Két napjuk volt összepakolni a gyerek életét

Az ágy azután került át a szoba közepére, hogy Milán egy gyámhatósági döntés következtében elkerült a családtól és a házból, ami élete első négy évében az otthona volt. Száz kilométerrel arrébb vitték, odáig sohasem látott, számára teljesen idegen emberekhez. Balogné és férje, Balog János azóta minden követ megmozgat, hogy a kisfiú visszajöhessen hozzájuk, az ő szemszögükből: haza.

Az ötvenes évei közepe felé járó házaspár mostanra három vér szerinti gyereket nevelt fel. Ketten már önálló életet kezdtek, elköltöztek hazulról, Balogéknak már unokáik is vannak. A harmadik, legkisebb gyerekük, Róza, szintén felnőtt, dolgozó nő már, de még velük lakik. Nénje – így szólította őt Milán és a többi nevelt gyerek.

Balogék szerették a gyerekeket, és – miközben a férj kőművesként dolgozik – szerettek volna egy olyan állandó munkát, amivel ténylegesen hosszú távon lehet számolni, ezért jutott eszükbe, hogy nevelőszülők legyenek. Ahogy az asszony meséli: 2015-ben a lánya látta a tévében, hogy nevelőszülőket toboroznak, tanfolyam indul. Jelentkeztek. Balogné elvégezte az előírt tanfolyamot, és aztán 2016 októberében elkezdtek érkezni hozzájuk a gyerekek.

Milán nem egészen héthetes korában került hozzájuk 2019 februárjában. Sokadik gyereke volt a szülőanyjának, aki már a kórházból sem vitte őt haza, de lemondani nem mondott le róla, ezért a kisfiú nem vált rögtön örökbeadhatóvá. Balogéknak kezdetben nem volt könnyű dolga vele, mert alig evett. Az asszony szerint ötfajta tápszerrel próbálkoztak, mire végre találtak egyet, ami ízlett neki, és rendesen enni kezdett.

Vidám kisgyerek vált belőle, olyasvalaki, aki mindenkit szeret – mondja róla a nevelőanyja. Milán szeret mesét nézni, énekelni, autókkal játszani, és télre már az óvodát is megszerette, pedig eleinte nem akart menni. Karika volt a jele, ő választotta. Könnyen tanul, nagyon korán szobatiszta is lett. A fényképeken, amelyeket Balogné mutat róla, kis termetű, hatalmas szemű gyerek néz a kamerába, hol Mikulás-csomaggal, hol óvodai, karácsonyi díszletek között. Nem csak a nevelőszülei látták egészséges, jól fejlődő, rendben lévő kisfiúnak. Amikor a jogi küzdelmüket segítendő arra kérték Balogék Milán óvodáját, hogy írjanak véleményt a kisfiúról, onnan is nagyon pozitív jellemzést kaptak.

Balogék udvarán, ahol Maja, a cirmos jár-kel, akit Milán nevezett el, kettő, kicsi gyerekeknek való hintát szereltek egy állványra. Milán testvérként nevelkedett egy másik, vele szinte egyidős, nevelt kisfiúval, aki most is a családnál van. Hajtotta a kétkerekű biciklijét és pakolászott felváltva, amikor egy januári, óvodaszüneti napon náluk jártunk.

Miután Milán szülőanyja végleg elmaradt, és a kisfiút 2021 novemberében örökbefogadhatóvá nyilvánították, Balogék – akik nevelőszülőként, a dolgok rendes menete szerint elváltak már több, hozzájuk helyezett gyerektől is – úgy döntöttek, ezúttal Milánt szeretnék ők maguk örökbe fogadni.

Ahogy írtuk: a dolgok rendes menete a nevelőszülők és az általuk nevelt gyerekek elválása. Az örökbefogadás és a nevelőszülőség lényegesen különbözik. Az utóbbi fizetett hivatás, a nevelőszülő vállalt feladata, hogy arra az időre családi közeget biztosítson a hozzá került gyerekeknek, amíg a sorsuk véglegesen nem rendeződik: amíg vagy haza nem kerülhetnek a vér szerinti szülőjükhöz, ha jobbra fordultak az ottani körülmények, vagy örökbe nem fogadják őket.

