Rövid idő alatt az európai futball három meghatározó alakja, Jürgen Klopp, Xavi Hernández és José Mourinho is távozott vezetőedzői posztjáról. A bejelentéseik általános sokkot, egyfajta gyászt, kisebb-nagyobb pánikot vagy eufóriát váltottak ki olyan, a világfutballt meghatározó kluboknál, mint a Liverpool, a Barcelona vagy a Roma. Vagy csak simán nyugtáztuk a három (egymástól azért nagyban eltérő) bejelentést? Egyáltalán, szoktunk még szünetet tartani és reflektálni? Vagy csak legyintünk, hogy a szokásos ügymenet, hogy 2024-ben a futballkapitalizmus felfalja gyermekeit? Ebben a cikkben klubokról, vezetői stílusokról és a vezetőedzői létről elmélkedünk néhány szakkönyv és szakértő segítségével.
Két jelentős és termékeny futballgondolkodó, Jonathan Wilson és Dietrich Schulze-Marmeling felfogásában (amit persze nem kötelező elfogadni) a világ legnépszerűbb játékának elterjedését a különféle eszmék és gondolatok szórásaként és szóródásaként értelmezhetjük. A két szerző számos művében, leginkább német és angol nyelvterületen vizsgálta, hogy témájukat tekintve a Duna-menti (például magyar), dél-európai (Barcelona) és dél-amerikai (argentin) futballgondolkodást miként alakították ezek a gondolatterjedések. Olvasatukban kicsit egyszerűbben akár egyfajta hittérítőként is tekinthetünk az edzőkre, és ezen a téren talán nincs olyan futballkultúra, amely a magyarnál jobban állt volna. Az elszivárgó magyar kávéházi-edzői kulturális szálat Wilson több jelentős könyvében is feldolgozta, míg a húszas–harmincas évek Duna-menti iskolájából a legjelentősebbek elüldözését német szempontból Schulze-Marmeling vizsgálta számos helyen.
Míg a játék hajnalán az olyan, akkor teljességgel jogos, a feladatkört leíró frázisok voltak divatban, mint hogy „gentlemen don’t need coaches” (azaz „úriembereknek nincs szükségük edzőre”) és „a győzelmet kell megszervezni” (Herbert Chapman), később az edzőség egy szakma lett. Ugyanakkor a szakirodalomból kiderül, hogy nemcsak a premodern időkben, de még a huszadik század közepén is számos kalandor adta el magát edzőnek.
Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig című könyvében Szegedi Péter elképesztő történészi alapossággal és ritka humorral számol be a híres szürke zónás túrákról, a húszas évek elszipkázott magyar légiójáról vagy éppen Jonathan Wilson hőséről, Kürschner Izidorról, aki így jellemezte magát: „Sült német voltam, amikor Pestre kerültem, és azt hittem, hogy sohasem fogok magyarul megtanulni. De játék közben elkezdtem magyarul beszélni, és öntudatlanul, anélkül, hogy észrevettem volna, amit az osztrák iskolában tíz éven át belém sajtoltak, kiölte a magyar csapatokért való drukk, és magyarabb vagyok lelkemben, mint nyelvemben.”
Ezt a fajta hittérítő idealizmust olyan vallásalapítók képviselték, mint William Garbutt, Jimmy Hogan, Vic Buckingham, Guttmann Béla, Bukovi Márton. Vagy később olyan egyszemélyes klubként működő, intézményesült edzők, mint Matt Busby és Sir Alex Ferguson a Manchester Unitednél, Bill Shankly és Bob Paisley a Liverpoolnál, vagy épp Rinus Michels az Ajaxnál.
A futball fejlődésével és az idő múlásával aztán változott az is, hogy míg korábban inkább a nagy világtornákon láthattuk a jelentős taktikai újításokat, később a játék elkezdett globalizálódni és a klubok által üzletiesedni. Az idealizmusból a materializmusba lépve a hetvenes évek bizonyos tekintetben a híres jobb-baloldali ellentétről szólt, vagy másképp nézve az egyén, azaz Johan Cruyff küzdelméről a rendszer, vagyis az argentin válogatott élén maradandót alkotó Carlos Bilardo és a focija, a bilardismo ellen.
A nyolcvanas években Cruyff küzdelme is átalakult, eközben a német kultúrkörben a rendszeredzők (Louis van Gaaltól Felix Magathig) kontra hurráfutball vita dúlt, míg egyes outsiderek (Ralf Rangnick vagy Klopp mentora, Wolfgang Frank) posztmodern módon nemcsak megkérdőjelezték az alapigazságokat, de paradigmaváltásokat vezettek be.
