Cservenka, a büntetlenül maradt vérengzés

A közérdekű munkaszolgálatot 1939-ben, német mintára vezették be Magyarországon. A munkaszolgálat az általános hadkötelezettség része volt, a megbízhatatlannak minősített férfiakat besorozták katonának, és kényszermunkát kellett végezniük. Elsősorban a zsidókat, a cigányokat, az ország területén élő nemzetiségi és a vallási kisebbségek tagjait kötelezték erre, ők kezdetben az országban építettek utakat, vasutakat, majd a háborúban sok munkaszolgálatos századot külföldre irányítottak. A keleti fronton, Oroszországban katonai létesítmények építésén dolgoztak, a Balkánon pedig bányamunkát végeztek.

1943-ban és 1944-ben összesen hatezer magyar munkaszolgálatost vittek a szerbiai Bor községbe. Ide hurcolták el Radnóti Miklóst is, akit az egyik hegyekben lévő altáborban tartottak fogva. Itt, a Žagubica kisváros felett lévő „Lager Heidenau”-ban írta verseit, ami a Cservenkán keletkezett Razglednicák című híres versével együtt halálát követően jelent meg a Bori notesz címet viselő kötetben.

Mire a magyar munkaszolgálatosok megérkeztek, a németek már elfoglalták Jugoszláviát, így a színesfémekben gazdag bányavidék is a német hadiipari célokat szolgálta. A munkaszolgálatos századok 98 százaléka zsidó volt, míg

két százalékuk a katonai szolgálatot elutasító kisegyházak tagjaiból, Jehova Tanúiból, reformadventistákból és nazarénusokból állt.

Mindannyian magyar katonai felügyelet alatt éltek a bori táborokban, a bányákban és a bor környéki hegyi vasútépítésen pedig a német katonai szervezet, az Organisation Todt (OT) irányítása alatt dolgoztak.

A keleti fronton történő változások aztán a jugoszláv–román–bolgár határ közelében lévő bori bányavidék sorsát is megpecsételték, Magyarország ezért kénytelen volt visszarendelni a munkaszolgálatos századait. A mintegy 3400 emberből álló első csoportot, köztük Radnótit, 1944. szeptember 17-én indították el Borból. A cél az volt, hogy a gyalogmenet minél előbb elérje Magyarországot. A néhány nappal később indított, második bori csoport tagjait Josip Tito partizánjai fölszabadították, ők a nácik alól felszabadult Romániába vagy Bulgáriába mentek, és végül hazatértek vagy kivándoroltak Palesztinába, és túlélték a holokausztot.

A Borból elsőként elinduló csoportnak hosszú utat kellett megtennie Magyarországig. A menet magyar katonai keret irányítása alatt állt. Bortól észak felé, a szerb hegyeken keresztül mentek, elérték a Duna vonalát, majd Belgrádot. Zimonyban pihenhettek néhány napot, innen azonban nem észak, hanem kelet felé, a németek által elfoglalt Bánát felé indultak tovább erőltetett gyalogmenetben. A munkaszolgálatosok innentől kezdve már nem kaptak enni, testileg és lelkileg egyaránt kimerültek. Titelnél érték el az akkor Magyarországhoz tartozó Bácska területét. A menet kíséretében Bácskában és Bánátban egyaránt részt vettek helyi német katonai alakulatok is. Ők a gyengéket és a lemaradókat csoportokba gyűjtve vagy egyesével megölték. A kimerült munkaszolgálatosok néhány nap pihenőt kaptak Újvidéken, és innen indultak tovább Szenttamásra, majd pedig Cservenka községbe.

A Borból való indulás utáni 18. napon, körülbelül 360 kilométer megtétele után, 1944. október 5-én érkeztek meg erre a nyugat-bácskai településre. Ezáltal egy németek által megszállt Bácskába, de egy magyar közigazgatás alatt álló, 90 százalékban svábok lakta településre értek. A gyilkosságok és szökések miatt az induló létszámhoz képest néhány száz fővel kevesebb, mintegy háromezer munkaszolgálatosból állt a csoport. A Jevoha Tanúit a zsidókkal együtt a cservenkai téglagyárakban, míg a nazarénusokat a helyi parasztházakban helyezték el.

A munkaszolgálatosok őrzését a magyar katonáktól a helyi német katonák vették át, a következő napok pedig a holokauszt és a magyar történelem legvéresebb napjai közé tartoznak.

1944. október 7-én éjszaka mintegy 700-1000 bori zsidó munkaszolgálatost végeztek ki a téglagyárak különböző pontjain. A Cservenkáról továbbindított, túlélőkből összeállított gyalogmenetekből a német katonák Zomborig, majd a korabeli országhatárokig újabb, legalább 400 embert gyilkoltak meg. Így összesen 1100-1400 bori zsidó munkaszolgálatos lelte halálát ebben a térségben.

Nincs felelős

A Német Szövetségi Köztársaságban, illetőleg Németországban 1958 és 2001 között nyomozást indítottak a Cservenkán és az országutak mellett történt tömeggyilkosságok német elkövetői után. A kihallgatott német katonák közül 44-ről állapították meg, hogy összefüggésbe hozhatók a tömeggyilkosságok elkövetésével, ők mind a Németország határain kívül élő, azaz népi németekből álló Waffen-SS katonái voltak. A kihallgatott SS-tagok közül többen elismerték, hogy munkaszolgálatosokat kísértek a tetthelyre, mások őrséget adtak, megint mások pedig szemtanúként voltak jelen.