Ennek ellenére előfordul, hogy olykor a nevelőszülő örökbefogadóvá lép elő. Ennek a gyakorlatáról később még lesz szó. Balogék is ezt szerették volna Milánnal.

Beadták a kérelmet az örökbefogadására, de nem támogatták a kérelmüket.

Természetesen szerettük volna megismerni, hogy a gyámhivatal hogyan látta a helyzetet, milyen megfontolások alapján hozták meg ezt és az ezután következő döntéseiket Milán ügyében. Megkerestük kérdéseinkkel az illetékes Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatalt, ahonnan a következő választ kaptuk: „A megkeresésében jelölt valamennyi adat a hivatkozott jogszabályi rendelkezések alapján személyes adatnak minősül, amelynek kezelésére Ön az Info. törvény és a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény rendelkezései alapján nem jogosult.”

Ha pár évvel korábban jártunk volna az időben, még lett volna egy objektív akadálya Balogék örökbefogadásának: túlkorosnak számítottak volna. Jogszabály határozza ugyanis meg, hogy legfeljebb mekkora lehet a korkülönbség örökbefogadott és örökbefogadó között. A korábbi szabály maximum 45 évet engedett az örökbefogadó házaspár fiatalabbik tagja és a gyerek között, Balogéknál pedig a feleség ’68-as, a férj ’69-es születésű, míg Milán 2018-as. A törvény ugyanakkor addigra, mire ők beadták a kérelmüket, Balogéknak kedvező irányba változott. Lazítottak annyit az előíráson, hogy az életkor többé már nem jelenthetett akadályt nekik: 2020 ősze óta az az új szabály, hogy 3 évnél idősebb gyerek esetében megengedett akár az 50 év korkülönbség is. A hivatal viszont azon az állásponton volt, hogy Milánt máshová kell örökbe adni.

El is indult az ilyenkor szokásos ügymenet: Milánt elkezdték kiajánlani örökbefogadásra várakozó házaspároknak. Két pár került képbe. Az egyik rögtön visszalépett, amint megtudta, hogy Milánt a nevelőszülei is szeretnék örökbe fogadni. A másik házaspárral megtörtént egy ismerkedő találkozás 2022. november 3-án. Balogék, ahogy kérték tőlük, elvitték Milánt Nyíregyházára, ahol a gyermekjóléti szakszolgálat épületének egyik tárgyalószobájában ültek le, a kisfiú játszott a pszichológusi szobából neki odavitt játékokkal, a felnőttek bemutatkoztak egymásnak, majd a házaspár odament játszani Milánnal.

Az események pontos lezajlásáról részben különböznek a beszámolók. Az bizonyos, hogy az ismerkedés vége nem alakult szerencsésen. A feszültség egy kisautó körül alakult ki, amit az örökbefogadni vágyó házaspár ajándékozott Milánnak.

Balogné szerint a találkozó végén megjelent előtte a gyerek, kezében a számára ismeretlen játékkal. „Odajött nekem Milánka, hogy ezt a kis autót hozza. Mondom, nem szabad, nem a miénk. Nem kell neked, van otthon neked sok” – idézte fel. Az asszony azt mondja: nem látta, korábban hol volt a kisautó, csak azt tudta, hogy nem az övék, de aztán amikor a tanácsadó beavatkozott, és kérte, hadd vigye csak a játékot Milán, megköszönték, és eltették. Ezután elbúcsúztak, és hazamentek. Az örökbefogadást fontolgató házaspárral egyébként Balogék nem sokat beszélgettek, a pár nem kérdezgette őket Milánról, Balogné a nevükre sem emlékszik.

Az asszony a tanácsadótól tudta meg később, hogy a házaspár visszalépett az örökbefogadástól.