Angliában is jelentősen alakult a futball képe. A futballhuliganizmustól megtisztított Premier League előbb a wengeri–fergusoni csapatvezetési, életviteli modernizációt, illetve szervezett utánpótlás-koncepciót és játékosmodellt vezetett be, majd egy spanyol–portugál (Rafa Benítez és Mourinho) elemzői és taktikai periodizációs módszeren alapuló, radikális megújulás következett. Aztán az edzők lényegében fogyasztási cikké váltak a kétezres évek eleji digitalizációs forradalom, vagyis előbb a kábeltévék, majd később a web 2.0, végül pedig a közösségi média által. Tobias Escher kiváló német szakíró A stratégák kora című, edzőkről szóló könyvének címe a globális futball lassan szinte minden szereplőjére is alkalmazható, ám egy pillanatra tekintsünk az eredeti jelentésre:
„A labdarúgás átalakulása szorosan összefügg az edzői munka átalakulásával. Régen csak azok voltak: futballedzők. Ma már tucatnyi funkciót kell betölteniük egyben. Csapatvezetőknek, tanároknak, taktikai guruknak, pszichológusoknak, fizioterapeutáknak, a folyamatosan fejlődő edzéstudomány szakértőinek és edzett médiaszakembereknek kell lenniük. Az edzők majdnem akkora népszerűségnek örvendenek, mint a játékosaik. Győzelem vagy vereség, diadal vagy kudarc, szép vagy csúnya futball: manapság mindez az edzőre hárul. Az edzők még soha nem álltak ennyire reflektorfényben, mint ma. Az elvárások mérhetetlenül megnőnek, amikor Pep Guardiola a Bayern Münchenhez vagy José Mourinho a Manchester Unitedhez kerül. És nem ok nélkül, ahogy azt az elmúlt néhány év is mutatja: Egy jó edző képes különbséget tenni egy átlagos és egy nagyon jó csapat között.”
A kiégés társadalma, avagy az animal laborans
„Ez az emberi típus a folyamat során tömegesen valósággá válik, nem szuverén szuperember, hanem »az utolsó ember«, aki nem tesz mást, csak dolgozik. Az új embertípus, amely a túlzott pozitivitásnak védekezés nélkül ki van téve, hiányzik belőle minden szuverenitás. A depressziós emberi lény egy animal laborans, amely kizsákmányolja önmagát – és teszi ezt önként, külső kényszer nélkül. Egyszerre ragadozó és préda.”
Ezek Byung-Chul Han kortárs filozófus gondolatai, aki A kiégés társadalma című könyvében külön nem említi a futballedzőket. Elnézve azonban a toxikus környezet miatt a Barcelonánál önként és idő előtt leköszönő Xavit, nehéz nem észrevenni a párhuzamokat.
A magukat tízfős stábbal körülbástyázó, az egyesületen belül (és/vagy a média ellen) külön klubot létrehozni kénytelen, napi tizenkét-tizenöt órát dolgozó, sokszor a családjuktól hónapokig, évekig távol élő topedzők különös közössége ez, melyet egyre jobban megismerünk a sokszor kritizált, voyeurista digitális médiának köszönhetően. Vagy éppen a sokszor az edzők által szépen kihasznált játékszabályoknak köszönhetően, lásd a talán még heideggeri értelemben is autentikus Jürgen Kloppot, aki már novemberben igent mondott egy olyan dokumentumfilm-sorozatra, mint a Michael Jordant egy teljesen új generációnak bemutató The Last Dance, miközben hivatalosan csak januárban közölte, hogy a szezon végén elhagyja a Liverpoolt.
Persze van is miről forgatni: a Klopp-éra elképesztő pénzügyi hatásáról vagy a megújulás titkairól és nyilván az esetleges utódokról, mint például a legnagyobb esélyesnek tartott Xabi Alonsóról több írás született. A maga után hagyott űrről viszont kevesebb – Pep Guardiola például a legnagyobb riválisának nevezte, majd kijelentette, hogy Klopp nélkül azért jobban tud majd aludni.
De más vetületet is érdemes még megnézni. Talán egy ilyen mértékű és faktorú távozási hullám, mint amit Klopp, Mourinho és Xavi elkezdett, elindít egy más jellegű diskurzust is.
