Benedek Szabolcs: Beatlest hallgatni ma is egyfajta lázadás a mindennapok ellen

A 2012-ben megjelent Beatles-apokrif és a 2017-es Beatles vágatlanul után a Nothing is Real című könyve ismét a Beatles munkássága köré épül. Miért érezte fontosnak, hogy újra egy teljes kötetet szenteljen a liverpooli zenekarnak?

Már elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a Nothing is Real nem egy klasszikus Beatles-könyv, hanem egy elképzelt, jellegzetesen közép-európai vagy még inkább magyarországi Beatles-rajongó figuráról szóló regény, amelyben azt az aspektust szerettem volna megvizsgálni, hogy miként éli meg valaki a világ ezen szegletében a rajongását, a lelkesedését. Ennek a műfajnak vannak előképei, például Nick Hornby popregényei vagy akár a Fociláz című műve, de Egressy Zoli barátom Lila csík, fehér csík című alkotását is említhetném, amely egy E/1. személyben megszólaló elbeszélő Törőcsik-mániáját meséli el jellegzetesen magyarországi miliőbe beültetve. Bár az én regényem is inkább a rajongásra fókuszál, azt természetesen nem tudtam és nem is akartam megkerülni, hogy közben ne írjak az együttesről és annak történetéről.

A bitlisz szót manapság gyakran a már régóta ismert információkkal összefüggésben szokás emlegetni. „Bocs, ha bitlisz!” – kérünk elnézést, amikor egy olyan dologra hívjuk fel a figyelmet, amiről a másik esetleg már régóta tud. Lehet még egyáltalán újat mondani a Beatlesről?

Valószínűleg lehet, de nem biztos, hogy érdemes. Persze nyilván olyan mélységekbe áshatja magát az ember az együttes történetében, amilyenbe csak akarja. Például a brit Mark Lewisohn évekkel ezelőtt elkezdte megírni a nagy Beatles-monográfiát. Ennek a monumentális munkának eddig az első kötete jelent meg, egy ezeroldalas könyv, és az első kislemezekig tekinti át az együttes történetét. Ezenkívül az is érdekes, hogy napjainkban is jönnek ki lemezek újabb meg újabb remixekkel, és felkerülnek az albumokra olyan felvételek, amik korábban nem jelentek meg hivatalosan. Peter Jackson két éve összerakott egy monumentális dokusorozatot, pár hete pedig a Let It Be-t lehet streamelni a Disney-n, azt a filmet, amelyet évtizedekig nem forgalmaztak, mert állítólag nem illett az együttesnek a menedzsment által gondosan felépített imázsába. Összességében azonban azt gondolom, hogy ezek már nem befolyásolják jelentősen a Beatlesről kialakult képet. Ettől függetlenül mindig is voltak és vannak olyan megszállott rajongók, akik akár a világ végére is képesek elmenni egy-egy extra megjelenésért, és ráharapnak minden olyan információra, amit esetleg eddig nem tudtak.

A Nothing is Real elbeszélője az apja Tesla szalagos felvételeit és az Ungvári Tamás-féle Beatles bibliát nevezi meg olyan tényezőkként, amelyek miatt Beatles-rajongó lett. Önnek mi a személyes Beatles-ősélménye?

Nagyon sok ilyen személyes ősélményt mondhatnék. Például a ’80-as években rendszeresen mentek Beatles-sorozatok a rádióban, leadtak egész lemezeket, meg aztán mindenféle tematika alapján válogattak össze műsorokat. Emlékszem, hogy egyszer rögzítettem a magnómmal egy negyedórás blokkot, ami nagyon megfogott. Még arra is emlékszem, hogy az első szám a Rock and Roll Music című szám volt, ami ugyan eredetileg nem Lennon–McCartney-szerzemény, hanem Chuck Berry, de elementáris erővel hatott rám. És persze az Ungvári-könyv is megvolt, abban az időben alapműnek számított, rengeteg lakásban ott volt, leginkább a második kiadása, amely már Lennon halála után jelent meg.

