Nappal óvónő, este műkörmös, hogy valahogy meg tudjon élni

„A reál tantárgyakat szerettem, de azt is tudtam, hogy szívesen foglalkoznék gyerekekkel – a legjobban gyermeksebész szerettem volna lenni. Annak, hogy végül az óvoda mellett döntöttem, az volt a fő oka, hogy a párválasztással háttérbe szorult, hogy a munkám milyen fizetéssel vagy társadalmi megbecsüléssel jár. Az lett ez elsődleges szempont, hogy olyan állásom legyen, ahová majd szülés után is biztosan vissza tudok menni, és nem maradok le szakmailag néhány év kihagyás miatt” – kezdi Gyenesné Éva óvónő, akinek nemcsak a pályaválasztása, de a későbbi karrierje is sok szempontból tipikusnak tekinthető, mert jól mutatja, hogyan befolyásolják a szerepelvárások a nők munkaerőpiaci helyzetét. Éva több mint harminc éve óvodapedagógus. A százból egy, aki vezetői pozícióig jut a rendszerben, de pályája évtizedei alatt ő is több, kifejezetten a nők elé gördülő karrierakadállyal találta szembe magát.

Az óvodapedagógusi bér már a rendszerváltás előtti időszakban is szégyenteljes volt: pályakezdőként Éva körülbelül a férje jövedelmének 10 százalékát tudta hazavinni, ami még az akkori lakáskölcsönük törlesztését sem fedezte. Akinek nem volt jobban kereső férje, az „vagy éhen halt, vagy kénytelen volt a szüleinél lakni” – eleveníti fel. Férje állásának hála hamar önálló életük lehetett, viszonylag fiatalon két gyerekük született, Éva három évig volt velük otthon. Ezután visszatérhetett az óvodába, sőt még előrelépnie is sikerült, ám a fizetése a pár ezer forintos vezetői pótlékkal együtt is méltatlan maradt.

A helyzet azután lett nehéz, hogy Éva és a férje elváltak, és ő két iskolás gyerekkel maradt egyedül, miközben a szakmai előrelépés érdekében éppen nyakig ült egy közoktatás-vezetői képzésben is. „Óvónői fizetésből és szerény gyerektartásból nemigen futotta arra, amit a gyerekeimnek biztosítani szerettem volna, másodállást kerestem.” Nappal óvónőként dolgozott 20-25 gyerek között, este kilenctől éjjel két óráig takarított. Ezt a fizikai és mentális terhelést nem lehetett sokáig bírni, Éva annyira kimerült, hogy muszáj volt váltania. Újból tanulni kezdett, és mai napig az ezen alapuló tanácsadásból származó többletbevételből sikerül egyenesben tartania a pénzügyeit. A keresetkiegészítésre szüksége is van, mivel a válás utáni vagyonmegosztáskor neki jutó huszonöt évre felvett hitelből hátralévő négy évet még törlesztenie kell – elgondolkodtató, hogy annak havi 128 ezer forintos összege egy ma kezdő óvodapedagógus nettó béréhez közelít.

Nem csoda, mondja, hogy a pedagógiai pályára nem érkezik utánpótlás. Éva szerint a rendszer cinikus, amikor az óvodapedagógusi és sok más, gondoskodást, ápolást, oktatást érintő szakma kapcsán abból indul ki, hogy ezek hagyományosan nőiesnek tekintett feladatok, és sok nő örömét is leli ezekben. „Ezek a munkakörök valóban sokat tudnak adni érzelmileg” – mondja. Csakhogy egyre kevesebben engedhetik meg azt a luxust, hogy pusztán ezért, vagy szerelemből dolgozzanak. „Végtelenül abszurd óvodavezetőként látni, hogy a dolgozóim körülbelül húsz százaléka számára az óvoda csak az első műszak, ezután mennek masszírozni, műkörmöt építeni, szempillát rakni, hogy meg tudjanak élni” – teszi hozzá.