2022. december 9-én döntést hozott a gyámhivatal: elhatározta Milán gondozási helyének azonnali hatállyal történő megváltoztatását: A döntés indokolása szerint a nevelőszülők akadályozzák a kiskorú örökbefogadási folyamatát, amivel a gyermekvédelmi gyám álláspontja szerint súlyosan veszélyeztetik a kiskorú mindenek felett álló érdekét ahhoz, hogy saját családi környezetben nevelkedhessen. A hivatal olvasatában a kisautós incidens alkalmával a nevelőszülő olyan ellenséges légkört teremtett, ami miatt visszalépett a pár. Balogék szerint félreértésből vontak le helytelen következtetést.

Egyébként tartva attól, hogy egyik napról a másikra elveszíthetik Milánt, Balogék már ezelőtt, novemberben készítettek egy iratot, amelyben lemondtak az örökbefogadási szándékukról annak érdekében, hogy megvédjék a kisfiút az azonnali elválás traumájától, legyen idejük felkészíteni az örökbeadásra.

De ez már nem számított. December 12-én emailben kiküldtek Balogéknak egy határozatot: Milánt december 14-én át kell adniuk egy másik nevelőszülői családnak, egy, tőlük körülbelül száz kilométerre lévő városban. A tanácsadó telefonon arra kérte Balognét, csinálja meg a leltárt, pakolja össze Milán szeretett ruháit, játékait, mert szerdán vinni kell. A kisfiú ekkor egyébként éppen beteg volt: hányós-hasmenéses vírus döntötte le a lábáról, aggódtak is, nehogy kiszáradjon.

A nevelőszülőket letaglózta, amit hallottak. Balogné szerint a férje a munkáját otthagyva hazarohant azon a hétfőn, amikor hírül vette a tanácsadó hívását. Az asszony szerint ugyanakkor az fel sem merült bennük, hogy ellenálljanak, hogy ne vigyék el Milánt az előírt helyre, mert tisztában voltak vele, hogy annak semmi értelme nem lenne, a gyereket így is, úgy is elvennék tőlük, legfeljebb a rendőrség bevonásával.

Milán nem kérdezgette, miért pakolják össze a holmiját, amíg ő betegen az ágyban fekszik. Balogék a hátralévő idő rövidsége miatt meg sem próbálták előre felkészíteni, hogy mi fog következni. „Most elmegyünk egy helyre, aztán majd jössz haza” – ennyit mondtak csak neki akkor is, amikor szerdán beszálltak az autóba, és elindultak a száz kilométeres útra, nyomukban egy másik autóban a gyámhivatal emberével. Őszintén bíztak abban, hogy nem történhet meg ez az igazságtalanság, és a hatóságok helyrehozzák majd a hibát. Milán, aki valamelyest ismeri már a környékbeli utakat, kérte a nevelőapját, hogy forduljon vissza, mert nem ez a jó út. A nevelőszülők szerették volna elkerülni, hogy a kisfiú sírjon, de persze Milán végül sírt nagyon.

Az átadás pillanatai rettenetesek voltak. Mikor megérkeztek az autóval, az új nevelőanya már hívta is őket, menjenek be a házba, mert odakint megfázik a gyerek. Odabent Balognét megkérdezték pár dologról, ő aggódva magyarázta a magukkal vitt gyógyszerek használatát.

„Akkor jött a tanácsadó, megkérdezte a napirendet, mindent elmondtam. Aztán mondta, lehet búcsúzni. Lehet búcsúzni” – emlékszik vissza. Milánnak egy, a háznál lévő másik kisfiú rögtön mutatta is már, hogy hol fog aludni, hol lesz az ágya, ő pedig rávágta, hogy nem alszik itt, ő megy haza. „Mikor mondtam neki, hogy na, akkor Milánka, jó fiú legyél, megyünk, akkor jött rá a sírás, szaladt az apjához. A nyakába borult, fogta az apja, lefeküdt a földre, ketten húzták ki a nyakából, a kezéből a gyereket. Ketten. Úgy jöttünk ki, úgy maradtak ott” – folytatja Balogné. Mindez az asszony szerint percek alatt zajlott le.

