„A fiatal roma nőkben van jelenleg a legnagyobb elfecsérelt társadalmi tőke”

„Biztonságos környezetben, stabil családban nevelkedtem Budapesten, nem volt komoly betegségem, és jónak mondható iskolákba jártam. Semmi extra – kivéve, ha onnan nézzük, apai ágról cigány származású vagyok” – kezdi Bódi Gabriella szervezetfejlesztő. Története tehát nem a mélyszegénységből való „felemelkedésről” szól – a nyomorból kitörő self made man sztorija inkább a roma származású, vállalkozó édesapja története. Gabi hátrányos helyzettel kapcsolatos nézőpontja viszont komplex, hiszen

Ebből a csomagból mégsem az identitásai okozták neki a legnagyobb hendikepet: több nehézséggel kellett szembenéznie amiatt, hogy nőnek született és mert nehéz volt skatulyába tenni. „Alapélményem, hogy kilógok a sorból, mert nem vagyok olyan, mint amilyennek a származásom vagy a nemi identitásom alapján elvárnák tőlem. Bullyingban volt részem gyerekként azért is, mert roma vagyok, és azért is, mert nem, később pedig a biszexualitásom miatt: heteró vagyok vagy meleg, döntsem már el. Szóval elég korán megtanultam, hogy sehogy sem tudok jó lenni mindenkinek.”

Gabi szülei a rendszerváltozás után az építőiparban kezdtek vállalkozni, építkezéseken nőtt bele a munkába, majd szülei kérésére, a családjában elsőként, főiskolára ment, mellette pedig két-három munkahelyre is bedolgozott, hogy gondoskodjon a megélhetéséről. A közgazdász diploma megszerzése után nem sokkal szervezetfejlesztő céget alapítottak társával – ez sem mindennapi, figyelembe véve, hogy az egész társadalomban megfigyelhető alacsony vállalkozó kedv a roma származású nők körében gyakorlatilag elenyésző. „Pedig elképesztő mértékű érték és potenciál van fel- és elismeretlenül a romákban, akikre nagy szüksége lenne Magyarországnak” – mondja Gabi.

Gabi útravalónak kapta édesapjától, hogy ha elég sokat tanul és keményen dolgozik, akkor a származása, a neme vagy a szexuális orientációja nem fog számítani. „Ezek is fontos megerősítések, de a világ azért nem ilyen egyszerűen működik. Akármennyire szerencsés vagyok, találkoztam diszkrimináló és bántó helyzetekkel. Főleg, amikor olyan területre tévedtem, ahol nemcsak a roma nő, de a nő is ritka: nem tudom megszámolni, hány magas beosztású nőtől hallottam az elmúlt években, hogy board meetingen simán elvárják, hogy ő szolgálja fel a kávét az asztalnál ülő férfiaknak. Mindeközben gondolataikat, meglátásaikat nem építik be, sokszor láthatatlan részei, csak biodíszei a meetingnek. A meleg ügyfeleimtől pedig azt hallom, elvárás, hogy a többiekkel együtt nevessenek a homofób vicceken, és egy adott szint felett egy meleg munkatárs már nem képviselheti a céget magasabb beosztásokban – ezt persze ritkán mondják ki így, szó szerint. Én is érzem, hogy rengeteg dolgunk van még, ha egy igazságosabb világban szeretnénk élni. Nőként és roma nőként is az a tapasztalatom, hogy sokszor nekem kell alkalmazkodnom egy adott helyzethez, nekem kell tudnom, hogyan reagáljak jól még akkor is, ha a helyzet néha méltatlan is számomra.”

A cigány származásnak egy másik aspektusa ugyanakkor nagyon is jelentősen érintette Gabi életét is: édesapja vállalkozása, saját tanulmányai, munkahelye őt is távolabb helyezte a „roma kulturális közegtől”. A más világnézetek, prioritások és gondolatiság végül túl távolra sodorták őket a családtól, így Gabi is megtapasztalta, milyen a családszakadás folyamata. Miközben ő ma már nyugat-európai életet él, tágabb családjában ma is a rendszerszintű előítéletességből és diszkriminációból adódó tanult tehetetlenség az alapélmény.

Ezek a tapasztalatok ráébresztették Gabit arra, hogy bár többnyire távolodni szeretne ezektől a dolgoktól, mégis inkább épít belőlük, és kiáll mellettük. „Azzal a tudatossággal élek, hogy én mindig és mindenhol reprezentálok. Tudom, hogy minden, amit mondok vagy teszek, hozzáad az emberek roma, LMBTQ+- nőkről alkotott képéhez és ezáltal rombolhatom a megítélésünket, vagy éppen építhetem, és tágíthatom az emberek perspektíváját.”

