Haász János: Őszi napéj

2022. szeptember 24. – 23:22

Haász János: Őszi napéj
Illusztráció: FIllér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Megjelent a Telex új tárcakötete!

A félig olvasott könyv és más történetek című antológiába 24 szerző összesen 28 novelláját válogattuk be. A kötetbe részben a lapunk tárcanovella-rovatában, a Telextárcákban elmúlt egy évben megjelent írásokból válogattunk, de – az első, tavaly megjelent antológiához hasonlóan – ezúttal is közlünk eddig még sehol nem publikált írásokat is.

Dedikálás és bemutató október 2-án, 14 órától a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. A könyv megvehető a Telexshopban.

Kellett volna hozni egy rendes dobozt, egy banánosat lehetőleg, anyádéknál a pincében biztosan van még egy abból az időből, amely idő úgy kezdődött, hogy Éva egy málna gazpacho és egy blanquette de veau fölött hosszabb monológban elmélkedett a tányérodat beterítő borjúhoz hasonlóan zsenge korú kapcsolatotok jövőjéről, mely kapcsolat a vacsora végére ugyanolyan sorsra jutott, mint szegény borjú, leszámítva a zöldségeket, tojást és fél citromot. Éva szerint ez a kapcsolat elfáradt, a szemedre hányta, hogy férfi létedre nem vagy elég perspektivikus, ambiciózus, hogy nem tudsz élni a napjaink kínálta lehetőségekkel.

Nem vágtál közbe egyszer sem, az érvei cáfolhatatlanok voltak, pontosabban maga a valóság volt cáfolhatatlan, amiben éppen benne ültetek, mintha az érvek epicentrumában ülnétek, mintha a vacsora a kézzelfogható bizonyítéka lenne Éva minden szavának. Egy olyan budai étteremben ettetek, amit ő választott, olyan étlapról, amin az ő kedvencei sorakoztak, és a vacsorát, amihez olyan bort ittatok, aminek az árából az Íjászban egy hosszabb hétvégét tudnál eltölteni, szóval a vacsorát az ő céges bankkártyájával fizettétek, majd végül az ő autójával és kedvenc sofőrszolgálatának sofőrével mentetek haza.

Az ő lakásába, bár ez már nemcsak ambíció és perspektivizmus kérdése volt, hanem magáé a rendszeré, amiben az a természetes, hogy a válások után a férfi költözik, mintha ki lenne mondva, le lenne írva valahol, és hát ki is van, le is van, a mindent átszövő szokásjogban, hogy ha egy kapcsolat véget ért, akkor a férfi az, akinek mennie kell, akár ő vágyódott ki abból a kapcsolatból, akár egyszer csak egyedül maradt benne. A modern civilizációk népvándorlása nem vadászterületekről, lelegelt legelőkről vagy kiapadt forrásokról szól, hanem elsivatagosodott érzelmekről, lanyhuló libidókról, a bőröndjeikbe összecuccolni kényszerült férfiakról. Szóval ahogy neked fognod kellett a cuccaidat, amikor véget ért a ki nem beszélt tévedéseken alapuló házasságod, úgy kellett költöznie Éva férjének is, az elhúzódó válóper ellenére azonnali hatállyal, abból a közös budai otthonukból, ami addigra, vélelmezed, már rég nem volt az otthonuk, csak egy lakás.

Igaz, míg az ő férje a közös cégük által befektetésnek vett újlipóti penthouse-ba cuccolt át, amely abból a szempontból egyfajta oka is volt a költözésének, hogy Éva egy kollégájával véletlenül épp akkor toppant be abba a lakásba, amikor a férje a befektetést sajátosan értelmezve egy gyakornokot fektetett bele – erről Éva az egyetlen olyan estén beszélt, két üveg francia konyak után, amikor szóba hozta a férjét. Hogy miért volt ott a kollégája is, azt a történetmesélés balladai homályában hagyta, az is lehet, hogy ha a kolléga nem a tanúja lett volna egy házasságtörésnek, akkor a résztvevője lett volna egy másiknak, de a konyakot te jobban bírtad annál, mintsem hogy erre rákérdezz. A lényeg, hogy Éva férjének is mennie kellett, ahogyan neked is, csak hát a menések módja és célja között nem csekély minőségbeli különbség volt, hogy ő Budáról csak Pest Budájára költözött át, te viszont Pest Budájából Pest Kőbányájába, anyádék paneljába cuccoltál vissza a banánosdobozokkal.

Majd Éva lakásából megint ugyanoda, miután végighallgattad, hogy elfáradtatok és kiégtetek, és hogy nem, nem a szex miatt, pedig akkor már egy ideje a szex se működött, te nem működtél benne, agyonnyomott a hely idegensége, mesterkéltsége, mint befogadott menekült a jótékony arisztokratánál, úgy érezted magad nála minden este. Most, a már nem Westelnek hívott Westel-tornyot bámulva a kisszoba ablakából, most nem érzed úgy magad. Még szerencse, hogy egy konok beázás miatt anyádék sosem tudtak túladni ezen a lakáson, hiába volt már hosszú ideje túl nagy kettejüknek a két és fél szoba.

