A kilencvenes évek elsüllyedt buliatlantisza

Annyi koncerten voltam ott személyesen, de közben annyi filmjelenet is beugrott, például a Rocktérítő, a Kutya éji dala vagy a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmekből, amelyekben a sztori egy része az FMK-ban játszódik, hogy teljesen összekeveredtek az emlékek.

Tegyük akkor gyorsan tisztába, hogy hol járunk! Az Andrássy út (korábban Népköztársaság útja) 112. egy szép, bár történetünk idején természetesen teljesen lepukkant villaépület. Egykoron Alpár Ignác tervezte egy Landauer Ferenc nevű pesti polgárnak. Az FMK nem azonos az FMH néven futó Fővárosi Művelődési Házzal, ezt néha már akkor is tisztázni kellett az esti körtelefonoknál.

Az FMK-t bemutató cikkek felidézik, hogy az intézmény 1960–1997 között működött, mindig is a hivatalosan nem támogatott művészek, festők, szobrászok, zenészek, pörformanszosok törzshelye volt. Egy ideig zárt klubként, tagságival, de amikor én a ház utolsó 6-7 évében rendszeresen ide jártam, akkor már „felhígulva”, nyitott klubként. Olvasom, hogy dolgozott itt például Csukás István vagy Para-Kovács Imre, a hetvenes-nyolcvanas évek legendás művészei szinte itt éltek, azt pedig inkább csak sejteni lehetett, hogy a kicsit deviánsabb művészek gyűjtőhelye megfigyelésére is koncentrált lehetőséget adott.

A kilencvenes évek hirtelen jött szabadságában megnyíló tucatnyi „alternatív” hely között az FMK mindvégig megőrzött egyfajta intellektuálisabb jelleget. Szinte minden nap volt program, olykor képzőművészeti, irodalmi vagy egyéb „kulturális” események, de azért jellemzően koncertek. Játszottak itt azok a formációk, amelyek így-úgy megmaradtak a nagy zenekarokból, a Bizottságból vagy a Kontroll Csoportból, de ott voltak a többiek is, az akkori fesztiválok állandó fellépői, az I love you, Csigafröccs, Takáts Tamás, Lacht el Bahhtar, Tereskova, Tudósok, Flash.

Szép Ernő, a zseniális magyar író a két világháború közötti kávéházakban érezte jól magát, és bár 1953-ig élt, de 1945 után állítólag már csak úgy mutatkozott be, hogy „Szép Ernő voltam”. 1990 és 1997 között magam is kicsit már „ez volt egykoron az FMK” hangulatban jártam ide. Mindig előkerült egy öregebb arc, aki a régi időkről regélt, valaki mindig felvetette, hogy: mit hallottatok, bezár a hely?

De én őszintén rajongtam a helyért, mindenestül, programokkal, az egyáltalán nem odaillő, idősebb személyzettel, a nehezen kivárható sorokkal. Valahogy az átkos után még kevésbé működött ez a piacgazdaság dolog, például a helyek nem nagyon aknázták ki a büfékben rejlő lehetőségeket, minden akkori helyen értelmetlenül nehéz volt italhoz jutni.

A Kontroll Csoportnak van egy száma, az „Annál jobb itt, minél rosszabb”. Akkor így szórakoztunk, minden hely rossz volt, füstös, levegőtlen lyukak, rossz hangosítás. Az FMK emeleti „koncertterme” is mindössze egy nem túl nagy szoba volt, ahol valami árkádos helyen, oszlopok mögé lehetett ragadni, ahonnan szinte semmit nem lehetett látni, de ebben az időben tényleg az zavart volna minket, ha egy hely nem ilyen lett volna.

Az FMK-ban annyiban még jobb is volt a helyzet, hogy a koncertterem szintjén volt egy nagy erkély, oda ki lehetett járni levegőzni. Mivel voltak, akik innen próbálkoztak bemászni a koncerttekre, így egy ideig valami pecsételős rendszer is működött, amit egy idő után eluntak a rendezők, és akkor érdemben megnőtt a vendégsereg.

Valahogy kifolyt a zsebemben az öngyújtómból az a folyékony valami, szikrát kapott, volt egy fellángolásom, de egy nagyon kicsi égési sebbel megúsztam az ijesztő kalandot.