Éva úgy érzi, a probléma rendszerszintű, egyaránt mutatja, hogy pályatársai nem mernek szót emelni a megbecsülés hiánya ellen, és azt is, hogy bár „terepen” főleg nők dolgoznak, a döntéseket már férfiak hozzák. „Nőként és pedagógusként sem hallathatjuk a hangunkat, vagy ha hallathatjuk is, akkor lefojtanak bennünket, ígérgetnek, vagy hülyének néznek.” Az óvónői fizetés életkezdéshez éppúgy kevés, mint önálló egzisztencia felépítéséhez és megtartásához, de ötven körül is nagyon beszűkülnek egy nő karrierlehetőségei. „Apukámat hat és fél éven át ápoltuk, 2021-ben hónapokig naponta utaztam Dunaújvárosból Szabadegyházáig. Kötöztem a felfekvéseit, ápoltam a sebeit” – idézi fel Éva, utalva arra, hogy a láthatatlan, azaz a háztartásban végzett fizetetlen munka ötven felett is a nők „kiváltsága”, és ez erősen hat arra, hogy milyen munkaterületeken helyezkednek el. „El lehet menni több pénzért, mondjuk, a vendéglátásba, lehet hétvégén is dolgozni, de akkor ki fog gondoskodni az idősödő szülőkről, később az unokákról? Ha a korosztályom elmegy nyugdíjba, nem marad olyan sem, aki óvodában dolgozzon.”

Amikor nők és férfiak munkaerőpiaci helyzetét hasonlítjuk össze, legtöbbször a bérkülönbségek jutnak eszünkbe, holott a probléma lényegesen szerteágazóbb ennél – mondja dr. Nagy Beáta közgazdász-szociológus, a Corvinus egyetemi tanára.

„A nők és férfiak közti karrieregyenlőtlenség két legismertebb dimenziója a horizontális és vertikális szegregáció, közismertebb nevén az üvegfal-, illetve üvegplafon-jelenség. A horizontális szegregáció azt jelenti, hogy a nők és a férfiak jellemzően eltérő szakmát és pályát választanak, amelyek ritkán átjárhatók, ezt nevezzük üvegfalnak. Ezzel az a probléma, hogy az eltérő szakmákhoz eltérő kereseti lehetőségek kapcsolódnak, tehát míg a nők többnyire a közszférában, illetve azokban az ágazatokban helyezkednek el, amelyek az oktatással, neveléssel, gondoskodással, közigazgatással kapcsolatosak, addig a férfiak többen dolgoznak a magánszektorban, és műszaki és informatikai foglalkozásokban. A vertikális szegregáció pedig arra utal, hogy a szervezeti hierarchián felfelé haladva, a nők előrejutása sokkal korlátozottabb, mint a férfiaké. Ezt szokás üvegplafonnak is hívni, azaz láthatatlan, ám nagyon erős akadálynak a nők útjában. A munkaerőpiacon ez a két tényező összekapcsolódik. A nők egy kicsit ritkábban vezetők, illetve ha mégis vezetők, akkor a közszférában, és az úgynevezett elnőiesedett területeken, ahol a kereseti lehetőségük kisebb, mint a férfiaké.”

Fontos szempont az iskolai végzettség – de nem annak szintje, inkább területe –, és az életkor is: egy férfi karrierje általában tervezhetőbb, folyamatosabb, míg a női karrierúton sokkal több olyan életesemény van, ami visszafogja vagy megakasztja az előrelépést. „A bérrés ezzel együtt is nagyon szemléletesen mutatja meg az egyenlőtlenségeket. Európában és itthon is tizenöt-tizenhat százalék körüli különbségről beszélünk, melynek van megmagyarázott és megmagyarázatlan része” – folytatja Nagy Beáta. Előbbi körbe tartozik, hogy jellemzően a nők dolgoznak a legalacsonyabb órabéreket nyújtó – és egyébként többnyire állami – szektorokban, oktatásban, közigazgatásban, egészségügyben, szociális területen; vagyis ott, ahol egyébként a férfiak is keveset keresnek. „Az itt mutatkozó különbség tyúk vagy tojás probléma: nehéz lenne megmondani, hogy előbb nőiesedtek-e el ezek a szakmák és aztán lettek alacsonyabbak az itteni bérek, vagy fordítva, de ha az irányt nem tudjuk is, a két dolog együtt járása világos, és jól mutatja, hogy bár a társadalom elvárja, meg már nem becsüli az oktatást, nevelést, gondozást” – teszi hozzá.

„A nők a gyerekvállalást követően más európai országokhoz képest még mindig jóval később, gyakran csak a gyerek hároméves kora után térnek vissza a munkaerőpiacra. A hosszúra nyúlt otthonmaradás pedig érdemben nehezíti a visszatérést, a tartós távolmaradás rontja a nők karrierre, bérekre vonatkozó kilátásait. A negyvenes életévek végére jelentősen csökken ugyan a különbség a férfiak és a nők foglalkoztatottsága között, de a bérekben később is megmarad az anyaság miatt kieső tapasztalat negatív hatása” – mondja.