Mentális egészség, wellbeing a topfutballban
Jonathan Harding Mensch címmel kiváló könyvet írt a topedzők emberi oldaláról, és évek óta kiemelten foglalkozik az elit sport és a mentális egészség kapcsolatával. A Telex azon kérdésére, hogy mit jelent Kloppék bejelentése ebből a szemszögből, elmondta:
„Látok némi előrelépést, vannak biztató jelek jórészt a játékosokkal kapcsolatban – a Premier League-ben, de más angol csapatoknál is létrehoztak úgynevezett wellbeing officer pozíciókat, amelyeknek a hatásköre elvileg kiterjed az edzőkre is. A tapasztalatom azonban az, hogy pont az edzők felejtődnek ki ebből a gyakorlatból. Néhány hónapja Second Set Of Eyes címmel megjelent egy igen jelentős könyv, amely a vezetőedzők teljesítményét és mentális egészségét monitorozó edzőkről szól, akik azon dolgoznak, hogy elkerülhető legyen a robotpilóta-üzemmód vagy a kiégés. Olyan szakemberek, akik esetleg olyan dolgokat is észrevesznek, amiket a vezetőedző nem. Erre kiváló példa a vízilabda-legenda Manuel Estiarte, aki 2016 óta Guardiola stábtagja és bizalmasa.
A burnouttal kapcsolatban két-három évente végigmegyünk ezen a cikluson, hogy az edző kiég, a média elkezd erről beszélni, esetleg beindulnak reménykeltő kezdeményezések, majd elhal az ügy, holott közben nyilván sokan vannak, akik tesznek ez ellen. Gyakran el is feledkezik a nyilvánosság az edzőkről, mert még mindig a játékosokra tekintenek legfőbb erőforrásként. Ugyanakkor érdekes az ő oldaluk is, hiszen manapság nem ritka a több tízmilliós befektetés egy-egy edzőbe, mint, mondjuk, Julian Nagelsmann vagy Ruben Amorim esetén.”
Harding szerint külön könyvnyi kifejtést érdemelne az a kérdéskör, hogy mit lehet tenni az edzők mentális egészségéért. A legfontosabb elemként viszont azt emelte ki, hogy legyen támogató környezet az edzők körül, de pont hogy a munkakörnyezeten kívül, hogy erősítse a munkán kívüli identitásukat. „Perspektívát nyernek vele, ha támogatják a személyt, és nem csak az edzőt – aki nyer vagy veszít a meccsen, és ettől függ a hangulata, az élete.
Az elit csapatsportokban is ki kell alakítani és teret kell adni a pszichológiai biztonságnak, és Klopp bejelentése ebből a szempontból jelentős, hiszen bizonyítja, hogy lehet erről nyíltan beszélni. Kell, hogy legyen egy bizalom, csak így lehet erről beszélni. Szintén oda kell figyelni az edzők fizikai egészségére, elkerülni a meccsek, edzések, sajtótájékoztatók, meetingek rutinját, és még sorolhatnám a várakozások menedzselésétől a kommunikáció érthetőségéig” – folytatja Harding. Úgy látja, a legsikeresebb edzőknél észrevehető a tudatosság, az, hogy Klopphoz hasonlóan felismerik, amikor már kiürült a tank, és ilyenkor cselekednek is.
Ha nem is lesújtó a helyzet, azért világosan látható, hogy a futball lemaradásban van más sportokkal szemben a mentális egészség megóvása terén. Fontos lenne, hogy a labdarúgáson belül felismerjék, bármekkora üzlet is a sportág, üzleti érdek lenne a teljesítmény növelése, és ehhez elengedhetetlen minden egyes ott dolgozó ember egészsége és jólléte, amelyért felelősséget kell vállalni. Először ezt kellene belátni, aztán invesztálni kellene a játékosok emberi oldalába, csak utána lehet a csapatoknak hasznuk belőle – véli Harding.
„Mindenesetre Klopp bejelentése azért hatalmas, mert azt mondja, hogy ha magán nem tud segíteni, akkor a csapatán se. Annak a kimondása, hogy nem attól lesz valaki a világ egyik legjobb edzője, hogy hajnal négyig tolja a munkát, és végtelenségig nézi a videókat, hanem önmenedzseléstől, reflexiótól, egyensúlytól. Amihez az is hozzátartozik, hogy az ember továbblép, akár a futballon túlra. Emellett az időzítés is kiemelkedő, hiszen tavaly is megtehette volna (sőt talán egyszerűbb is lett volna), de az, hogy mindezt akkor teszi, amikor a Liverpool vezeti a bajnokságot és minden más kupában is versenyben van, jól mutatja az emberi nagyságát. Itt arra gondolok, hogy micsoda tudatosság, mentális erő kell ahhoz, hogy beismerje, hogy a jelen pillanatban és a pályán megszerzett siker nem minden. Klopp legnagyobb kvalitása talán a másokra való odafigyelés, egyfajta gondviselés, és ha erre nem képes, az hatalmas beismerés. Ugyanakkor egy csendes emlékeztető arról, hogy a legszűkebb elitben mekkora követelmények vannak függetlenül attól, hogy valaki három éve csinálja, vagy mint Klopp, 23 esztendeje.