A filmek közül, úgy rémlik, hogy a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmben látható a legrészletesebben a hely, de persze a YouTube-on is vannak koncertvideók.

Ám a legszórakoztatóbb kortörténeti emlék alighanem a Rocktérítő című film 35-43. percig tartó jelenete. A filmben van megtért Pajor Tamás (Ámen) is, de ez a doku-epizód még az önsorsrontó Pajor Tamás (Neurotic) időszakából van.

Pajor Tamás ki van tiltva két évre a klubból, de ezt nem fogadja el, be akar jutni. Egy nála több fejjel kisebb néni ki akarja dobni: „Menjen innen, józanul idejönni még nem tudott soha, nehogy aztán én tegyem ki, ha ilyen fiam lenne, szégyellném magam.”

Pajor azonban nem tágít: „Hol a nagyfőnök? Áronnal szeretnék beszélni. Mindenáron.”

Bejut a klubvezetőhöz, percekig zajlik a vita, a klubvezető részletesen magyarázza, hogy a rendszeres verekedések, az állandó agresszivitás miatt szeptemberig még biztosan nem jöhet. Majd a vita hetedik percében, a sakálrészeg Pajor felnéz: „én akkor tudnám jól érezni magamat itt, ha elfelejtenénk ezt az egész hülyeséget.”

Egyszerűen zseniális.

Én 1990 körül kezdtem ide járni, Pajor pedig még a rendszerváltás előtt megtért, vele én már nem találkozhattam. Ám a Rocktérítő másik sztárja, az FMK-ból korábban kitiltott „kötekedő”, vagyis Gémes János Dixi még az én időmben is teljesen állandó bútordarab volt. Persze nem csak itt, hanem, ha a városban bárhol nyílt egy új hely, a Hold, a Tü-Tü Tangó, a Sark, az biztos, hogy amikor mi felfedeztük, Dixi már ott is törzstag volt.

A szabad verselés, szövegelés géniuszát mindig minden visszaemlékezés agyba-főbe dicséri, utólag mindenki Dixi barátja volt. Én csak arra emlékszem, hogy tényleg mindig volt körülötte egy 2-3 fős kis csapat, akik éltették, de én igyekeztem messze elkerülni, mert ami utólag experimentális verselés, az ott és akkor gyakran csak valami kellemetlen, trágár kötekedés volt.

Az FMK a bezárása után egy ideig még szórakozóhely volt, a Made Inn egy egészen más hangulatú helyként működött, majd 2004-től itt nyílt meg Kovács Gábor milliárdos műgyűjtő Kogart Háza. Amíg odajártam, minden évben attól kellett tartani, hogy a hely egyszer majd bezár, amikor aztán egyszer tényleg bezárt, már kellően „elfáradt” ahhoz, hogy olyan nagyon ne hiányozzon. Akiknek évekig ez a kis, furcsa, áporodott klub jelentette a friss levegőt, azoknak nagyon hiányozhatott az FMK. Vagy ez most velem történt meg?

Brückner Gergely

Az, hogy a Várnegyedben szórakozóhelyek vannak, csak elsőre hallatszik furcsának. Elég csak az Ifiparkra (vagyis a Várkert Bazárban működő Budai Ifjúsági Parkra) vagy épp a Vár Klubra gondolni, ahol a beatnemzedék legnagyobbjai léptek fel. Ez utóbbi épp itt, az eredetileg Pénzügyminisztériumnak emelt tömbben működött, abban az időben, amikor még kollégiumként funkcionált az épület.

Az 1986-ban megnyílt Fortuna viszont már nem koncerthelyszín, hanem diszkó volt. Talán az első Magyarországon, amely tudatosan arculatot épített. Nem csak magát különböztette meg a többi szórakozóhelytől, de a közönsége is teljesen jól elkülöníthető volt.

Az elsősorban Bakai Mátyás nevével fémjelzett kínálat főleg fekete zenéket, vagyis a hetvenes-nyolcvanas évek funkját és soulját, és az azokhoz kapcsolódó határeseteket jelentette Prince-től az Earth, Wind & Fire-ig. Az akkor már nagynevűnek számító dj-nek komoly rajongótábora volt a nyolcvanas évek közepén, akik követték őt a Várba. Ennek köszönhető, hogy a Fortuna azonnal telt házzal nyithatott, és gyakorlatilag megszűnéséig töretlenül népszerű maradt. Az említett zenei stílus pedig annyira a hely védjegyévé vált, hogy sokan egyszerűen „fortunásnak” nevezték azt (egészen addig, amig kicsivel később a lakossági funkyláz végig nem söpört az országon).