Azóta, december 14-i óta nem látták Milánt. Telefonon kétszer érdeklődtek róla, többször nem mertek, mert arra figyelmeztették őket, ne zaklassák a másik családot. Tudomásuk szerint Milán nagyon sokat sírt, szinte vigasztalhatatlan volt, de legutoljára azt a hírt mondták nekik, hogy kezd már beilleszkedni. Az asszony nemigen hiszi.

Milán elvesztése nemcsak a Balog-házaspárt viselte meg, hanem azt a Milánnal közel egyidős, másik kisfiút is, aki a testvéreként nevelkedett eddig. Miután a szülőanyja jó ideje nem látogatja, őt is örökbefogadhatónak nyilvánították már, de Milánnal ellentétben iránta érdeklődő házaspár még nem tűnt fel a láthatáron. Balogék kérelmezték az ő örökbefogadását is. Örömmel lemondanának a nevelőszülőségről és az azzal járó térítésről, ha velük maradhatna végleg mindkét kisgyerek.

„Tegnap is úgy jött ki a szobából, úgy kelt fel, hogy hol van Milánka” – meséli Balogné. Arra kérte a felnőtteket, hogy induljanak azonnal autóval érte, és hozzák haza. Amikor azt mondják neki, hogy majd hazajön, sürgetni kezdi őket: nem jó, most menjenek. Nem nagyon játszik azokkal a játékokkal sem, amikkel korábban együtt játszottak Milánnal. Az autók Balogné szerint most is ugyanúgy vannak, ahogy Milán hagyta őket.

„Elég üres a ház. Hiába többen élünk itthon, de azért mégsem olyan. Észre lehet venni a hiányt” – mondja Balogék legkisebb vér szerinti lánya, Róza is. Ő is elkísérte a szüleit és Milánt a nehéz autóútra december 14-én, erre a napra előre szabadságot kért a munkahelyén, egy könyvelőirodában. A főnöke, Kincs Beáta rákérdezett az okra, és amikor meghallotta a történetet, elhatározta, hogy megpróbál segíteni a családnak. Egy napon belül szerveződött egy kisebb, négyfős csapat, amelynek tagja egy budapesti ügyvéd is. Azóta is beadványokat és leveleket írnak, szakvéleményeket szereznek be, igyekeznek minden jogi és nem jogi lehetőséget megtalálni, ami esélyt adhat Milán visszajuttatására. Azt látják, hogy bár ők jól képzettek és négyen vannak, nekik is nagy kihívás eligazodni a hivatalok és a szabályok tengerében: az alacsonyabb iskolázottságú nevelőszülőknek ez lehetetlen feladat, így számukra a jogaik védelme, érdekeik képviselete nem megvalósítható.

Az egyik első lépésük egy petíció indítása volt, még azelőtt, hogy Milánt ténylegesen át kellett volna adni. Az „Állítsuk meg egy négyéves nevelt kisfiú azonnali kiemelését a családjából!” petícióra az online felületen az első két hétben összejött 1200 aláírás, papíron is összegyűlt emellett még háromszáz. Rokonok, barátok járták értük a környező utcákat. A megjegyzésekből látszott, hogy az aláírók jelentős része balmazújvárosi, olyanok, akik ismerik a családot, és látták, hogy jó helyük van náluk a gyerekeknek.

Ahogy Kincs meséli: karácsony előtt bevitték az aláírásokat a nyírbátori járási hivatalba, vagy tíz kiló szaloncukorral együtt, jelképesen annyival, ahány aláírás összegyűlt. Gesztusnak szánták, de Kincs szerint elutasító reakcióval találkoztak a hivatalban, azt mondták nekik: ez az ügy nem arról szól, hogy ki mit gondol Balogékról. Az nem is volt kérdés, hogy a petíciót bíróságon, hivatalos helyen nem lehet felhasználni, a cél inkább az volt, hogy láthatóvá tegyék vele a család pozitív megítélését az ismerősi körben, amit egy környezettanulmány is kimutatna. Egyébként azt maga a hivatal is leírta a kiemelő határozatban – erre hivatkoznak is a perben Balogék – hogy „a nevelőszülő a kiskorút szeretetteljes közegben, a teljes körű ellátását biztosítva neveli.”