A Debreceni Egyetem társadalomföldrajzi és területfejlesztési tanszékének 2010–2013 között készült felmérése alapján 876 ezer roma él Magyarországon, és becslések szerint pedig a következő évtizedekben ez a szám egymillió fölött lesz. Ugyanakkor míg lakosságarányosan nagyjából 10 százaléknyi roma ember él Magyarországon, addig a mélyszegénységben élők körében már 50 százaléknyi, vagy afeletti az arány. Nem csoda, hogy amikor roma nőkről gondolkodunk, jellemzően szegénységben élő, sokszorosan hátrányos helyzetű nők jutnak az eszünkbe. Olyanok, akiknek esélyük sincs (nívós) oktatásra, akik előtt nincs kitörési lehetőség és akik emiatt nagyon erősen ki vannak szolgáltatva partnereiknek.

Valóban ők a nagy többség, mindamellett – bár róluk ritkán esik szó – a cigányságnak mára növekvő középosztálya is van, és ennek a csoportnak a vizsgálata fontos tanulsággal szolgál a cigányság mélyszegénységben élő többségére is. Ennek a társadalmi rétegnek a kialakulásában a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évek hozták a fordulatot. Gabi története is jól rímel erre a változásra: édesapja is annak a generációnak a tagja, amelynek tagjai ekkoriban jutottak több lehetőséghez – ha ők maguk ezzel még nem tudtak is minden szempontból élni, a gyerekeik és unokáik egy része már igen. A változásnak ez a gyors üteme élesen világít rá arra, hogy míg a különböző, felülről jövő, egy-egy problémára fókuszáló intézkedések évtizedeken át nem tudnak elegendő segítséget nyújtani a romák társadalmi mobilizációjához, pusztán az, ha stabilabb anyagi feltételekhez, jövedelmező munkához jutnak, már akár egy generáció alatt is óriási változást idézhet elő.

Ám mielőtt az anyagi feltételekkel foglalkoznánk, érdemes megvizsgálni, hogyan változtak a hátrányos helyzetűekkel kapcsolatos szociológiai megközelítések az elmúlt évtizedekben. A kutatók kezdetben egymástól függetlenül kezelték az esélyegyenlőtlenségi dimenziókat, a kilencvenes évektől azonban törekvés lett, hogy a tényezők egymásra hatását is vizsgálják. A nőket érő hátrányokat ma többnyire interszekcionális szemléletben (vagyis, hogy az egyenlőtlenségi faktorok összemosódnak, és nem párhuzamosan léteznek egymás mellett) közelítik meg, arra fókuszálva, hogy az egyes egyének vagy csoportok esetében hány oldalról nehezített a pálya.

Ez a sok szempontból jóval komplexebb szemlélet ugyanakkor azt is magával hozza, hogy a szakemberek különböző szempontú hátrányok metszéspontját keressék, és azt próbálják megragadni, kit, kiket ér a legtöbb hátrány, ki az, akit még az ág is húz. Ez a megközelítés viszont olyan nehezen megválaszolható kérdéseket hoz magával, mint például:

Hátrányosabb helyzetű Gabi, mint valaki, aki „csak” roma vagy biszexuális? Ezt a szemléletet jeleníti meg az Európai Bizottság márciusban bemutatott, Nemi esélyegyenlőségi stratégiája is, amikor úgy fogalmaz: „A nők heterogén csoportot alkotnak, és több személyes jellemzőn alapuló, interszekcionális diszkrimináció is sújthatja őket. Egy fogyatékossággal élő migráns nő például legalább három alapon is hátrányos megkülönböztetést szenvedhet el.” Az utóbbi években egyre több kritika éri ezt a megközelítést, amiért nem az egyenlőtlenségek okait ragadja meg, hanem a hátrányos helyzet aspektusait méri kilóra, és úgy tesz, mintha ezek a hátrányok nem is rendszerszinten jelennének meg, hanem valamiképpen az egyes társadalmi csoportokhoz vagy egyénekhez kapcsolódnának, bennük összpontosulnának a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán.

Gregor Anikó szociológus szerint több okból is problémás ez a szemlélet. „Ha egyéni szintű tulajdonságokként értelmezzük ezeket az interszekcionális pozíciókat, elnyomásolimpiává válik a történet – az kerül a fókuszba, hogy kinek a legrosszabb. Ez egy nagyon komoly félreértés, amit nehéz kiirtani a közgondolkodásból, pedig valójában inkább egyenlőtlenségi rendszerekről kellene beszélni.”