Persze egy zenei stílus önmagában kevés lett volna a legendává váláshoz. A Fortunáról szóló beszámolók szinte mindegyikében előkerül az „igényes” jelző, ami csak részben jelentette azt, amit ma – vagyis, hogy elég drága volt. Legalább ennyire fontos volt, hogy a hangtechnika tényleg hibátlan legyen és hogy a zenék bakelitről szóljanak. Bár ez utóbbi nem a kezdetektől jellemezte a helyet. Mint Bakai a Z magazinnak nyilatkozta egyszer:

„Az első időszakban, nyolcvanhattól nyolcvanhétig kazettáról játszottam, ami egyébként egy marha érdekes dolog volt, mert a deckekbe különféle kütyüket szereltünk, elsősorban potmétereket, hogy lehessen lassítani-gyorsítani a kazettákat. Volt néhány lemezlovas barátom Németországban. Egyszer, amikor egy funkydiszkót átalakítottak rockdiszkóvá, a véletlen úgy hozta, hogy megvásárolhattam kétezer lemezt – darabját egy márkáért. Ezzel a mennyiséggel gyakorlatilag egy teljes lemezparkhoz jutottam, úgyhogy másnaptól már lemezről játszottunk a Fortunában.”

Ám nem csak a zene, a közönség megjelenése is hozzátartozott az arculathoz. Írott dress code nem volt ugyan, de többen beszámoltak arról, hogy ha a ruházatuk nem felelt meg, akkor egyszerűen nem engedték be őket a szórakozóhelyre. A szöveg ilyenkor csak annyi volt: „bocs, zártkörű rendezvény van”. Az Anno Budapest egyik adásában arról meséltek a hely egykori vendégei, hogy szegecselt bőrdzsekivel például biztos, hogy nem juthattál be. Egy szegecs nélküli elegáns változat ugyanakkor megfelelt az elvárásoknak. Fortunás ruházatnak számított még a veszkócsizma és a Levi’s 501 is, bár gimnazista koromból nekem leginkább a „steppelt kabát” rémlik mint a szubkultúra egyik státuszszimbóluma.

A „be nem engedés” pedig szintén az imázsépítéshez tartozott: míg más helyek kapkodnak az emberek után, ők válogathatnak közülük. Ez nem csak negatív, hanem pozitív formában is előfordult.

A már említett rádióműsorban arra emlékszik vissza egy egykori vendég, hogy a sorban állás közben odalépett hozzá a Bakai (ami már önmagában nagyon menő dologként élt meg), és elkérte a lakcímét, hogy meghívókat küldhessenek neki. Az ok annyi lehetett, hogy jól öltözött volt, olyan figura, akit szívesen látnak a klubban.

A ma már elképzelhetetlen jelenet megértéséhez persze jusson eszünkbe, hogy akkoriban nem volt se mobiltelefonszám, se emailcím, se internet, az emberek pedig nem titkolták annyira a személyes adataikat, mint manapság (elég csak a bárki által böngészhető telefonkönyvekre gondolni). Szóval az, hogy valaki időről időre egy elegáns meghívót kapott egy klub programjára, az elképesztően vonzó volt, és a bennfentesség érzetét adta. Ilyet a szocialista blokkban addig legfeljebb filmeken láthatott egy gimnazista. A program pedig nem csak zenét jelenthetett, hanem divatbemutatót vagy egy Hajas−Zsidró „hajshow-t” is.

Ezért is lehetett, hogy bár idővel egyáltalán nem ez volt a legdrágább diszkó Budapesten, a presztízse végig megmaradt. Sőt, felülmúlta az olyan trónkövetelőkét, mint a kilencvenes években felpörgött High Life vagy a HullyGully, ahol ugyan drágább volt a belépő és az ital, az igazi fortunások szerint mégsem tudták ugyanazt az exkluzivitást adni.