A Milán december 14-re kitűzött átadása előtti utolsó pillanatokban elkészült egy jogi beadvány is. A család, pontosabban Balogné beperelte a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal Nyírbátori Járási Hivatalát, a bíróságtól annak eldöntését kérve, hogy jogszerű volt-e a gyerek gondozási helyének megváltoztatásáról szóló határozat. Ez kiegészült egy azonnali jogvédelem iránti kérelemmel. A remény az volt, hogy ezzel halasztást lehet elérni, és sikerül megakadályozni, vagy legalább késleltetni az elválást Milántól. A kérelem azonban nem ért célt, a Debreceni Törvényszék eleve csak december 29-én hozott – elutasító – végzést róla.

Ennek az elutasításnak nincs közvetlen kapcsolata azzal, hogy a per érdemében milyen döntést hoz majd a törvényszék. Addig is, januárban Balogék megpróbálkoztak egy újabb azonnali jogvédelem iránti kérelemmel, amely az érdemi döntés meghozataláig hozzájuk helyeztetné vissza a kisfiút. A kérelmet ezúttal egy pszichológus, családterapeuta és a gyermekvédelemben dolgozó neves szociológus, Herczog Mária véleményével is megtámogatták.

Balogék érvelése szerint a határozat, amellyel elvették tőlük Milánt, sérti a gyerek mindenek felett álló érdekét. Az elválasztással okozott traumát, csalódást pedig akkor is kezelni kell, ha végül nem nekik kedvező döntés születik a perben. Ők vállalnák azt, hogy szakemberi segítséggel megteszik ezt: visszaépítik az elveszett bizalmat, és ezzel megteremtik az átmenetet ahhoz, hogy a kisfiú beilleszkedjen majd az új családba.

„Én most is, azelőtt is mindig a gyerek érdekét néztem, nem a magamét” – mondja Balogné. Ők a férjével mindenesetre úgy érzik, Milán érdeke az lenne, ha végleg hazamehetne hozzájuk, hiszen ők nevelték négy évig, ők tanították meg mindenre, őket ismeri a legjobban. Balogék közvetlen indoklást sosem kaptak a hivataltól arra, miért nem támogatják, hogy ők fogadják örökbe Milánt.

Milán Balognét mamának szólítja, a férjét apának. Míg el nem vitték, abban a hitben nőtt fel, hogy ők a vér szerinti szülei. A szakmai ajánlások alapján, pszichológiai szempontból ez nem szerencsés. A nevelőszülők felé elvárás az őszinte, nyílt kommunikáció, hogy a gyereknek – az életkorának megfelelően – átadják, mi a családi viszonyokat illetően az igazság. Már csak azért is, mert amúgy is bármikor kiderülhet: például azért, mert más a gyerek és a nevelőszülők vezetékneve. Nem véletlenül van törekvés például arra, hogy a gyerekeknek legyen élettörténeti könyvük, amelyben láthatják a vér szerinti szüleikről és a nevelőszüleikről készült fotókat is.

A nevelőszülőket rendszeresen látogatják gyámhivatali tanácsadók, Balogékhoz is két-három hetente járt a tanácsadó, és járt a gyám is, követték, hogy fejlődnek a gyerekek, látniuk kellett, hogyan kezelik a családban őket. Ahogy korábban írtuk, a személyiségi jogokra hivatkozva az illetékes hivatal elhárította a Milánnal kapcsolatos kérdéseinket. Az ő megszólalásuk nélkül nem rekonstruálható, hogy észlelték-e, és ha igen, mit gondoltak arról, hogy Milán nem tudja, ez a mostani valószínűleg nem a végleges otthona, a szülei nevelőszülők.

