A mindennapos hatalmaskodásról nehéz orvosi látleletet venni

„A bántalmazó homlokán nincs jel, amiből rögtön látszana, kivel van dolgunk, és bántalmazottá válhat olyan is, aki elsőre nem tűnik áldozatnak” – kezdi Zsófi, aki fiatal városi értelmiségiként elsőre tényleg nem tűnik „tipikus” bántalmazottnak, hiszen a legtöbbször a társadalom peremére szorult nőket mutat be áldozatként a média. Zsófi egykori partnerének attitűdje sem volt egyértelmű: eleinte lehengerlő és gondoskodó volt, és épp akkor bombázta őt romantikus gesztusokkal, amikor nagyon ki volt éhezve a figyelemre. Úgy tűnt, a jó megjelenésű, határozott, egyébként állatvédő és időközben vegán életmódra váltó férfi tökéletes partner, és csak fokozatosan derült ki, hogy nem kerek minden. Előbb rendszeres anyagi problémái adódtak, majd egyre inkább láthatóvá váltak a konfliktusok közte és családja közt. Egy idő után Zsófival is durva és erőszakos lett. „2016-ban ütött meg először, hét hónapja jártunk ekkor. Féltékeny volt, mert kiderült, hogy egy régi barátommal még mindig beszélek. Az arcomat találta el, másnapra sötétlila monoklim lett. Bő húsz centivel magasabb nálam, én 50 kiló alatt, ő 100 felett volt akkoriban.” Innentől egyre gyakoribbá vált az erőszak és a számonkérés minden formája: az elkövető folyamatosan ellenőrizte Zsófi telefonját, hívásait. Ha épp nem voltak együtt, rendszeres időközönként képeket kellett küldenie arról, hogy hol és kivel van.

Az első ütéstől számítva további egy évig folyt a verbális és fizikai bántalmazás, tipikus forgatókönyv szerint: a bántalmazást mindig teátrális megbánás, fogadkozás és ígérgetés követte. „Négy olyan eset van, amiről orvosi jelentés vagy rendőrségi jegyzőkönyv készült, de ez csak töredéke annak, ami történt, mert például a mindennapos érzelmi bántalmazásról nehéz látleletet venni. Iszonyú nehéz volt szembenézni azzal, milyen helyzetben vagyok, és végtelenül egyedül éreztem magam még akkor is, ha volt egy barátom, aki tudott a dologról, és sokszor segített is” – emlékszik vissza Zsófi. Egy idő után a bántalmazást Zsófi kisfiának jelenléte sem állította meg, így nyilvánvalóvá vált, hogy hiába a számtalan ígéret, az erőszak fokozódni fog, és mindketten komoly veszélyben vannak. Ekkor, bő egyéves küzdelem után sikerült kilépnie a kapcsolatból.

A zaklatás viszont a szakítás után is folytatódott. Zsófi bántalmazója elköltözött a közös albérletből, de a kulcsot nem adta vissza, visszajárt a lakásba, amikor ő nem volt otthon. Mivel ismerte Zsófi napi útvonalát a lakás, a bölcsőde és a munkahelye között, többször megjelent ezeken a helyeken, útközben rendszeresen találkoztak „véletlenül”. „Félelmetes és nyomasztó volt” – idézi fel Zsófi, aki végül feljelentést tett és ügyvédi segítséget kért. A zaklatás csak akkor maradt abba teljesen, amikor az elkövető összejött következő áldozatával.