Szóval ott, anyádéknál van valahol biztosan egy banánosdoboz. Több is, de ide egy is elég. Lenne. Ha itt lenne. De nincs, mert neked csak erre az idióta bolti kartondobozra futotta az eszedből, még jó, hogy legalább arra, hogy egyáltalán eszedbe jutott, hogy hoznod kellene valamit, hiszen majd vinned kell valamit. Egy egész csomó valamit. Az egész életedet, mondhatnád, ha mondjuk olyan szentimentális lennél, mint az az alak, akivé az Íjászban változol úgy hajnali egy körül. Legkésőbb. Mint a ma hajnallá kinőtt tegnap éjszakán is.

A harmadikra kell menned. A fülledt levegőjű lépcsőházban visszhangoznak a lépteid, az éjszakai söröket verejtékezed, másnapszagot húzol magad után. Fülledt levegő, fülledt valóság. Hétvégére lekapcsolják az irodaházban a légkondit, dübörög az energiaválság. Talán a liftet is, de ez nem derül ki, amikor pénteken leadtad a kártyádat, tudtad, hogy hétvégén már gyalog kell feljönnöd a cuccaidért.

Persze megkímélhetted volna magad ettől, elpakolhattál volna az asztalodról már tegnap, pénteken, de nem akartál pénteken elpakolni az asztalodról, az egész iroda bent volt, határidős projekten dolgoztak, persze mindig volt olyan projekt, ami épp határidős volt, ebből lett eleged, na jó, ebből is, de ez a dolognak csak a praktikus része volt, és neked elvi alapon is eleged lett. Hogy sztárügyvéd legyél, azt egy percig sem gondoltad komolyan, nem úgy, mint apád, aki egy vagyont fizetett ki ügyvédeknek egy találmánya miatt, mondjuk hiába, de ez csak meggyőzte arról, hogy neked jogásznak kell lenned, és majd ügyvédként visszaperelni a családnak azt a vagyont, amit elloptak az ő, és itt végeláthatatlan hosszúságú energetikai fejtegetés jött, hogy mije után járó szabadalmi vagy milyen díjból. Hogy a jogi diplomáddal majd jótékony ügyekért, környezetszennyező, közvetve gyerekrabszolgákat foglalkoztató multik ellen harcolsz, ez már a te álmod volt. Aztán egyszer csak itt ültél ebben a harmadik emeleti irodában, egy sarokba beállított asztalnál, kilátással a napkeltére, előtted egy soha véget nem érő építkezés, a hátad mögött a felvett diák- és lakáshitel, itt ültél, hogy ezeket a hiteleket túléld, és hogy túléld, közbeszerzéseket szabj testre a pufidzsekire szabott testű új elitnek, akik túl nagy dzsipekbe, túlárazott utazásokba és túlértékelt nőkbe fektették be az eredeti tőkefelhalmozást.

Kiégtél, mondta a kisfőnök az éves értékelésen a közeli francia bisztróban, a szád savanyú volt az újhullámos kávétól. Kiégtél, mondta, nem érzi benned a tüzet, nem tudod, hány tüzes hasonlat jött még, elgondolkodtál, elkalandoztál, Éván gondolkodtál, a házasságodon, a korábbi kapcsolataidon. Ambíció, tört át a bambulás falán a főnököd szava, mintha Évát hallanád a szakítás estéjéről, rossz érzés fogott el, figyelni kezdtél a főnök szavaira, és már nem csak a kávétól volt savanyú a szád íze.

Későn kezdtél el figyelni. Nem csak azon a kávézáson. Nem csak Évára. Olyan vagy, úgy látszik, aki későn kezd el figyelni. Későn érő típus vagy, ezt mondták anyádék, amikor az osztályban a többiek mind magasabbak voltak, gyorsabban futottak tesin, és hamarabb célba értek a csajoknál is. Későn érő és későn figyelő. Mire észbe kaptál, a főnök kihörpintette a kávét, és letette a kiürült csészét, mire észbe kaptál, Éva végzett a sajtválogatással, kicsipegette belőle, ahogy belőled is, ami tetszett neki, aztán letette, ahogy téged is, kiürítve. Mire észbe kapsz, letesznek kiürítve, és te foghatod a banánosdobozodat újra és újra.

Fújtatsz egyet, aztán megrántod a lépcsőház ajtaját, jöjjön az utolsó fázis, az asztalod kipakolása, az asztalodé, amit amúgy is elvettek volna. A desk sharing csodákra képes a kreatív munkában, mantrázta a kisfőnök, akinek az utolsó kreatív ötlete az lehetett, hogy valahogy kisfőnökké nyalta fel magát.

Persze a lépcsőház ajtajához is kellene a nyomorult belépőkártya. Persze, persze, persze. Megint nem figyeltél. Vagyis honnan tudhattad volna, hiszen míg itt dolgoztál, mindig lifttel jöttél fel. Vagy lehet, hogy a portás mondta? Mindegy. Ledobod a dobozod, nincs súlya, a visszhangos lépcsőházban mégis nagyot szól. Elindulsz vissza, a lépteidnek sincs súlya, a lélegzetednek sincs súlya, mégis minden nagyot szól. Mész lefelé, csatakos másnapszagban, mész lefelé ott, ahol az előbb még felfelé tartottál.

Szeptember huszonnegyedike van. Mostantól jön az a fele, ahol a sötétség az úr.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!