„Tudom, hogy Balogék nem voltak tökéletesen szakszerűek abban, ahogy a gyerekekkel bántak. Ők »csak« szerették őket, anélkül, hogy némi távolságot tartva felkészítették volna őket egy jövőbeni elválásra. Ez nagyon nehéz feladat is, különösen egy születésétől nevelt gyerek esetében. Ugyanakkor bennem felmerül, jó-e a rendszer, ha a nevelőszülőket nem oktatja, fejleszti, támogatja ebben a nehéz feladatban, hanem alkalmasnak minősíti, majd »használja«, amíg szüksége van rájuk, és embertelen módon bünteti, ha hibáznak. Ráadásul egy gyerek az, aki velük bűnhődik” – jegyzi meg ezzel kapcsolatban Kincs, a szülők ügye mellé álló segítők egyike. Benne egyébként a tapasztaltak felvetették azt a kérdést is, lehet-e köze Balogék roma származásának ahhoz, hogy nevelőszülőként elfogadják, örökbefogadóként nem veszik számításba őket.

Önmagában egyébként az a tény, hogy Milán és Balogék között nagyon szoros kötődés alakult ki, és hogy a kisfiú keservesen sírt az elváláskor, nem jelent rosszat arra nézve, ha egyszer Milánt másvalaki fogadná majd örökbe. Sőt. Bátki Anna klinikai szakpszichológus, az ELTE meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szaktanácsadó-képzésének egyik alapítója szerint a nevelőszülővel kialakított „szoros, jó, biztonságos kapcsolat nem aláássa, hanem segíti a gyerekek örökbeadását”. Ha ugyanis egy gyerekben már megvan a kötődési képesség, azt könnyebb átvinni az új szülőre. Egy, a nevelőszülőhöz már jól kötődő gyerek könnyebben tud átkötni. A nehéz elválás, a sírás a pszichológus magyarázata szerint „igazából jó jel, mert azt jelenti, hogy a gyerek biztonságosan kötődött”. Szakmai szemmel épp az a gyanús, ha az örökbefogadni vágyó pár odamegy idegenként ismerkedni egy kisgyerekkel, és az rögtön nagyon barátságos.

Arról, hogy milyen gyakran fordul elő ma Magyarországon nevelőszülő általi örökbefogadás, friss statisztikát nem találtunk. Egy hete megkerestük adatokért a Kulturális és Innovációs Minisztériumot, ahová az örökbefogadási ügyekben illetékes, családokért felelős államtitkárság tartozik. Választ cikkünk megjelenéséig nem kaptunk. Az örökbefogadási témában sokak eligazodását segítő örökbe.hu oldalon 2015-ben jelent meg néhány szám: a hét évvel ezelőtti bejegyzés szerint akkoriban évente nagyjából 50 ilyen örökbefogadás történt, a titkos örökbefogadások 10-15 százalékát tették ki ezek az ügyek, de nagy volt a szórás, volt megye, ahol az állami gondozásból örökbefogadottak 50 százaléka a nevelőszülőjénél maradt, máshol csak 3 százalék volt ez az arány.

Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője szerint valóban különböző lehet a hozzáállás területenként ehhez, a téma nem könnyű és nem fekete-fehér. Jellemző szerinte, hogy a különböző országok gyakorlata is nagyon eltérő: Amerikában például a nevelőszülői családban nevelkedő gyerekeknek a fele ott, ezekben a családokban lesz örökbefogadott, és ezt anyagilag is támogatják, Angliában viszont csak 10-20 százalék közötti ez az arány.

Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista, a Hintalovon Alapítvány igazgatója szerint Magyarországon „régen valóban volt egy ilyen gyakorlat, hogy a nevelőszülők örökbefogadását nem támogatták, hogy ne legyen ez egyfajta kiskapu azoknak, akik egyébként nem tudnának örökbe fogadni, és hogy ne bátorítsák ebben a nevelőszülőket, akikre a szakellátásban nagyon nagy szükség van. De az elv semmilyen módon nem védhető és nem tartható. A gyerek szükségletei és érdekei szerint kell döntést hozni” – írta Gyurkó a Telexnek. Mivel a hatályos jogszabályok szerint minden gyereket érintő döntésben az ő legfőbb érdekét kell elsődlegesen figyelembe venni, ezért Gyurkó szerint nem az a kérdés, hogy engedik-e, hogy a nevelőszülő örökbe fogadjon egy gyereket, hanem hogy mi a gyerek érdeke, szükséglete, és arra hogyan lehet a legjobban válaszolni.

