Kevesebbet ér-e az én fájdalmam, csak mert az őseim sokkal többet szenvedtek? Van létjogosultságuk a hétköznapi nyűgjeimnek egy olyan világban, ahol emberek milliói éheznek, háborúk elől menekülnek? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben a Rokonszenvedés (eredeti címén: A Real Pain) közben és jóval azután is, hogy vége lett a filmnek. Jesse Eisenberg második önálló rendezése ezzel a zavarba ejtő kérdéskörrel foglalkozik egy alig 90 perces tragikomédiában. A Rokonszenvedés egyszerre szól veszteségről és összetartozásról, miközben az örökség súlyáról és a jelenkori neurózisainkról elmélkedik.
Eisenberg a rendezés mellett az egyik főszereplőt, Davidet, a szorongással teli, kicsit gyík, átlagos apukát alakítja (mintha kicsit mindig hasonló szerepkört osztana magára), aki egy úgynevezett örökségtúrára indul Lengyelországba az unokatestvérével, Benjivel (Kieran Culkin), a magányos, munka nélküli felnőttgyerekkel, akiről nem lehet eldönteni, hogy egy elveszett húszévesre, vagy egy kiégett negyvenesre hajaz.
Az unokatestvérek célja, hogy felkeressék zsidó nagymamájuk egykori otthonát, aki – ahogy a főszereplő fogalmaz – csak ezer csoda árán élte túl a holokausztot. Az út egyszerre gyönyörű és nyomasztó, tele a zsidó diaszpóra keserédes örökségével, féltékenységgel és egy csipetnyi bűntudattal.
Egy interjúban Eisenberg elárulta, hogy a film alapötlete egy mongóliai kirándulás során született meg benne, a cselekményt azonban végül Lengyelországba helyezte át, méghozzá egy egészen abszurd hirdetés –„auschwitzi túrák (ebéddel)” – hatására. Ez a furcsa hétköznapiság adta meg a film alaphangját: egy generációkon átívelő trauma, amit már turisztikai csomagajánlatok részeként is hirdetnek.
Bár Eisenberg a film írója, rendezője és egyik főszereplője, nagylelkűen háttérbe húzódik a filmben, hogy teret adjon Culkinnek, aki egyszerre szívfacsaró és zsigerig hatóan szórakoztató. Olyan, mintha az Utódlásból ismert Culkin-karakter, Roman Roy egy alternatív univerzumba került volna, ahol nem egy milliárdos médiadinasztia, hanem lengyelországi zsidó menekült nagymamája, Dori formálta volna a világlátását. A film során Culkin karaktere többször is visszatér arra, milyen különleges kötelék fűzte Dorihoz, mintha a nagymamája az egyetlen biztos pont lett volna az életében. A történet szerint Benji hat hónappal a nagymama halála után sem tudja, hogyan töltse be a Dori által maga után hagyott űrt. Hamar világossá válik, hogy ez az út nem csupán az unokatestvérek zsidó örökségének felkutatásáról, hanem Benji lelkiállapotának javításáról is szól.
Dori nagyi karakterét Eisenberg saját családi múltjából gyúrta össze. Ennek a kulcskarakternek a megalkotását két, számára meghatározó nő inspirálta, nagynénje, az 1938-ban az Egyesült Államokba emigráló, és néhány éve, 107 évesen elhunyt Doris, valamint az ő unokatestvére, Maria, aki a Lengyelországban maradt családtagok közül egyedüliként élte túl a háborút.
Eisenberg először 2007-ben járt Lengyelországban, amikor felkereste Doris gyermekkori otthonát, ugyanazt a házat, amely a filmben Dori nagyi egykori otthonaként jelenik meg. A nagynénjéhez fűződő kapcsolata szinte egy az egyben tükröződik Benji és Dori viszonyában, ugyanis Eisenberg saját bevallása szerint fiatalabb korában hasonlóan kaotikus életszakaszokat élt meg, mint a filmben látható Benji, és Doris volt az, aki mindig visszaterelte őt a helyes útra.
Benji és David már a film első percétől szöges ellentétei egymásnak, ezt a repülőtéren és a hosszú út során zajló interakcióik is tökéletesen érzékeltetik. Varsóban egy színes és meglepő karakterekből álló turistacsoporthoz csatlakoznak, amelynek tagjai egyedi történeteket és különös dinamikát hoznak a sztoriba. Ott van például Marcia (Jennifer Grey), a frissen szinglivé vált amerikai nő, valamint Eloge (Kurt Egyiawan), aki azután vette fel a zsidó vallást, hogy túlélte a ruandai népirtást.
Benji kiszámíthatatlan természete, szórakoztató humora és szűrő nélküli őszintesége olyan benyomást kelt, amit nehéz elfelejteni, a legtöbben pedig vevők is erre a stílusra. Ahogy azonban a történet halad előre, nemcsak a néző, hanem a turistacsoport is lassan ráébred, hogy Benji lelkivilága labilis. A humor nála nem csupán eszköz, hanem egy jól bejáratott védekezési mechanizmus, amivel leplezi az élet iránt érzett közönyét. Ezt olyan apróságok árulják el, mint hogy gond nélkül képes ugyanabban a ruhában flangálni két-három napig, vagy hogy inkább nem szól az alvó Davidnek, hogy keljen fel, mert le kellett volna szállni a vonatról.