A mostani könyve abból a szempontból is különbözik a hagyományos monográfiáktól, hogy a Beatlesszel kapcsolatos információkat egy monológ formájában elbeszélt szerelmi történetbe ágyazza. Mi volt meg előbb: ez a kerettörténet, vagy pedig azok a sztorik a zenekarról, amiket mindenképpen bele akart foglalni az új kötetbe?

Régóta foglalkoztatott, mi lenne, ha egyszer megírnám ezt a részben saját élményekből is táplálkozó rajongástörténetet, akár saját magamra fókuszálva, akár úgy, hogy egy elképzelt, fiktív történetbe ágyazom bele. Erre a rajongássztorira épült rá aztán az a narráció, amely az egészet regénnyé teszi, hogy ne csak egyes epizódok legyenek, hanem a sztorinak adjunk egy medret. Ebből a szempontból is fontos előzmény a Helikon Kiadó gondozásában tavaly megjelent, Cserna-Szabó András által szerkesztett Stay Brutal! című metálantológia, amely 21 metálszám szubjektív befogadástörténetét meséli el. Ennek laza folytatása a mostani könyv, azzal a különbséggel, hogy én vagyok az egyedüli szerzője, de ugyanúgy 21 dalra épül, és egy-egy hozzájuk kapcsolódó, ugyanakkor ez esetben egymással összekapcsolódó történetet beszél el.

A Nothing is Real kerettörténete lineárisan elbeszélve bontakozik ki előttünk, a Beatlesről szóló részeknél viszont nem érvényesül ilyen szigorúan az időrendiség, azok sokszor inkább asszociációszerűen kapcsolódnak a regény főszólamához. Mi volt a munkamódszere?

Először azt kellett eldöntenem, melyik dalok köré épüljön a regény. Nyilván nem bírtam kikerülni a személyes ízlésbeli preferenciáimat. Amikor megkérdezik tőlem, melyik a kedvenc Beatles-számom vagy -lemezem, nem igazán tudok mit mondani. Van egy speciális Spotify-összeállításom, azon van kb. ötven-hatvan szám, mondjuk azt, hogy ezek számomra a legkedvesebbek. Itt viszont az is fontos volt, hogy olyan dalokat válasszak, amelyek által megmutathatom az együttes sokszínűségét, és amelyeken keresztül el tudok mondani fontos dolgokat a zenekarról. Na és közben előreviszik a regény sztoriját is, reflektálnak rá, és fordítva. Vannak közöttük olyan dalok, amelyeket valóban nagyon szeretek, de olyan is, amelyet annyira nem.

Miért döntött úgy, hogy monológ formájában bontja ki a szerelmi történetet? Időnként nem érzett késztetést, hogy belehelyezkedjen az elbeszélővel egyre szövevényesebb kapcsolatba bonyolódó nő nézőpontjába, vagy hogy legalább hagyományos dialógusokat írjon?

Számomra ez egyfajta kísérlet is volt. Nagyon szeretek dialógusokat írni, tulajdonképpen a legtöbb művemben rengeteg párbeszéd van. Ezt a regényt viszont egyetlen narrátor beszéli végig. Kihívás volt, hogy ellépjek a megszokott írói attitűdömtől, és kipróbáljak egy új hangot. Mivel ezek rajongói történetek, adta magát az E/1. személyű narráció. Aztán ahogy íródtak az egyes rajongói történetekre épülő fejezetek, úgy jött az, hogy jó volna valahogy összekötni őket. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy esetleg meghatározom azt a személyt, akinek az illető elmeséli ezeket a sztorikat. Lehetne, mondjuk, egy nő. Utána ki kellett találnom, milyen viszonyban vannak egymással, és hogyan lehet ezt a viszonyt felépíteni. Nem indulhattam ki abból, hogy valaki leszólít egy csajt, és elkezd neki a Beatlesről rizsázni. Ezt megteheti egy-két órán át, esetleg egy-egy alkalommal, de ha ennél is többször kerül rá sor, az már egyfajta viszonyt feltételez. Mindent összevetve egy szerelmi történet tűnt a legkézenfekvőbb választásnak.