Később szintén zömmel a nők viselik az idős vagy beteg családtagok gondozásának terheit és munkaerőpiaci következményeit is, az idősgondozásban ugyanis a magyar állam nemzetközi összehasonlításban kifejezetten kis szerepet vállal. A többi a családokra, azon belül pedig leginkább a nőkre hárul. „A gondozási feladatok mellett a nők korai nyugdíjba vonulását megengedő Nők 40 program a fő oka annak, hogy a nyugdíjkorhatár felé közeledve a foglalkoztatási szakadék ismét növekedésnek indul” – teszi hozzá a szakértő.

Annak hátterében, hogy a fenti különbségek itthon az elmúlt években sem csökkennek, többek között az áll, hogy

– emeli ki Nagy Beáta. A politika emiatt hárítja a nemek közti egyenlőség olyan fontos kérdéseit, mint az erőszak, a vezetővé válás, vagy akár a gondozási és láthatatlan munka problémaköre. Utóbbi kérdéseket „gendertémának” minősíti, és igyekszik távol tartani a családpolitikainak megfogalmazott ideológiai iránytól. Holott az említett problémák kezelése és a nemek közti nagyobb munkaerőpiaci egyenlőség megteremtése családpolitikai célokat is szolgálhatna.

„A kutatások azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben azokban az országokban magasabb a termékenység, ahol a nőknek jobb lehetőségeik vannak a családi és munkahelyi kötelezettségek összehangolására, és ahol a családdal kapcsolatos feladatok egyenlőbben oszlanak meg a férfiak és a nők között. Az összehangolást segítő intézkedések pedig egyszerre növelik a szülési kedvet és a nők munkapiaci aktivitását” – emeli ki Krekó Judit. Itthon a családbarátnak szánt törekvések ellenére hosszú ideje népességfogyás figyelhető meg.

A nők munkából való hosszabb távú kiesése összetett probléma, hiszen a hosszan kimaradók között természetesen jócskán vannak olyanok is, akik számára tudatos és örömet adó választás, hogy akár három évig is otthon legyenek a gyerekeikkel. A korábban visszatérni szándékozók viszont jelentős akadályba ütköznek nemcsak mert „elmegy mellettük” a szakmájuk, de például a bölcsődei férőhelyek alacsony száma miatt is. A nők korábbi nyugdíjba vonulásának lehetősége szintén jól példázza az intézkedések hátterében álló klasszikus értékrendet: a kedvezmény azt a vélekedést erősíti meg, hogy aktív éveik után is a nők azok, akiknek a család gondozásáért kizárólagosan felelniük kell.

A vázolt problémák megoldásának kulcsa Krekó Judit szerint a kiváló minőségű szolgáltatást nyújtó bölcsődék létesítése, a rugalmas foglalkoztatási formák elősegítése (részmunkaidő, home office lehetősége), az idősgondozás minőségének fejlesztése és jobb hozzáférhetősége, a foglalkozási szegregáció oldása – ennek egyik fontos első lépése az oktatási, szociális, egészségügyi szektorok bérrendezése – lenne. Szintén fontos, hogy az apák nagyobb szerepet vállaljanak az otthoni feladatokban és a gyermekek gondozásában is. Ebben szakpolitikai eszközök is segíthetnek – például az apai szabadság idejének növelése –, de szükség lenne az ehhez kapcsolódó meggyőződéseink újragondolására is. A mára elnőiesedett szakmák presztízsének emelése érdekében és hogy az abban dolgozóknak ne kelljen akár még méltatlan másodállást is vállalniuk, a fizetések emelése nem halasztható tovább, az ilyen intézkedések hatása viszonylag hamar érzékelhető. Jó példa erre Románia, ahol az elmúlt évek gyors ütemű béremelkedése (ennek következtében egy román pedagógus ma többet vihet haza magyar kollégájánál) hamar érzékelhető volt a pályaválasztási kedvben is.

A cikk a Telex a nők helyzetét bemutató sorozatának második része. Az elsőt itt olvashatják, a harmadik itt, a negyedik itt érhető el.

—

Források:
A nők és a férfiak élete Európában
Munkaerőpiaci tükör, Fazekas Károly, Szabó-Morvai Ágnes
OECD family database