Az évtized közepére azután a közönség és a zenei stílus is kezdett megváltozni. Megjelent például a house a pénteki bulikon, amit leginkább DJ Shulz (Német Zsolt) neve fémjelzett. A Fortuna végül 1996-ban zárta be a kapuit. Vannak, akik szerint a Hiltont zavarta leginkább a szórakozóhely, mások szerint a lakóknak lett elegük abból, hogy az amúgy csendes polgárvárosban heti háromszor zajongás van. Visszaemlékezések szerint zene nem nagyon szűrődött ki ugyan, de a remegést távolabb is lehetett érezni. Na és a bulik után hazainduló fiatalokkal is rengeteg probléma volt.

Hogy mi van vele ma? Az épületben még nagyon sokáig nyitva állt az udvar, és napközben működött az az önkiszolgáló étterem, amiről elképzelni is nehéz volt, hogyan kínálhatott teljesen elfogadható árakon ételeket Budapest egyik legdrágább helyén. Néhány évvel ezelőttig itt virágzott az 1990-ben megnyílt Lítea könyvesbolt és teázó is. Azután mindkettőt elsöpörte a Várban ismét fellobbant ingatlanfejlesztési láz. A Fortuna-ház kívülről ma is úgy néz ki, mint a múlt század elején, s pont az történik vele, mint akkor: a kis barokk lakóház mögé épp egy jókora irodaházat emelnek. Az egész együtt egy hatalmas komplexumot alkot majd, ide költözik fel a Pénzügyminisztérium néhány éven belül.

Zubreczki Dávid

Lukács általában szeret a háttérben maradni, keveset nyilatkozik, pedig az ő élettörténete a Fonóénál is izgalmasabb. Ő volt az, akit a nyolcvanas évek elején tréfásan magyar Steve Jobsként emlegettek, ugyanis a szocialista hiánygazdaság elképesztő ellenszelében megépítette a HomeLab nevű számítógépet. A második modellből összesen 1500-at adtak el, ami igencsak nagy szám volt, főleg annak tükrében, hogy egyetlen nyomtatott áramkörét egy rákospalotai családi ház hátsó udvarán gyártották fusiban. Az igazi áttörést azonban a nyolcvanas évek közepén a 77 Elektronika nevű cége jelentette, mely hamarosan nagy sikert ért el orvoselektronikai termékekkel.

A számítástechnika mellett a zene volt Lukács József másik nagy szerelme. A kilencvenes évek elején nem csak hallgatta az Andok népzenéjét, de Los Gringos nevű zenekarával játszotta is. A koncertek során sok mindenre rájött. Például, arra, hogy ennek a fajta zenének nem nagyon van rendes helye Budapesten – ahogy egy csomó más hasonló irányzatnak sem. Az országban működő kultúrházak hálózata épp akkoriban esett szét, a helyek egyre jobban lepusztultak, és sorra zártak be.

De nem csak a művelődési házak haldokoltak a rendszerváltás után. Ahogy Lukács József reggelente ment be cége Fehérvári úti központjába, nap mint nap láthatta az egykori Villamosszigetelő és Műanyaggyár üresen pusztuló épületét is. Úgyhogy gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy itt valósítja meg az álmát: ennek a régi üzemnek a garázsából, a szociális helyiségeiből, öltözőjéből alakította ki zenekara tagjaival a Fonót 1995-ben.

Az új hely felépítése, majd életre keltése persze rengeteg szervezéssel és költséggel járt – állítólag összesen 5-600 millió forintját emésztette fel a szenvedélye –, sőt egy csomó kétkezi munkát is jelentett. Hajnalban OSB-lapokat fúrtak, délelőtt festettek, hogy este a San Franciscó-i Rova Saxophone Quartet koncertjével megnyithassák a helyet. (Amit utána egyből be is zártak két hétre, hogy tisztességesen be tudják fejezni az épületet.)

Kezdetben csak úgy határozták meg a műfaji korlátokat, hogy itt „akusztikus zene” szól, amibe a kísérleti jazztől a latin-amerikai népzenéig nagyon sok minden belefért. Akadtak ugyan klubok, művelődési házak a fővárosban, ahol felléptek ilyen zenekarok, de saját helyük nemigen volt.