Ahogy Szilvási Léna magyarázza: két elv versenyzik egymással. Egyrészt a gyerekeknek az a legjobb, ha minél kevesebbszer változik a gondozási helyük az életük során – ebből a szempontból optimális is lehetne, ha a nevelőszülői család fogadná őket örökbe. Ugyanakkor a másik elv, hogy a nevelőszülői család definíció szerint átmeneti nevelést biztosít, nem azért kerül hozzájuk egy gyerek, hogy örökbe fogadják. Hogy melyik irányba billen el a mérleg, arra több szempont lehet hatással. Az egyik legfontosabb, hogy elég gyorsan zajlik-e le a folyamat. Minél hosszabb a várakozás a gyerek sorsának végleges rendeződésére, annál jobban fog kötődni a nevelőszüleihez, és annál traumatikusabb lesz az elválás.

A gyerek érdekéből kiindulva a nevelőszülői örökbefogadás felé mozdíthat el az SOS Gyermekfalvak szakembere szerint, ha a gyerek hosszú ideig a nevelőszülőknél nevelkedett, ha nagyon erősen kötődik hozzájuk, ha a nevelőszülőnél nincs sok más nevelt gyerek (mert ilyenkor mindig kérdés, mi lesz a többi gyerekkel), ha idősebb, esetleg sérült gyerekről van szó, akinek egyébként kisebb az esélye arra, hogy örökbefogadóra találjon.

Egy korábbi ombudsmani vizsgálat is rögzítette: „elképzelhető olyan helyzet, amikor a gyermek legjobb érdekét éppen a nevelőszülő örökbefogadása szolgálja, de ez minden esetben egyedileg vizsgálandó.”

Van példa arra (egyébként egy, több körülményében Milánéhoz nagyon hasonló ügyben), hogy az ügyészség avatkozik be közérdekvédelmi jogkörében eljárva, a gyerek érdekeit képviselve, és a nevelőszülőnek kedvező fordulat következik be. A Pest Megyei Főügyészség tavaly októberben számolt be egy ilyen esetről. Ott az lett a dolog kifutása, hogy a gyermekvédelmi szakszolgálat által készíttetett friss pszichológusi vélemény kihozta, hogy a gyerek idegen szülőkhöz nem köthető, csak az őt kéthetes kora óta nevelő szülőhöz kötődik, egyébként nincs úgynevezett „kötődési kapacitása”, ezért az érdekét az szolgálja, hogy a jelenlegi nevelőszülőknél maradjon. Itt végül engedélyezték nekik az örökbefogadást.

A kötődési képesség megőrzése, ha még megvan, életbevágó. Az áthelyezésekkel nagyon óvatosnak kell lenni.

Akkor lehetne indokolni egy gyerek áthelyezését egyik nevelőszülőtől egy másikhoz, ha az a megítélése a hivataloknak, hogy az aktuális nevelőszülői család ellentart az örökbefogadásnak, ha nem együttműködő az örökbefogadással. De ez – hangsúlyozza az SOS Gyermekfalvak szakembere, nagyon kockázatos lépés, fontos mélyen mérlegelni, hogy a nevelőszülői család valóban nagyon ellenáll-e az örökbeadásnak, mert minden újabb gondozásihely-váltás a gyerek érdeke ellen való.

És miközben a helyváltás önmagában is lehetőleg kerülendő, a levezénylés mikéntjének is óriási a tétje. Ami Milánnal történt, az semmiképp sem szokványos.