Zsófi a bántalmazás kapcsán a rendszer jellemző hibáival szembesült. Volt, hogy egy bántalmazás után a kiérkező rendőrök az elkövető jelenlétében kérdezték meg, szeretne-e távoltartási végzést – nem élt a lehetőséggel. Arról, hogy hozzátartozójára vonatkozóan nem köteles terhelő vallomást tenni, tájékoztatták, arról viszont már nem, hogy enélkül nyomozás sem indul. Zsófi kapcsolati erőszakra hivatkozva tett feljelentést, először mégis zaklatás ügyében indult a nyomozás, mert az eljáró rendőrök nem ismerték a tényállást, és leminősítették a cselekményt. „Ma már tudom, hogy az orvosoknak is kötelességük lenne jelenteni, amikor tudomásukra jut egy bántalmazásos eset, mégis hiába voltam többször az ügyeleten, ez egyszer sem történt meg, és arra sem kérdeztek rá, hogy biztonságban leszek-e, ha kilépek az ajtón. Volt olyan sérülésem, amiről látlelet sem készült, mert a tetoválásomtól »nem látszott elég jól«. Információt szinte csak az ügyvédemtől kaptam, de a nyomozás állásáról (pl. a határidő meghosszabbításáról) gyakran őt sem tájékoztatta a rendőrség.” Zsófi ügyében márciusban lett volna előkészítő ülés, a bíróságon háromnegyed órányi folyosói várakozás után arról tájékoztatták őt és ügyvédjét, hogy júniusra tolják az időpontot. Indoklás nem történt, itt áll most az ötödik éve zajló ügy.

A nők elleni erőszak jelenléte egy társadalomban a nők és férfiak közötti hatalmi különbség mértékének jelzője – itthon ma több mint 200 ezer nő él olyan olyan párkapcsolatban, amelyben fizikai és/vagy szexuális erőszak áldozatává teszi a partnere, a nők majdnem felét érinti élete során valamilyen testi és/vagy szexuális bántalmazás, és hetente átlagosan egy nő hal meg kapcsolati erőszak miatt (szintén az FRA felmérése alapján). Bár úgy tűnhet, az utóbbi években nagyobb láthatóságot kaptak ezek az ügyek, mert egy-egy különösen felkavaró eset – a kolozsvári tanársegéd, Molnár Beáta halála, Renner Erika, a lúgos orvos áldozata, a súlyosan bántalmazott Orosz Bernadett vagy az élettársa által megvakított Lakatos Gabriella tragédiája – szélesebb nyilvánossághoz is eljutott, a tapasztalat azt mutatja, hogy még a legnagyobb társadalmi visszhangot kiváltó ügyek is elsikkadnak, az általuk keltett felháborodás, az annak kapcsán szerveződő civil tüntetések, felszólalások lendülete nem áll össze a helyzet megváltozását szorgalmazó politikai akarattá. Emellett ráadásul továbbra is óriási a nők elleni erőszak látenciája: szintén FRA-adat, hogy a fizikaierőszak-esetek csak mintegy 5, a nemi erőszakos esetek körülbelül 2,4 százalékát regisztrálják.

A tévhittel ellentétben viszont a lappangást nem a segítségkérés hiánya okozza:

ezt azonban nem vagy nem úgy kapják meg, ahogy erre szükségük lenne – a rendszer gyakorlatilag elárulja őket.

Miközben a súlyos párkapcsolati incidensek kapcsán lelki segítségnyújtásra, gyakorlati támogatásra, védelemre és egészségügyi segítségre lenne szükségük, áldozathibáztatással, bagatellizálással, az elkövető narratívájának átvételével találkoznak, és azzal, hogy az erőszakot – akár például a szerelemféltés kifejezés használatával – sokszor olyan dühkezelési problémának írják le, amit a nő nem megfelelő viselkedése vált ki. „Ha a bántalmazó férfiakról azt hisszük, nem tudják menedzselni a dühüket, az úgy állítja be őket, mintha nem lennének felelősek az áldozatok sérüléseiért. És ha a nők öntudatosságát tesszük meg a partnerbántalmazás kiinduló okának, azzal azt az abszurd helyzetet hozzuk létre, hogy a nőt okoljuk azért az erőszakért, amit egy férfi ellene követett el, arról nem is beszélve, hogy szentesítjük az egyenlőtlenséget” – írja Kuszing Gábor pszichológus a Nőkjoga.hu oldalon megjelent esszéjében.