Nem az a lényeg, hogy megtaláljuk a leghátrányosabb helyzetű magyar nőt, és őt babusgassuk (már csak azért sem, mert nem biztos hogy hátrányai összesítésével egyáltalán jellemezhető), hanem az, hogy próbáljunk meg azokkal a rendszerekkel kezdeni valamit, amelyek egymással összeakadnak, egymást is erősítve bonyolítják a hátrányos helyzetet, és egymást is fenntartva sokkal nehezebb kitörési lehetőséget teremtenek a végén – mondja. A hátrányos helyzet különböző dimenziói ráadásul önmagukban nem adnak elegendő információt, hogy meg lehessen állapítani, mennyire sújtják az adott személyt, milyen eszközei vannak a hátrányok leküzdéséhez, és mindezt milyen közegben kell véghez vinnie.

Azt, hogy a különböző hátrányoknak egymást erősítő hatásuk van, az Excelszemléletű feminizmusként is hivatkozott interszekcionális megközelítés kritikusai sem vitatják. A szociológus szerint ugyanakkor inkább azt kellene megfigyelni, hogy mik az egész rendszer és a nők egyenlőtlensége mögött húzódó, azt fenntartó általánosabb problémák.

Már csak azért is, teszi hozzá, mert ezt a fajta megosztást és az úgynevezett „elnyomási versenyt” sokkal könnyebb kiüresíteni, mint valódi változást elérni rendszerszinten. Bár úgy tűnhet, az esélyegyenlőség és különösen a nők esélyegyenlőségének ügyét nagyvállalati szinten is egyre inkább fontosnak tartják, Gregor Anikó szerint a cégek többsége ma még csak szlogenek szintjén és a termelékenységük érdekében diverzifikálja a munkavállalókat, ami által az ügy lecsupaszított, félreértelmezett interszekcionális kvótarendszerré redukálódik.

Ezeknek az intézkedéseknek semmilyen szinten nem az a céljuk, hogy az egyenlőtlenségi rendszerek megváltozzanak: a rendszer megmarad, maximum a szerepek cserélődnek. Minderre ráadásul a progresszív értelmiség is vevő, mert ez a „nyugatos” koncepció nagyon csábító a magyar ugaron.

és nem kis részben ez hoz létre igazán hátrányos helyzeteket – mondja Gregor Anikó. – Ahhoz, hogy az egyre jobban leépülő állami szociális háló hiányát valaki kompenzálni tudja, egyre gyakrabban a saját vagy a családtagjainak a zsebébe kell nyúlnia: ha valaki beteg és szeretné lerövidíteni az állami várólistát a szakrendelésen, ha tud, elmegy egy magánrendelésre. Ha a beteg szülőnek szeretne megnyugtató ápolást, elsőként megpróbál jó minőségű (magán)intézményi megoldást vagy háziápolót szerezni. Ha nem elégedett az iskolai matek tanításával, kifizeti a magántanárt. Aki ezt mind nem tudja megtenni, az hátramarad. Mert az állam ezekből a szektorokból végzetesen kivonta a forrásokat az elmúlt három évtizedben. Nemcsak a munkaképesség, hanem az emberhez méltó élet szempontjából sem lehetne megengedni, hogy az ezekhez a szolgáltatásokhoz való hozzáférés a pénztárca vagy a szerencse kérdése legyen” – teszi hozzá.

A hátrányos helyzetű csoportok „felemelésére” tehát nem elég a leghátrányosabb helyzetű csoportok felkutatása és az ő problémáikra való érzékenyítés, mivel jelenleg is komplex rendszer dolgozik azon, hogy ezeket a viszonyokat bebetonozza és megváltoztathatatlanná tegye – mentálisan és a viselkedések szintjén is. A változáshoz a leghatározottabb politikai elkötelezettség és átfogó program, még alapvetőbben pedig biztosabb megélhetés kell. Roma, nem roma, fogyatékkal élő, meleg vagy más nők esélyegyenlőtlenségét nem azzal javíthatjuk, ha esélyegyenlőségük dimenzióját egyenként számba vesszük, összeadjuk és elemezzük.

A megélhetés általános feltételeinek javítása lenne a kulcs – ahogy a szakértő kiemeli: nem az esélyegyenlőtlenséget újratermelő és álságos hitelezéssel. Ahhoz, hogy több roma nő előtt nyílhasson meg a Gabiéhoz hasonló út, jó minőségű társadalmi intézményekre van szükség, ami terheket képes levenni a nők válláról, ezáltal lehetővé téve nekik, hogy könnyebben, zökkenőmentesebben kerüljenek ki és vissza a munkaerőpiacra.

A cikk a Telex a nők helyzetét bemutató sorozatának harmadik része. Az elsőt itt, a másodikat itt, a negyediket itt olvashatják.