Bátki Anna pszichológus szerint megvannak a szabályozott, különféle lépései az átgondozási folyamatnak, amikor egy gyerek például visszakerül a nevelőszülőktől a vér szerinti családjába, vagy amikor örökbefogadásra kerül sor. A folyamat időtartama, ütemezése egyéni, függ például a gyerek életkorától, habitusától, de mindig kell lennie egy tanácsadónak, aki felügyeli, az adott körülményekre szabja, és „nem szokták siettetni”. Az új gondozók fokozatosan töltenek több időt a gyerekkel, először csak a nevelőszülők jelenlétében ismerkednek vele, aztán közös programot szerveznek, bevonják őket a gondozási műveletekbe, később adott esetben már mondjuk elviszik egy hétvégére is.

Az, hogy a legelső találkozáskor megtörténjék a teljes váltás, azonnali kiemelés következzen be, akkor szokott a szakpszichológus szerint előfordulni, ha veszélyeztetés, bántalmazás, elhanyagolás gyanúja áll fenn.

„Az az eljárás erősen megkérdőjelezhető, amiben egy gyereket úgy emelnek ki a gondozási helyéről, és helyeznek át máshova, hogy maga ez az eljárás is újabb traumát okoz a gyereknek. Ami egy hivatali aktában utcanév és házszám, az egy gyereknek a családot jelentheti. A vér szerinti családjukon kívül nevelkedő gyerekeknek alapból komolyan meg kell küzdeniük a biztonságot adó kapcsolatokért a felnőttekkel. Komoly sérüléseket és traumákat szerezhettek már abban a veszélyeztető helyzetben, ami miatt állami gondoskodásba kerültek. Ezt követően különös körültekintés és odafigyelés kellene, hogy ne okozzon maga a rendszer további sérüléseket és károkat a gyereknek. Egyszóval, trauma-szenzitív gyermekvédelmi eljárásra lenne szükség, ami figyelembe veszi és érvényre juttatja a gyerek alapvető jogait és érdekeit” – írta a Telexnek Gyurkó Szilvia. Szerinte egyébként erre az igény már megfogalmazódott a szakmában, de „továbbra is kérdés, hogy a mindennapokba és a hatósági gyakorlatba ezek a szempontok hogyan és mikor kerülnek majd át”.

Szilvási Léna szerint sajnos nincs most Magyarországon egységes protokoll kifejezetten arra, hogy milyen pszichológiai, szakmai támogatást kell kapjanak egy ilyen váratlan gondozásihely-váltás után az érintettek, maga a gyerek, a régi és az új nevelőszülők, a családokban élő többi gyerek. Nevelőszülői hálózatonként nagyok a különbségek, eléggé eltérő, hogy ki mennyire tud odafigyelni, mennyire gondos az adott hálózat, teszi hozzá Szilvási Léna. Létezik viszont egy, az örökbefogadásra vonatkozó, friss, 2022-es módszertani anyag, amely foglalkozik külön fejezetben a nevelőszülők általi örökbefogadással, és ez arra is kitér, hogy a gyerekhez szorosan kötődő nevelőszülőknek még abban az – egyébként előre látható, normál ügymenet szerinti esetben – is nagy szüksége van a veszteség feldolgozásához szakemberek segítségére, amikor hazagondozás vagy örökbefogadás miatt kell elválniuk a gyerektől.

Balogék nem kaptak semmilyen pszichológusi segítséget a történtek feldolgozásához, és ismereteik szerint Milán és a rá vigyázó új nevelőszülők mellett sincs most ilyen jellegű támogatás.

A Hintalovon alapítója, Gyurkó szerint „a magyar gyermekvédelmi rendszerben komoly hiányosságok vannak, de azt azért nem lehet és nem is szabad mondani, hogy egy gondozásihely-váltás csak így történhet, ennél vannak sokkal-sokkal jobb eljárások is”. Ahogy megjegyezte: „ezért is lenne fontos, hogy az ilyen ügyekben szakmai vizsgálat induljon, és olyan utánkövetés, aminek a révén tanulni lehet az ügyből”.