„Úgy viselkedett velem, mintha elítélendő lenne, hogy a testem teszi a dolgát”

Balogh-Tóth Patrícia hét hónapos terhes volt, amikor a szabad orvosválasztást ellehetetlenítő törvény jogerőre emelkedett 2021-ben. Nőgyógyásza jelezte: nem írja alá az új szerződést, így a nő kényszerhelyzetbe került: orvosa vagy végigviszi a várandósságát, de másnál kell szülnie, vagy követnie kell egy fizetős magánintézménybe. „Egyszer születik meg a gyerekem, úgy gondoltam, áldozok rá anyagilag, hogy ismerjem az orvosomat.”

Egy májusi estén rendszertelen jóslófájásai voltak, amikor az orvosa megvizsgálta. „Próbáljon nem megszülni holnapig” – kérlelte a doktor, mert ügyeletes volt egy másik kórházban reggel hatig. Tíz órakor azonban elfolyt a magzatvíz, be kellett menni a szülőszobára. Patríciának így hiába volt szerződése, választott orvosa, fizetős ellátása, mégsem tudott annál szülni, akiben megbízott. „Úgy éreztem, kihúzták alólam a talajt.”

Tovább rontotta a helyzetet, hogy amikor 2-3 perces, erős fájásokkal megérkeztek a kórházba, a szülőszobánál a – mint később kiderült – szülésznő köszönés, bemutatkozás nélkül számonkérte, hogy képzelte, hogy az orvosa nélkül akar megszülni a kórházban. „Kislányom, első gyerek?” – kérdezte a 27 éves Patríciától. Ezután többször is megkérdőjelezte a nő szavahihetőségét: „hiszem, ha látom”, mondta, amikor az anya állította, tiszta volt az elfolyt magzatvize.

A fájás közben végzett méhszájvizsgálatok közben a szülésznő úgy beszélgetett az asszisztenssel az édesanya teste fölött, mintha a nő ott sem lenne. Mindezt ráadásul nyitott ajtónál tette, egy lifttel szemközt lévő szobában, teljesen közszemlére téve ezzel a hiányos öltözékben és kiszolgáltatott testhelyzetben lévő Patríciát.

A kismama hiába kérdezte, hogy halad a folyamat, a szülésznő nem tájékoztatta őt, csak foghegyről bökött oda egy-egy „jól”-t, az orvost viszont annál lelkesebben becsmérelte („biztosan csinált valamit, hogy meginduljon a szülés”, „alig ügyel, miért nem tudja megoldani, hogy ide jöjjön”). Ha a fiatal nő hangot adott ki a fájásokkor, a szakember grimaszolt és tüntetőleg kiment a szobából. „Úgy viselkedett velem, mintha elítélendő lenne, hogy a testem teszi a dolgát.”

Mivel a vajúdás közben beilleszkedési probléma lépett fel, császármetszés mellett döntöttek. Patríciának azt mondták, a baba szívhangja leesett, ez indokolja a műtétet, ám ezt nem igazolták a CTG-eredmények. A zárójelentésre végül téraránytalanság került, pedig a baba 3350 grammal, 34-es fejkörfogattal jött világra. A császármetszés alatt a nő szólt ugyan, hogy erős fájdalmat érez, de nem vették őt komolyan. Arany óráról, szőr-/bőrkontaktusról pedig szó sem volt, a kisbabát azonnal elvitték az édesanya mellől az újszülöttosztályra. A másnapi viziten a főorvos vitte be az utolsó mélyütést:

Patrícia esete nem egyedi. A magyar egészségügyben évtizedek óta jelen lévő szülészeti erőszak súlyos és megoldatlan probléma. „Sokszor kérdezik tőlünk, lehetnének-e a nők tudatosabbak vagy csinálhatnának-e valamit jobban, hogy elkerüljék a szülészeti erőszakot, de ez a történet is rámutat: nem a nőknek, hanem a rendszernek kellene változnia” – mondja Keszler Viktória, a Másállapotot a Szülészetben! mozgalom alapító tagja.