57 évesen Kloppnál az a beismerés, hogy a játékon túl is van, lehet élete, őszintén remélem, hogy sokaknál leesik és megváltoztat dolgokat. És akkor majd nemcsak a Liverpool-edzőt vagy a világsztárt látjuk meg bennük, hanem az embert”
– zárta Harding.
Lőrincz Ábel személyében egy nemzetközileg is elismert magyar edzőt, Svédország egyik legnagyobb klubjának, a Hammarby stábjának tagját is megkérdeztük a témában. Elmondta, hogy tapasztalatai alapján sajnos a klubok minimális hangsúlyt helyeznek az edzők ilyesfajta jóllétére vagy mentális állapotára. „Ha akad is például pszichológus a klubnál, ő általában a játékosokkal foglalkozik, de olyat, hogy stábpszichológus, még nem láttam. A másik dolog, hogy ez a piac kínálati jellegéből adódik, hiszen abban a pillanatban, hogy egy edző elmegy, több százan jelentkeznek a helyére. Így a munkának a negatív oldalát egyénileg saját magának kell megoldania, és nem is biztos, hogy a klubnak megéri ezekkel foglalkozni, sajnos.”
A távolból, kívülről nehéz megítélni, hogy Klopp, Xavi vagy épp Mourinho esetében lehetett volna-e valamit másként csinálni, de Lőrincz szerint a sportvezetőknek alapvető szerepük van a nyugodt, biztonságos munkakörnyezet kialakításában. „Nyilván mindenki követ el hibát, az edzők is, hisz emberek vagyunk, de azért különösen nehéz ez a szakma, mert hétről hétre eltérő módon, keményen, feketén vagy fehéren megítélnek. Teszik ezt egy olyan dolog alapján, amire alapvetően nagyon kevés hatásod van, hiszen az eredményt ezer és egy dolog befolyásolja. Ez lehet a játékosminőség vagy az igazolási lehetőségek. Az a legrosszabb, hogy olyan dolgok alapján ítélnek meg minden héten, amiket te nem tudsz kontrollálni. Ebből minimum két dolog következik számomra. Az egyik a mentális erősség, hogy ettől függetlenítsd magad, és ne feketén vagy fehéren lásd magadat. Vagy ahogy Tim Ferriss mondja: »Soha nem vagy olyan jó, de olyan rossz sem, mint ahogy mondják«. Az egyensúlyt neked kell megtartanod, és nem ítélkezhetsz magad fölött.
A második pedig az, hogy tapasztalatom alapján hatalmas kísértés adódik a még egy gyakorlat, adat- vagy videóelemzés elvégzésére. De ezzel az ember a földbe állítja magát hosszú távon. A plusz egy-két óra munka annak a rovására megy, hogy a családoddal tölts időt, kikapcsolódj, elmenj kondizni, ilyesmi. Szükség van azokra a nagyon erős falakra, amelyeket fel kell állítanod. Nekem ilyen az este hétórai limit. Annak ellenére, hogy mindig akad mit csinálni, itt húzok egy vonalat, eddig csináltam aznap, és ezzel elégedett vagyok, utána jön a feltöltődés. A vég nélküli munka hosszú távon egy vesztes stratégia. Mourinhónál például megfigyelhető, hogy amikor elkezdi a munkát egy új klubnál, mindig lebarnulva, öltönyben, megborotválkozva, fitten prezentálja magát. Aztán úgy a második év végén, harmadik idény elején már melegítőben, kicsit meg is hízva, borostásan áll az oldalvonalon – látszik a vég nélküli munka leépítő hatása.”
Lőrincz igyekezett tanácsokat is adni, amelyek segítségével könnyebben elkerülhető a teljes kiégés. A Hammarby segédedzője fontosnak tartja, hogy nem szabad azonosulni a munkával, mellette legyen valaki, (az ő esetében) családapa, társ, férj. Szükség van hobbira is, főleg, ha valaki egy Barcelona nagyságú klubot vezet, mert akkor vélhetően éjjel-nappal ebben a valóságban van benne, hobbi nélkül pedig lehetetlen kiszállni a mókuskerékből mentálisan. „Nehéz, de meg kell próbálni időt találni magadra, egy ponton túl nem éri meg jobban a nyolc helyett tizenhat órás munkanap. A legendás NBA-edző Phil Jacksonnak van az az idézete, amely nekem nagyon sokat segít, miszerint ha valamit nem tudsz nyolc óra alatt elvégezni, akkor nem éri meg csinálni. Szerintem sokkal eredményesebb kellő intenzitással és alaposan nyolc órát dolgozni, mint tizenhatot gyengébb minőséggel, kvázi csak időt kitöltve.”