A már említett narrátor egy önkormányzati lapnál dolgozó, középkorú férfi, aki korábban egy országos hírportál kulturális újságírója volt, és egy könyve is megjelent, összességében azonban egy kisiklott, be nem teljesült karrier az övé. A monológjában nemcsak a kudarcairól számol be, de egy sor aktuális dologról is kifejti a véleményét, legyen szó a Covid utáni újraindulásról, a világ elanyagiasodásáról. Ön szerint a Nothing is Real olvasható afféle közérzetregényként?

Azt a szót vártam, hogy látlelet. De egyébként mindkettő, látlelet is meg közérzetregény is. Az elbeszélőm egy Beatles-rajongó, egy valóságos megszállott, aki azonban benne él ebben a „káeurópai” miliőben, épp ezért ennek a miliőnek a lenyomatát is bele szándékoztam tenni a regénybe. Épp tegnap mondta egy barátom, hogy nagyon depresszív a könyv. Ezen elgondolkoztam egy pillanatra, de igazat kellett neki adnom. Nemcsak az alaptörténet nem vidám, hanem az sem, ahogy az elbeszélő érzékeli a világot. Ezt az alapvetően elég sötét tónust ugyanakkor sajátosan ellenpontozza az az ironikus és játékos „röhögjünk ki mindent” attitűd, amit a Beatles képviselt. Úgyhogy ez a látlelet vagy közérzetregény igazából azt is próbálja megmutatni, hogy miért menekül az elbeszélő rendszeresen, újra meg újra a Beatles világába. Azért, mert amit egyébként megtapasztal, az nem jó.

„Próbáljuk ki a Beatles-terápiát! Hallgassunk meg egy dalt, és attól jobb kedvünk lesz” – fogalmaz a regény narrátora. Ön is hisz a zene terápiás hatásában?

Abszolút, sőt én is rendszeresen folytatom ezt a terápiát. Egy másik ismerősömet is idézném, aki azt mondta, hogy fiatalabb éveiben megszállott Beatles-rajongó volt, de utána valahogy eltávolodott az együttestől, inkább mást kezdett hallgatni. A regény hatására azonban megint elővette a Beatlest, és úgy érzékelte, hogy ez a bizonyos terápia valóban működik. Nyilván a rockzene és a Beatles a maga idejében egyfajta lázadásnak indult, volt egyfajta szubkulturális jellege, amit aztán a lemezipar megfogott, megszelídített, és egy nagy populáris akármit alkotott belőle. Ennek ellenére ezek az effektusok mindmáig benne vannak, és az, hogy máig hat ránk, megpezsdít és jókedvet hoz, mégiscsak azt jelenti, hogy a lázadás változatlanul a velejárója. Ha belegondolunk abba, milyen világban élünk, és most nem akarok mindenféle közhelyeket pufogtatni, a Beatles zenéje és annak hallgatása továbbra is egyfajta lázadás a mindennapok ellen.

Nyilván a regény elsődleges kulturális referenciája a Beatles, de azért azonkívül is megnevez más alkotókat, így például Hajnóczy Pétert és Esterházy Pétert. Őket miért tartotta fontosnak kiemelni?

Általuk is próbáltam az elbeszélőt belehelyezni abba a miliőbe, amiben játszódik a regény. Ezek afféle útjelzők az olvasónak, hogy bár itt nem kis részben 21 Beatles-dalról és azok keletkezéstörténetéről van szó, ezt a 21 dalt mi hallgatjuk, akik az elbeszélővel együtt itt éltünk Magyarországon az elmúlt több mint ötven évben.