„A szülészeti erőszaknál nem elkövetőről és áldozatról beszélünk, hanem intézményi problémákról, arról, hogy hogyan sértik meg sorozatosan a nők és az újszülöttek alapvető jogait, és az egészségügyi törvényt. Ennek az intézményi erőszaknak jellegzetessége, hogy áthatja egy alá-fölé rendeltségi viszony. Az egészségügyi dolgozók gyakran hatalmi pozícióból kommunikálnak, utasítanak, döntenek, a szülőnőket infantilizálva, kompetenciájukat megkérdőjelezve, egy olyan élettani folyamatban, ahol nem betegséget kell diagnosztizálni vagy gyógyítani, hanem támogatni az édesanyákat a saját testük működésében. A verbális elnyomás, szóbeli megalázás, megszégyenítés, a nők állításainak, érzéseinek bagatellizálása, szükségleteik figyelmen kívül hagyása, a büntető viselkedésmód, az indokolatlan nyomásgyakorlás, az egyet nem értés esetén a kisbaba veszélyeztetésére való utalgatás, lehetséges halálával való fenyegetés mindennapos a szülészeti gyakorlatban.”

Az sem segíti a nők helyzetét, hogy

– egy olyan helyzetben, amelynek esetében közismert: éppen a bizalom az, amely elősegíti a komplikációmentes folyamatot. Ezt tovább árnyalja a Magyarországon kiugrónak számító császármetszési arányszám is: itthon 2021-ben az édesanyák 40,63 százalékánál műtéttel segítették világra a születendő gyereket, miközben az Egészségügyi Világszervezet állásfoglalása szerint a 10 százaléknál magasabb császármetszési arány nem jár együtt az anyai és újszülött-halandóság mértékének csökkenésével. És akkor még nem is említettük a „férjöltést” (gátmetszés utáni „szűkebbre varrás”), ami egy végtelenül káros gyakorlat, és maradandó szexuális gondokhoz vezethet.

Emellett gyakran éri a nőket az a vád is, hogy indokolatlan mértékben elégedetlenek az egészségükkel, ellátásukkal. Legyen szó a szülés körüli bánásmódról vagy a kezelésükről, sokszor rájuk ég az ítélet: fájdalmaikat, érzéseiket „felfújják” és „hisztiznek”. Ezek után nem meglepő, hogy gyakran nem veszik őket komolyan, ha orvoshoz fordulnak.

Unwell Women: Misdiagnosis and Myth in a Man-Made World című könyvében Elinor Cleghorn egy egyszerű példával világít rá arra, hogy a nők problémái az egészségügyben mennyire más megítélés alá esnek, mint a férfiakéi. A Covid-járvány ideje alatt közfelháborodást keltett, hogy az AstraZeneca oltás vérrögképződést okozhat, ám az senkit nem háborít fel, hogy a hormonális fogamzásgátlás alkalmazásakor ennél lényegesen nagyobb a halálos trombózis kockázata – mi több, továbbra is nők millióinak írják fel a tablettát nap mint nap anélkül, hogy a hatóanyagot felülvizsgálnák vagy veszélyesnek nyilvánítanák.

Farkas Tamás egészségügyi szociológus tíz éve dolgozik a területen. „A jelenleg forgalomban lévő gyógyszerek nagy részét kizárólag fehér férfiakon tesztelték, nem vették figyelembe egy másik rasszra vagy a női testre gyakorolt hatásmechanizmusait – mondja. – Mivel az egészségügy egy férfiak által dominált szakma, korábban nem volt benne a kutatói narratívákban, hogy más nemekhez vagy rasszokhoz tartozókon is végig kellene próbálni ezeket. Ugyanez jellemző a napi szinten használt orvostechnikai eszközökre, amelyek férfitestre lettek kikísérletezve, optimalizálva – méretben, ergonómiában, és érzékenységben is. Ez az absztrakciós irány:

Ebben csak az elmúlt tíz év kezdett változást hozni, így most is jelen vannak az egészségügyben olyan eszközök, amelyek kényelmetlenek a nők számára.”

„Nem nagyon tudja az orvostudomány, mit kezdjen az elért kutatási eredményekkel. Ahogyan arról az Economist is beszámolt, három éve az ortopédsebész-szakmában nagy felfedezést tettek: a nőket a hormonális és anatómiai adottságaik miatt sokszorosan jobban veszélyezteti a keresztszalag-szakadás. De ez egyelőre csak egy kutatási eredmény, az orvostudománynak még nincs arról ismerete, hogyan lehetne az ilyen különbségeket kezelni. Az a gond, hogy ha már kimutattak is valamilyen statisztikailag szignifikáns korrelációt, ami csak a nőkre jellemző, akkor sem biztos, hogy annak bármilyen hozadéka lesz, mert ebben a formában, mint kutatási eredmény, még nem tud a gyakorlati ellátásra hatni. Rendkívül bonyolult és nyitott kérdés, hogy a női különbözőség (anatómiailag és biokémiailag) milyen formában és mikor tud beépülni a napi ellátási, diagnosztizálási gyakorlatba – vagy hogy egyáltalán megtörténik-e ez valaha. A kórházon, osztályokon belüli tudástranszferek sok rossz, becsontosodott gyakorlatot tartalmaznak. Ezeket a szemléletmódokat nem lehet könnyen megváltoztatni, az infrastruktúra fejlesztése, a családbarát intézmények alakítására irányuló pályázatok nem lesznek eredménnyel a mentalitás megváltoztatására, ehhez generációváltásra van szükség” – fogalmazza meg aggodalmait Farkas Tamás.

