Iggy Pop 75 évesen még beszólt a divatpunkoknak és Mark Zuckerbergnek is

Egészen hihetetlen, hogy Iggy Pop, az élő punklegenda már 75 éves, az pedig még inkább, hogy az elmúlt 10 évben mintha csak évtizedeket fiatalodott volna, olyan tempóban hozta ki az új albumokat. Különösen a 2016-os, David Bowie halála által inspirált Post Pop Depression mutatta meg, hogy elég baromi jó zenészeket és producereket rakni Iggy Pop köré, és még mindig képes egy annyira jó lemezt készíteni, hogy majdnem Grammyt nyert vele – ha ezt nem pont David Bowie utolsó albumának adták volna. A nemrég megjelent Every Loser sorrendben a 19. nagylemeze az énekesnek, és nem tűnik úgy, hogy ez lesz az utolsó.

Aki ezt a cikket olvassa, annak valószínűleg nem kell már külön bemutatni Iggy Popot, de azért röviden megpróbáljuk. Iggy Popot a punk keresztapjának szokás hívni, hiszen az 1969-es első Stooges-albumuk máig óriási hatású, és fontos részét képezték a '70-es évek punkzenei hullámának. Iggy később szólóban is sikeres tudott maradni, és gyakorlatilag több mint 50 éve aktív zenésznek számít. Olyannyira, hogy 2019-ben még a Budapest Parkban is fellépett a Free című nagylemezével.

Több tucat albummal és jó pár évtizeddel a háta mögött senki sem vár tőle sem világmegváltást, sem paradigmaváltást, de azért lecsekkolja az ember, mégis csak Iggy Popról van szó. A már említett Post Pop Depression például bőven túlmutatott azon, hogy csak egy szimplán jó lemez egy veterán zenésztől még úgy is, ha például az azt követő Free szerintem nem volt a legacélosabb.

Iggy Pop személyisége, karaktere és kultikus státusza mindig is vonzotta a nagynevű közreműködőket, amelynek köszönhetően hol zseniális albumokat raktak össze neki (a Bowie-féle The Idiot és a Lust For Life, vagy a Josh Homme köre által támogatott Post Pop Depression), hol erősen megkérdőjelezhető minőségűeket, mint a 2003-as Skull Ring, amin a Green Day és a Sum 41 próbált poppunkos zenéket rakni Iggy hangja alá. A mostani Every Loser szintén ezt a vonalat követi, ugyanis ismét egy rakás ismert zenész dolgozott Iggy Poppal.

A lemezen ott van Duff McKagan a Guns ‘N Rosesból, illetve Chad Smith a Red Hot Chili Peppersből, és az a Josh Klinghoffer is, aki John Frusciantét váltotta a zenekarban, amíg a gitáros vissza nem tért. Rajtuk kívül kisebb-nagyobb mértékben közreműködött még az albumon Dave Navarro, Chris Chaney és Eric Avery a Jane’s Addictionből, Stone Gossard, a Pearl Jam gitárosa, illetve Travis Barker (Blink-182) és a tavaly meghalt Taylor Hawkins is.

Az kétségtelen, hogy az Every Loser az elmúlt évek megjelenéseihez képest a legkarcosabb, legrockosabb Iggy Pop-album, ami le sem tagadhatná annak a hatását, hogy főleg olyan közreműködőkkel dolgozott, akik a ‘80-as, ’90-es években voltak a csúcson. Az albumnyitó Frenzy egy klasszikus stadionokra optimalizált hard rock dal, míg a Strung Out Johnny már-már posztpunkos elemeket tartalmaz a jól megszokott dörmögő vokál mellett. Iggy dörmögése egyébként évről évre egyre mélyebb, egyre öregebb, ami természetes egy 75 éves embernél, viszont akinek nem tetszik, az dobhatja az egész lemezt, mert mindenhol ilyen az ének.

Különösen az első két szám után tűnik ez fel, például a New Atlantisban vagy a Morning Show-ban. Ez nem is lenne baj, de valahogy a már 75 éves Iggy Poptól is kicsit nyomasztó, szomorú és lehangoló ilyen elvágyódós, búcsúzó hangulatú számokat hallgatni pláne úgy, hogy ezekben semmi izgalmas nincs zeneileg. Hasonló a helyzet az ilyen terpeszállós rockdaloknál is, mint a Modern Day Ripoff vagy az All The Way Down, amelyek le sem tagadhatnák Duff McKagan hatását. Kár, hogy a Iggy Pop és a Stooges sem az ilyen nagyon teátrális gitárszólózásokról ismertek, ezért nem is ülnek annyira jól ezek.

Van mondjuk klasszikus punkszám is, bár a Neo Punk pont, hogy a 2000-es évek punkrockját idézi meg Travis Barker dobolásával. Ez talán a legerősebb dal az egész lemezen még akkor is, ha ez a fajta punk kicsit furán áll Iggynek. A dalszöveg ráadásul mintha modernkori poppunk reneszánszra reflektálna, hiszen azokon az „neo punkokon” élcelődik rajta Iggy, akik akkora punkok, hogy Rolls-Royce-szal járnak, a Guccinak modellkednek és publishing szerződéseik vannak nagykiadókkal. De a legkeményebb a második verze, amiben Iggy konkrétan azon viccelődik, hogy a dal elképzelt karaktere akkora punk, hogy még kinyírni sem akarja magát, és egyébként is, annyira kék a haja, mint a Xanax. Képtelenség nem Machine Gun Kellyre és az egész újkori poppunk mániára gondolni ezeknél a soroknál, ami azért különösen ironikus, mert annak Travis Barkernek központi szerepe volt ennek a hullámnak az elindításában, aki rengeteget dolgozott Machine Gun Kellyvel is.

Hasonlóan kritikus hangnemet üt meg az egész dögös basszust kapó Comments című szintipopos számban is, ami szintén az album egyik erőssége. Ebben Iggy Pop Mark Zuckerbergnek, Hollywoodnak és a kommentelőknek üzen, aminek nagyon tömören annyi a lényege, hogy csak a lúzerek kommentelnek, a győztesek pedig mennek tovább anélkül, hogy visszanéznének. De aggódik a klímaváltozás miatt is, mint a Miamiról szóló New Atlantisban, illetve kritikusan beszél a drogfüggőségről is a Strung Out Johnny című számban. Vagyis nagyon érezni, hogy az Every Loser (minden vesztes magyarul) albumcím egyáltalán nem véletlen, és a dalok alapvetően a vesztesekről, pontosabban azokról a vesztesekről szólnak, akiket Iggy Pop annak tart. Ilyenek a divatpunkok vagy a techkirályok, ahogy az klímaváltozás miatt szenvedő egyszerű emberek vagy drogfüggők is.

Mindenképpen elismerésre méltó, hogy Iggy Pop a karrierjének ezen szakaszán is igyekszik mondani valamit, mégha ezek azért elég felületesek is. A gond inkább az, hogy zeneileg az Every Loser nem túl izgalmas, és igaz, hogy Iggy visszatért a rockosabb hangzáshoz, de túlságosan rátelepednek az általános hangulatra a közreműködők. Különösen Duff McKagan miatt érezni, hogy nagyon idejétmúlt sok helyen az album, egyszerűen ez a ‘80-as évek végi, ’90-es eleji dauerolt rock and roll nem áll annyira jól neki, mint azt gondolnák. Ettől függetlenül így is bravúr, hogy 75 évesen Iggy Pop nemcsak kiadott egy sokadik nagylemezt, hanem tényleg jó zenészekkel vette körbe magát és akart is mondani valamit.