg!

– Nincs nálam a felvétel.

– Akkor szerezze meg!

– Nem hinném, hogy az, aki készítette, csak úgy odaadná.

– Antal, én csak biztos akarok lenni abban, hogy nem alaptalanul gyanúsítunk meg egy értékes kollégát. Ez érthető, ugye?

– Igen.

– Csak nem szólt erről valaki másnak?

– Nem.

– Antal!

– A fiún kívül nem beszéltem senkivel.

Az igazgató az órájára néz.

– Helyes. Most negyed kettő van. El kell mennem egy találkozóra, de hat óra körül már biztosan itt leszek. Kérem, jöjjön vissza, és átbeszéljük az egészet alaposabban.

– Rendben.

– Az volna a legjobb, ha estig egyáltalán nem beszélne senkivel.

– Nem tervezek ilyet, igazgató úr.

– Helyes. Nem volna jó, ha ez idő előtt kitudódna. Mielőtt biztosak lehetnénk.

– Hogyne. Bár...

– Nem kétlem, Antal! Látom, felkavarta az eset. Higgye el, engem is. Nagyon jól tette, hogy hozzám jött először.

– Hatkor itt leszek.

– Várni fogom!

*

Amikor hat óra előtt pár perccel Antal belép az igazgatói iroda előterébe, a titkárnő már nem tartózkodik odabent. Antalnak az az érzése, várják. Hirtelen megfordul, mert mintha állna valaki a háta mögött, de csak a fogason lóg egy ottfelejtett, fekete ballonkabát.

Antal kopogtat. Mivel nem érkezik válasz, megismétli a mozdulatokat, erősebben.

– Jöjjön be!

Elsőként az asztal mögött ülő igazgatót pillantja meg, majd egy öltönyös, nyakkendőt viselő férfira lesz figyelmes.

– Örülök, hogy időben jött.

– Ez természetes.

– Találkoztak már? Csapó úr a gyermekotthonunk jogi képviselője.

– Még nem volt szerencsénk.

Nyújtja a kezét, mivel azonban a férfi nem mozdul, Antal leereszti a karját.

– Kérem, üljön le.

Antal tétovázik, végül helyet foglal a széken.

– Veszélyes dolgokat fogalmazott meg, Antal. Persze egyúttal fontos dolgokat is, amelyekből tanulnunk kell. Meg kell értse, szólnom kellett annak a személynek, aki az intézmény és a gyerekek érdekeit képviseli, és aki jogi szempontból tökéletesen átlátja a helyzetet. Nem is én fogok most kérdezni, hanem Csapó úr. Így lesz a legjobb mindannyiunknak.

– Temesi úr, kötelességem föltenni néhány kérdést, hogy tisztábban láthassunk.

– Értem.

– Ha jól tudom, de javítson ki, ha tévednék, szeptember óta dolgozik az intézményünkben, és ezt megelőzően a gyulai Szent István Gimnáziumban foglalkoztatták.

– Hogyan kapcsolódik ez ide?

– Ön volt Kenderesi Ferenc osztályfőnöke, jól tudom?

– Kié?

– Kenderesi Ferenccé.

– Ha tudja, hogy ott dolgoztam...

– Maga volt az említett diák osztályfőnöke, vagy sem?

– Volt egy ilyen nevű diákom.

– Elmondaná, mi történt az említett diákkal?

– Nem szeretnék róla beszélni.

– Nos, ha nem szeretne, akkor elmondom én. Kenderesi Ferenc öngyilkos lett 2017. január 9-én. Megerősíti ezt?

– Honnan tudnak erről? Azt hittem...

– Mindent a maga idejében, kérem. Megerősíti, amit az imént mondtam?

– Meg – feleli Antal. Arra gondol, hogy minél előbb ki kell jutnia a helyiségből. – Szeretnék távozni.

– Mit mondott?

– Hogy szeretnék távozni.

– Nem, Antal, addig nem távozhat, amíg ezt meg nem beszéltük – mondja az igazgató. – Nagyon kérjük, mindannyian, hogy válaszoljon Csapó úr kérdéseire.

Antal mozgásra lesz figyelmes, s idővel egyértelművé válik, hármójukon kívül még legalább egy személy tartózkodik odabent. Oldalra dönti a fejét, hunyorog, de olyan sötét van az asztal mögött, hogy csak körvonalakat lát.