Talán a legtermékenyebb kortárs íróink egyike, nincs év, hogy ne jelenne meg új könyve. Közben rendszeresen publikál novellákat irodalmi lapokban, állandó szerzője a Telextárcáknak, de ír kritikákat is. Hogy fér bele mindez a napjaiba a nyolcórás hivatalnoki munka mellett?

Erre kaptam már meg, és igazából el is gondolkodtatott, hogy talán túl könnyen és túl gyorsan írok. Én is tudom magamról, hogy nem vagyok az az alkat, akinek évekig eltart egy-egy regény kereteinek, nyelvezetének a megtalálása. Emiatt egyesek talán hiányolhatnak egyfajta mélységet a műveimből. Abból a szempontból viszont szerencsés vagyok, hogy így a hivatali elfoglaltságaim mellett tudok időt szorítani az írásra. Szerintem az írói termékenységnek egy titka van: a rendszeresség. Néhai Kőrösi Zoli barátom mondta, hogy nincs ezen mit csodálkozni: ha az ember mindennap megír két-három oldalt, az beszorozva, éves szinten már elég nagy szám, abból egy könyv simán meglehet. Persze van, akinek ez a két-három oldal nehezebben jön össze, alaposabban megrágja, megfontolja. Én arra álltam rá immáron csaknem három évtizede, hogy naponta van egy megszabott időkorlátom, és ebben az időkorlátban van lehetőségem alkotni.

Végezetül beszéljünk egy másik rajongásról. Szenvedélyes Honvéd-szurkolóként hogyan éli meg a kispesti futballcsapat vergődését a másodosztályban?

Annyira nem visel meg, nem tajtékzom, inkább sztoikus nyugalommal követem a fejleményeket. Már rég nem vagyok az a szurkoló, aki összeomlik, ha esetleg nem megy úgy a csapatnak. A meccsekre is főleg a miliő miatt járok ki, de már közel sem olyan rendszeresen. Ez is valahogy úgy rögzült bennem, mint a Beatles, bár azért messze nem akkora elánnal. A meccsre járás számomra kicsit olyan, mint egy nosztalgiautazás: olyankor visszamegyek abba az időbe, amikor még valóban naponta olvastam a sportújságot, meg jegyzeteltem a meccseket. Ez mostanra megszűnt, de úgy látszik, bizonyos berögződések igenis megmaradnak.

És ha már foci: 2020-ban Ballada egy csapatról címmel jelent meg könyve a ’86-os mexikói világbajnokságon szereplő válogatottról. A vb-kudarc ellenére a Mezey-féle nemzeti tizenegyet egy szellemesen és eredményesen játszó csapatként jellemezte, amelynek tagjai osztatlan szimpátiát keltettek. Lát párhuzamokat a Mezey-féle csapat és Marco Rossi 14 meccs óta veretlen, Európa-bajnokságra készülő válogatottja között?

Annyiban adja magát a párhuzam, hogy mindkét válogatott egy nem túl acélos közegből nőtt ki. Annak idején érdekes volt látni, hogy az a válogatott, amelyik alapvetően a Budapesti Honvédra épült, milyen jó eredményeket ért, miközben a Honvéd a BEK-ben rendszeresen elbúcsúzott az első-második kör után. Most is egy nem túl magas színvonalú magyar bajnokság mellett lett egy ütőképes válogatottunk, és ebben ugyanúgy óriási szerepet játszik a szövetségi kapitány tudása és személyisége. Az, hogy Rossi hét évvel ezelőtt egy nem annyira erős játékosállományú Honvédból bajnokcsapatot rakott össze, szintén jelzi, hogy tud valamit. Amúgy a mostanihoz hasonló várakozást lehetett érezni a ’86-os vb előtt is. Reméljük, hogy a németországi Eb-n másmilyen lesz a folytatás.