Dr. Péterfi Vera, a Patent Egyesület jogásza is kiemelkedően fontosnak tartja, hogy élesen megkülönböztessük az agressziót és az erőszakot. „Az agresszió mindannyiunkban ott van, az ugyanakkor kizárólag a bántalmazó felelőssége, hogy azt bántalmazásra váltja-e” – mondja. A jogász szerint a társadalmunk arra szocializál, hogy az erőszakot elfogadottnak tekintsük, ezért az áldozatok sokszor meg sem tudják ítélni, hogy ami velük történik, az normális-e. Még aggasztóbb, hogy azok sem tudják jól felmérni az egyes események súlyát, akiknek a segítségnyújtás lenne a feladatuk. A párkapcsolati erőszak alapjául szolgáló egyenlőtlenség nem magyar, még csak nem is kelet-európai jelenség, ugyanakkor tény, hogy azokban a (például skandináv) országokban, ahol a hagyományosabb modellhez képest a férfiak nagyobb szerepet vállalnak az otthoni teendőkből, és a nőknek is nagyobb lehetőségük van karrierjük építésére, csökken a nők kiszolgáltatottsága, ezzel együtt pedig növekszik az esély arra, hogy ki tudjanak lépni egy bántalmazó közegből. Nagy fokú hatalmi egyenlőtlenség (melynek az anyagi kiszolgáltatottság csak az egyik vetülete) esetén azonban nagyon kicsi a mozgástere annak, aki szabadulni szeretne. A párkapcsolati erőszakot átélt nők sokszor csak nagy nehézségek árán tudnak szabadulni a kapcsolatból, és ennek kapcsán rendre megkapják az áldozathibáztató kérdést: „Miért maradt ott, ahol rossz volt? Vagy: miért ment vissza a bántalmazójához? Ezekre a kérdésekre racionális válaszok adhatók. Az erőszak fokozódásától, az ellehetetlenítéstől való félelem a tapasztalatok alapján nagyon is megalapozott, hiszen

– mondja a szakértő. Gyakori, hogy a bántalmazó a gyerekek elvételével zsarol, ami szintén több mint ijesztgetés. „Kutatások szerint azoknak a bántalmazóknak, akik kérik a gyerekekre vonatkozó felügyeleti jogot – függetlenül attól, hogy a korábbi években mennyire foglalkoztak vagy nem foglalkoztak velük –, a bíróság majdnem 50 százalékban meg is adja azt” – fogalmaz. Nehezíti a kilépést a társadalmi, sőt akár a közvetlen család felől érkező nyomás is: egy családot egyben kell tartani még akkor is, ha „vannak problémák”, és ez az összetartás a nő feladata és felelőssége. Alapvető probléma még, hogy a rendszer nem ad egyértelmű visszajelzést a bántalmazónak arról, hogy nem elfogadható, amit tesz, és hogy ennek lesz következménye.

Sokszor épp ennek az ellenkezője történik (a Nőkjoga.hu oldalon közzétett esetek szerint például bírósági ügyekben nagyon gyakori az osztott lakáshasználat, illetve ha a bíróság is elismeri, hogy egy ilyen helyzet életveszélyes, többmilliós lakáshasználati jog ellenértéket ítélnek meg a bántalmazónak) a felelősségre vonás hiánya pedig a bántalmazót látszik igazolni, tovább fokozva az erőszakot. Az ORFK Kommunikációs Osztályának tájékoztatása szerint „a rendőrség a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény szerinti helyszíni intézkedés keretében ideiglenes távoltartó határozatot hoz, ha meggyőződik arról, hogy az élet, testi épség, vagyonbiztonság azonnali védelme ezt indokolja”, a tapasztalat viszont azt mutatja, hogy éles helyzetben ennek megítélése nem mindig egyértelmű. Ha azonban nem történik felelősségre vonás, a bántalmazó úgy érzi: megteheti.

„A rendszer egyrészt azt hiszi, hogy jó környéken, jó családban nincs bántalmazás, másrészt a vérnyomot, a pofont keresi, pedig az igazi probléma a szisztematikus hatalomgyakorlás. A pofon, a telefon ellenőrzése és a szexuális erőszak is egy-egy tünet, az erőszak alaphelyzete minden esetben valamilyen társadalmilag jóváhagyott, sok esetben akár támogatott hatalmi különbség. Jelen pillanatban kapcsolati erőszak bűntette miatt lehet feljelentést tenni, de ezt a tényállást sokszor még a rendőrök sem ismerik, és nagyon szűk az a tényállási kör, ami miatt felelősségre vonható bárki, hiszen a bántalmazás sokkal szerteágazóbb annál, mint ahogyan azt a Btk. büntetni rendeli, a fenyegető kontrolltól a gazdasági erőszakon át a reprodukciós jogok korlátozásáig sokféle módon valósul meg a szisztematikus hatalomgyakorlás”

– teszi hozzá Péterfi Vera.