Léteznek kifejezetten nőkre jellemző betegségek is. Az úgynevezett „összetörtszív-” vagy Takocubo-szindróma lényegesen gyakoribb nőknél, mint férfiaknál. Hormonális változásaik miatt a nőknél nagyobb arányban alakulnak ki szájüregi problémák, de a csontritkulás változókor utáni felerősödése is ennek tulajdonítható. Ugyanakkor meglepő, hogy a nők a legveszélyeztetettebbek az autoimmun betegségekben is. Depressziót nagyjából kétszer olyan gyakran diagnosztizálnak nőknél, mint férfiaknál. Mindamellett kutatásokban már a kilencvenes években bizonyították, hogy a depressziós nők 30-50 százalékát rosszul diagnosztizálják – a szorongás ugyanis sokszor más, gyakran fel nem ismert betegségnek a tünete lehet. Farkas Tamás szerint ez nem csoda, hiszen a női páciensek máshogyan kommunikálnak, mint a férfiak, amit azonban az egészségügyi dolgozók nehezen tolerálnak.

„A nők többségének magasabb a betegtudatossági szintje, alaposabbak, jobban utánanéznek a részleteknek, általában jobban diszponáltak arra, hogy a saját egészségi állapotukat megértsék, átlássák. Saját és környezetük egészségi állapota miatt is hajlamosabbak nagyobb erőfeszítést tenni, hogy megoldják a felmerült problémákat – ez pedig hatással van arra, hogy milyen pluszinformációkat kérnek az orvostól, azt mennyi ideig értelmezik, milyen magyarázatot igényelnek, hányszor olvassák át az ambuláns lapot, zárójelentést, mennyire néznek utána a gyógyszereknek. A férfiak hajlamosabbak ezt rövidebbre zárni, meghallgatják az orvost, bólogatnak, és elfogadják az utasításokat. Az egészségügyben jelen lévő információs aszimmetria miatt azonban az orvosnak egy idő utána terhessé válik a saját megközelítésmódjait magyarázni a betegnek. Ha a nők többet kérdeznek, akkor növelik az ellátási időt, a véges erőforrású orvosok pedig hamarabb válnak türelmetlenné velük.”

Mi lehet a megoldás? Több olyan tanulmány létezik, amely szerint a nők egészségét bizonyítottan előnyösen befolyásolja a magasabb iskolai végzettség. Ezt Magyarországon a KSH adatai is alátámasztották, e szerint keringési betegségekben, valamint az endokrin, táplálkozási és anyagcsere-betegségekben (leggyakrabban cukorbetegségben) akár ötször vagy hatszor gyakrabban halnak meg a legkevésbé iskolázott nők, mint azok, akik a legtovább képezték magukat. Persze önmagában a nők törekvése a továbbtanulásra még nem oldja meg az egészségügyben jelen lévő problémákat. Fontos lenne felismerni: a nők és férfiak eltérő bánásmódban kell hogy részesüljenek a vizsgálatok és diagnózisok felállításakor, mert a személyre szabott megközelítés az, ami valóban javít a betegek ellátásának folyamatán. Az orvos–páciens kapcsolatok fejlesztése is közelebb vihet a célhoz.

Ám nem ebbe az irányba haladunk. A nemzetközi tendenciákat tekintve nyugtalanító, hogy az Európai Parlament elnökévé is abortuszellenes képviselőt választottak, a kormány számára sok kérdésben példaként szolgáló Lengyelországban pedig a terhességmegszakítás csak azokon a nőkön végezhető el, akiknek az élete veszélyben van (ez alól a nemi erőszak és vérfertőzés áldozatai sem jelenhetnek kivételt). Magyarországon is egészen szélsőséges diskurzus indult nemrég a parlamentben, e szerint Magyarországon a gyerek közkincsnek számít, ami a nők önrendelkezési jogának csorbítása irányába mutat.

A cikk a Telex a nők helyzetét bemutató sorozatának negyedik része. Az elsőt itt, a másodikat itt, a harmadikat pedig itt olvashatják.