Benji kiismerhetetlensége állandó próbatétel elé állítja a társas helyzetekben feszengő Davidet is, ahogy egyszerre taszítja és vonzza őt a kiismerhetetlen unokatestvér viselkedése. A film egyik legtalálóbb mondatával David végül tökéletesen összegzi unokatestvére lényegét: „Amint belépsz egy szobába, teljesen felvillanyozol mindenkit, aztán mindent összeszarsz benne.”
Eisenberg rengeteget mutatja Benji arcát, ilyenkor a néző is kénytelen szembenézni azzal a merev, szinte mozdulatlan tekintettel, amely mintha évtizedek fájdalmát rejtené magában. A film mesterien mutatja be, hogy milyen az, amikor valaki a társaság középpontja, minden szem rá szegeződik, de közben mégis ő az, aki valójában a legmagányosabb a társaságban.
Eisenberg nem traktál minket történelemleckékkel, az atmoszférát maga a helyszín, Majdanek teremti meg. Ez a város volt a náci népirtás egyik központja, az 1941-es Endlösung egyik kulcshelyszíne, amelynek célja a megszállt Lengyelország zsidó lakosságának kiirtása volt. Becslések szerint itt közel 1,7 millió lengyel zsidó vesztette életét. Eisenberg nem próbálja szavakba önteni ezt a felfoghatatlan tragédiát, nem magyaráz, nem rág szájba, helyette a karakterekkel és azok gesztusaival mesél.
Érdemes még megemlíteni a zenét is, ugyanis Chopin dallamai szövik át a filmet, és már az első jelenetben felcsendül az Opus 9 No.2. Nemcsak azért esett a választás Chopinre, mert ő a legismertebb lengyel zeneszerző, hanem mert a művei egyszerre hordozzák a nosztalgia és az elvágyódás kettősségét. Eisenberg láthatóan azt akarta elérni, hogy ne egy elvont, akadémikus utazásra hívja a nézőt, hanem egy ösztönös, bárki számára megélhető élményről készítsen filmet. „Azt akartam, hogy a film hangvétele egyfajta kommentár legyen arról, hogy ezek a karakterek a történelmi traumák árnyékában ugyanazokat a régi mintákat ismétlik” – mondta a rendező a Hollywood Reporternek.
A múlt ugyanis nem egy távoli, lezárt tragédia, hanem egy folyamatosan lüktető, fájdalmas trauma. Eisenberg pontosan ezt ragadja meg, miközben remekül ötvözi a modern kori bűntudattal, ami bár néha komikus tud lenni, de a végén mégis morális dilemmává érik a nézőben. „Van valami furcsa abban, amikor a metrón ülsz, és miközben hurrikánokról és háborúkról olvasol, valójában az bosszant a legjobban, hogy a két percet késik a metró, és nem fogsz odaérni a kedvenc péksütidért, mert tudod, hogy kilencre úgyis elfogy” – fogalmazott Eisenberg.
A Rokonszenvedés egyik legérzékenyebb és legfontosabb epizódja az a vacsorajelenet, ami egy rövid időre kiemeli Benjit a társaság középpontjából, hogy a jelenlévők végre kimondhassák, mit is gondolnak valójában róla. A társaság nyomást gyakorol Davidre, hogy áruljon el többet az unokatestvéréről, és ebből születik meg egy lehengerlő, érzelmileg rétegzett monológ. Eisenberg ebben a jelenetben brillírozik, az érzelmek teljes spektrumát bejárja, miközben minden rezdülése érthető és életszerű. A monológ nemcsak a film egyik legerősebb pillanata, hanem kulcs a teljes történet megértéséhez.
Culkin és Eisenberg párosának a valóságban is össze kellett szoknia. Culkin alig két héttel a forgatás kezdete előtt majdnem kiszállt a projektből, miközben a produkciónak esélye sem volt új színészt találni a szerepre. Eisenberg csak utólag tudta meg, hogy a producer, Emma Stone volt az, aki nagy nehezen rávette a színészt a maradásra úgy, hogy lényegében elkísérte a Culkin családot Lengyelországba, hogy biztosan felszálljanak a gépre.
Még így sem ment minden gördülékenyen. Érkezése után Culkinnek azonnal sikerült elkésnie az első próbáról, pedig azt kifejezetten az ő járatához időzítették. Eisenberget egyfelől lenyűgözte, másfelől teljesen megőrjítette Culkin tehetsége. Nem beszéltek a karakterről előre, és Culkin látszólag nem is igazán akart foglalkozni vele. Eisenberg még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán elolvasta-e a forgatókönyvet, utólag kiderült, hogy jogos volt a félelme.
A végeredmény azonban sikeres lett, Kieran Culkin a film bemutatója óta sorban hozza el a díjakat a szerepért, szinte biztosra veszik, hogy az Oscart is megkapja a legjobb mellékszereplő kategóriájában. A beszédei mind emlékezetesek, miközben teljesen jogosan az is felmerült, hogy azzal tarol, hogy saját magát játssza a filmben. Jesse Eisenberget inkább íróként ismerik el a filmért, forgatókönyve BAFTA-díjat nyert, és szintén megvan az esélye az írói Oscarra is.
A Rokonszenvedést február 27-től vetítik a magyar mozik.