– Maga azt állította, hogy az egyik kollégája szexuális aktusra kényszerített néhány, itt az otthonban élő diákot. Ezt mondta, ugye?

– Igen.

– És azt is állította, hogy akitől ezt hallotta, annak is volt szexuális viszonya azzal a bizonyos nevelővel.

– Így van.

– Az utóbbi bentlakó Molnár Ákos, tizenöt éves, labilis idegzetű fiú.

– Nem vagyok pszichológus, de labilisnak nem mondanám.

– Maga valóban nem pszichológus. Örülök, hogy ezt leszögezte, meg is mondom, miért. Maga osztályfőnöke volt a Szent István Gimnáziumban Kenderesi Ferenc tizenegyedik osztályos tanulónak, aki az iskola mellékhelyiségében a már említett időpontban fölakasztotta magát.

– Az egy szerelmi háromszög volt, diákok között. Tanácsokat adtam a fiúnak, segíteni akartam neki!

– Maga azt is állította, hogy Molnár Ákos érzelmileg kötődik a nevelőhöz, akit maga bántalmazással gyanúsít.

– Én csak...

– Mondta azt, hogy kötődik a fiú érzelmileg, vagy sem?

– Nem mondtam ilyet.

– De utalt rá!

– Igen, mert meggyőződésem, hogy az egyik nevelő visszaélt a fiú bizalmával.

Antal körbenéz. Mindenki mozdulatlan.

– Azt hiszem, a Molnár fiút többek közt bántja...

– Hogy annak a személynek mással volt viszonya?

– Mással is.

– Mármint felnőttekkel.

– Talán felnőttekkel is, igen.

– Vagyis jelen esetben is féltékenységi ügyről van szó.

– A két ügy teljesen más, értse meg!

– Féltékeny a fiú, vagy sem?

– Talán.

– És mondja csak, nem lehetséges, hogy azért találta ki ezt a históriát, hogy bosszút álljon a viszonzatlan érzéseiért?

– Nem! Az érzései nem voltak viszonzatlanok, legalábbis szexuális értelemben.

– Ezt csak maga állítja.

– Maguk szerint nem gond az, hogy egy intézményi dolgozó szexuális viszonyt folytat az egyik neveltjével?

– Temesi úr, mitől olyan magabiztos, azok után, ami a korábbi munkahelyén történt? Amikor a magabiztosságának az lett az eredménye, hogy egy kamasz fölakasztotta magát?

– Ha olyan informált, tudni kell, hogy nem találtak felelősnek az ügyben. Mit akar, mit mondjak még?

– Csak azt akarom, hogy ne legyen olyan rohadtul biztos!

Antal a férfira néz, nem válaszol.

– Milyennek írná le azt a bizonyos kollégáját? Azt mondta, sokat foglalkozik az otthonban lakó diákokkal.

– Feltűnően sokat.

– Én úgy tudom, odafigyelő, kedves ember.

– Kifejezetten nyájas.

– Intelligens, tapasztalt, aki sok figyelmet fordít a neveltjeire. Nem?

– Ha maga mondja.

– Tehát lehetséges, hogy az egész csak egy sértődött gyerek féltékenységi ügye?

– Nézze...

– Lehetséges vagy sem?

– Nem hiszem.

– Azt is mondta kora délután, hogy nem az számít, maga miben hisz.

– Legalább beszéljünk más gyerekekkel is!

– Ez már nem a maga dolga, Temesi úr.

– Tessék?

– Az intézmény, s főként a gyerekek érdekében, a személye a holnapi naptól kezdve itt nem kívánatos. Előkészítettünk mindent, a fölmondását, és itt van a titoktartási nyilatkozat is, amit már korábban aláírt.

– Miféle nyilatkozat?

– A délután folyamán egy szakképzett kolléga beszélt a Molnár Ákos nevű fiatalemberrel, aki határozottan azt állította, soha nem beszélt magával négyszemközt.

– Hogy bírták rá erre a nyilvánvaló hazugságra?

– Maga paranoiás, Temesi úr.

Antal közben az asztalon heverő papírokat nézi.

– Én soha nem írtam alá ilyen nyilatkozatot.

– Valóban? – kérdezi a férfi, és az asztalra helyezi a papírokat. Antal előbb az igazgatóra, aztán az ügyvédre néz. Mindketten türelmetlen tekintettel figyelik. Az addig hátul álló magas személy közben előrébb lép, majd egy tollat tesz az asztalra, Antal elé.