A rendszer hiányosságait többek közt civil szervezetek igyekeznek orvosolni, a jóval gyorsabb, egyszerűbb megoldás azonban az Isztambuli Egyezmény ratifikálása lenne. Az Európa Tanács egyezménye éppen azért jött létre, hogy – figyelembe véve, hogy a nők elleni erőszak világjelenség és így az unió összes államában komoly probléma – európai szinten egységesen és így hatékonyabban lehessen fellépni a nőket és gyerekeket érintő erőszakkal szemben. Azokban az országokban, ahol alkalmazzák az egyezményben foglaltakat, egy sor olyan előremutató lépés történt (menedékházak létrehozása, a nők elleni erőszak mint tantárgy bevezetése az érintett szakmák curriculumába, a zaklatás és a szexuális bántalmazás újradefiniálása), amely jobb, hatékonyabb és áldozatközpontúbb eljárást tesz lehetővé. Az egyezmény legfontosabb üzenete pedig, hogy az erőszak nem magánügy, annak felszámolása mindannyiunk érdeke.

Bár a magyar kormány 2014-ben aláírta az egyezményt, a ratifikáció nem történt meg, többek közt azért, mert az egyezmény egyes pontjai „nem egyeztethetők össze a kormány migrációs és genderpolitikájával”. A nők elleni erőszakkal kapcsolatos hatékony és összehangolt hazai fellépés még várat magára – annak, hogy több áldozat jusson segítséghez, a fentebb már említett edukáción és az áldozatvédelem tárgyi feltételeinek megteremtésén túl fontos része lehetne a bántalmazottak rendőrségbe vetett bizalmának erősítése is. Ez utóbbit – az ORFK tájékoztatása szerint – a rendőrség is kiemelt feladatnak tekinti. Az Európai Bizottság az idei nőnapon javasolt uniós szintű szabályokat a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni fellépés érdekében. Az irányelv „bűncselekménnyé nyilvánítja a szexuális kényszerítést, a női nemi szervek megcsonkítását és az online erőszakot is. (...) Az új szabályok emellett megkönnyítik az áldozatoknak az igazságszolgáltatás igénybevételét, és arra ösztönzik a tagállamokat, hogy vezessenek be egyablakos rendszert, vagyis hogy minden segítő és védelmi szolgáltatás egy helyen legyen elérhető.”

Az elmúlt években Európa-szerte történtek előremutató intézkedések a nők elleni és családon belüli erőszak elleni fellépésben. 2021 júniusában Szlovéniában például módosították a büntető törvénykönyv nemi erőszakra és szexuális erőszakra vonatkozó passzusait, és már a megerősítő beleegyezési modellt (azaz a „csak az igen jelent igent”) alkalmazzák. Olaszországban, Bulgáriában, Németországban, Görögországban és Szerbiában a WeToo program keretében tréningekkel segítik, hogy az érintett szakmák képviselői biztosabban felismerjék a bántalmazásos szituációkat, és maguk is kezelni tudják az eljárásokból eredő mentális stresszt, a Görögországban, Bulgáriában és Portugáliában bevezetett PATTERN projekt pedig a romák és roma nők elleni erőszak aktuális kérdéseivel foglalkozik.

A cikk a Telex a nők helyzetét bemutató sorozatának első része. A második részt itt, a harmadik részt itt, a negyedik részt itt olvashatják.

—

Hivatkozások:
Nők elleni erőszak az adatok tükrében, FRA-népesség-bűnügyi statisztikák (2015), Wirth Judit – Winkler Zsuzsanna
A partnerbántalmazás a nők elleni erőszak egy fajtája, Kuszing Gábor
Az intézményi árulás a gyakorlatban, Wirth Judit