Végül azonban minden gyanúsított büntetlenül halt meg, így a tömeggyilkosságért helyi szinten elsődlegesen felelős Hermann Fogy SS-hadnagy is, aki náci bajtársai körében hunyta le szemét a luxuskörülményeket nyújtó egyik bajorországi öregotthonban 1993-ban.

Magyarországon a cservenkai tömeggyilkosság ügyében sohasem indítottak vizsgálatot. A Honvédelmi Minisztériumnak alárendelt bori munkaszolgálatos századok elvesztéséért a magyar kormányt is felelősség terheli. A háború utáni népbírósági perekben a cservenkai tömeggyilkossággal összefüggésben a menetet irányító magyar katonai keret tagjai semmilyen felelősséget nem vállaltak, azt teljes egészében a németekre hárítottak. Igaz ugyan, hogy a magyar keret szervezett formában nem vett részt a vérengzésben, de legalább 11 tagjuk részt vett a munkaszolgálatosok kirablásában és a túlélő menekülők megölésében. A teljes képhez azonban az is hozzá tartozik, hogy a helyi svábok, magyarok és szerbek között egyaránt voltak szép számmal olyanok, akik életük kockáztatása árán is bújtatták a szökött vagy a tömeggyilkosságot túlélő munkaszolgálatosokat.

A téglagyári temetetlen holtak összegyűjtését a helyi magyar közigazgatás rendelte el 1944. október 11-én. A már oszlásnak indult tetemeket – bőséges alkoholfogyasztás után – a sváb és a magyar lakosok a téglagyár agyagkitermelése során keletkezett szakadékba hordták, majd felülről meszet és földet szórtak rájuk. A szovjet csapatok bácskai bevonulása után a helyi lakosoknak elrendelték az országutak mellett lévő halottak összegyűjtését, a zsákokba összegyűjtött földi maradványokat a zombori izraelita temetőbe vitték. Későbbi halottszemlékből tudjuk, hogy a feladatot nem tudták teljeskörűen elvégezni, és az áldozatok azonosítása is csak néhány esetben történhetett meg, a halottaknál ugyanis – néhány kivételtől eltekintve – nem találtak erre alkalmas dokumentumokat.

A cservenkai téglagyárban és az országutak mellett egymást követték a feltárások, elföldelések, visszatemetések, részleges exhumálások. Ezeket hosszú ideig semmilyen kegyeleti aktus nem követte.

A hosszú csendet a tömeggyilkosság után 13 évvel, 1957. november 4-én elkezdett és másnap befejezett téglagyári exhumálás törte meg. Az államigazgatási szervek és a zsidó szervezetek egyaránt figyelmen kívül hagyták a korábbi részleges exhumálásokat, és ez lett „a hivatalos” és egyetlen exhumálás. Ennek során 465 koponyát exhumáltak, őket a zombori izraelita temetőben elkészített tömegsír fogadta magába. Nem tudjuk azonban, hogy a tömegsíron létesített emlékmű felavatására miért kellett egészen 1964. április 19-ig várni. Mint ahogyan annak sem ismerjük az okait, hogy a cservenkai téglagyár egyik épületének falán miért csak további tíz évvel később, a vérengzés 30. évfordulóján helyeztek el emléktáblát.

A zombori emlékműavatás egyben határvonal is volt, mindenki végleg befejezettnek tekintette a bori zsidó munkaszolgálat áldozatainak exhumálásáról történő további gondolkodást. Végérvényesen eldőlt, hogy több bori munkaszolgálatost már sehonnan sem exhumálnak, a 20 évig húzódó exhumálási folyamatot lezártnak tekintik és, hogy pontosan 700 főben határozzák meg az áldozatok és az exhumált áldozatok összlétszámát. Így a téglagyári áldozatok közül mintegy 235-535 maradt örökre a halottak első összegyűjtési helyén, a téglagyári szakadékban. Abban a szakadékban, amely felett sorra húzták fel a folyamatosan terjeszkedő téglagyár épületeit, és ahol ma egy mezőgazdasági vállalat működik.

Az országutak mellett megöltek közül mintegy 200 ember holtteste kerülhetett a zombori izraelita temetőbe, a téglagyári áldozatokkal közös tömegsírba, a többiek, mintegy 200-an, ismeretlen és jelöletlen sírokban nyugszanak.

Cservenka nemcsak hogy nem akar emlékezni, de alig volt és van kinek visszaemlékeznie. A község demográfiai összetétele ugyanis teljesen megváltozott a második világháború alatt, és az utána közvetkező években. A zsidókat elhurcolták, a cservenkai zsinagógát lerombolták, a svábok és magyarok döntő többségét kitelepítették vagy megölték, a templomaikat, így az evangélikus és református templomot szintén lerombolták. Helyettük a vérengzésekről mit sem tudó szerbeket telepítettek be a távoli Boszniából, Hercegovinából és Montenegróból. Ők biztosan nem hallották a tömeggyilkosság éjszakáján a lövéseket, semmit nem tudtak a bori munkaszolgálatos zsidókról, sem pedig a vérengzésben részt vevő bácskaiakról és azok esetleg otthon maradt ismerőseiről. Ők még a község történetét sem ismerték.

A kitelepítetteknek és egyben Nyugat-Németországban új hazára találtaknak lett volna mire emlékezniük, de ők máig szinte kizárólag a saját kálváriájukra hajlandók emlékezni. Ez talán egy kicsit érthetővé teszi az exhumálások félbeszakításának, majd pedig befejezetlenségének történetét.

A szerző a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense. A téma kutatója, a bori bányavidékre küldött munkaszolgálatosok történetét három önálló kötetben dolgozta fel.