Aztán egy-két év alatt a zenei kínálatban egyre inkább a folk, azon belül is a Kárpát-medence népzenéje került előtérbe. Párhuzamosan azzal, ahogy az alapító tulajdonos az Andok után Erdélyt is egyre jobban felfedezte magának. Ez persze nem jelentette azt, hogy a táncházak kiszorították volna koncerteket, vagy hogy ne kaptak volna később is teret, mondjuk, a világzenei produkciók. Sőt.

A kilencvenes évek végéig a Fonó folyamatosan nőtt. Megépült a nagyobb produkciók befogadására alkalmas Pajta, meg a még nagyobbakéra alkalmas Hangár. Egyre nagyobb nevek jelentek meg a színpadán: például itt játszott először Magyarországon Boban Marković, és a hely egyre jobban nyitott a pesti underground olyan „sztárjai” felé is, mint például a Korai Öröm. Az egyre gyorsabb ütemű növekedés, aminek sokan örültek volna, Lukácsot inkább megijesztette. Zavarta, hogy a nagykoncertek után éppolyan lepukkant a hely, mint amilyenekből menekült a Fonó indításakor. Hogy azt a színvonalat, amit kitűzött maga elé, nem tudja ezerfős nagykoncerteknél is tartani.

Jobbnak látta visszatérni a gyökerekhez. Bezárták a Hangárt, elengedték a nagy bulikat és az azokkal járó problémákat, majd újra a pár száz fős vagy annál is kisebb eseményekre fókuszáltak.

Viszont ezzel párhuzamosan egy csomó minden másba is belefogtak – és ez a harmadik dolog, amiben alapvetően eltért kortársaitól a Fonó. A különböző nagyságú rendezvényhelyszínek, a zenekari próbatermek és a kötelező vendéglátóegység mellett egy CD-boltot is üzemeltettek, sőt saját lemezkiadót indítottak. (Ráadásul olyat, amit nemzetközi szinten is a legjobb világzenei kiadók között jegyeznek.) Befogadtak otthontalanná vált intézményeket, mint a Civil Rádió, amely szellemiségében nagyon közel állt a Fonóhoz. A nevükhöz fűződő legfontosabb kezdeményezés azonban az Utolsó Óra program elindítása volt.

Kelemen László, a program ötletgazdája és szakmai vezetője azzal a céllal indította el a századvég legnagyobb szabású hangszeres népzenegyűjtését, hogy amit lehet, megmentsenek a Kárpát-medence eldugott vidékein működő, 1920-as, 1930-as években született muzsikusok hangszeres zenéjéből. Négy év alatt végigjártak 240 falut, leamortizáltak négy mikrobuszt, 634 embert szállítottak Budapestre és láttak vendégül a Fonóban, akikkel felvettek 1271 cédényi zenét, melyből aztán az Új Pátria sorozatban több anyag meg is jelent.

Na ennek aztán már látszólag végképp semmi köze egy szórakozóhely működéséhez, pedig ezzel csak áthidaltak néhány generációnyi szakadékot. Ezek a „könnyűzenészek” tulajdonképpen ugyanazt csinálták, mint a maiak: Sebő Ferenc szavaival élve, korabeli popzenét játszottak. Igaz, valóban nem megszokott dolog egy klubtól, hogy hetven-nyolcvan éves fellépőket turnéztat, de hát a Buena Vista Social Club munkássága előtt méltán hajtott fejet a világ. Kiderült, hogy az itteni régi muzsikusok is őriznek legalább annyi régi kincset.

Ez a részben autentikus népzenére, részben etnojazzre, részben világzenére épülő irányzat az elmúlt negyedszázadban mindig megtalálta a maga közönségét, ami legalább ugyanilyen sokszínű volt. A táncházakban rendszeres vendég volt Makovecz Imre, Karácsony Gergely pedig itt ismerte meg későbbi feleségét.

A legendás klubok bemutatása általában azzal ér véget, hogy elmondjuk, miért is zárták be őket és most mi van a helyükön. A Fonó ebben is kivétel: ez ugyanis mind a mai napig működik. Megtett pár kanyart, meg belefutott pár zsákutcába, és lenyelt pár veszteséget, de azért él és virul. Már amennyire manapság bármennyire is lehet élnie vagy virulnia egy klubnak. Mindenesetre boldogan ünnepelték meg a negyedszázados fennállásukat, és lelkesen kinyitottak újra néhány napja.

Zubreczki Dávid

A Fekete Lyuk eredetileg egyetlen teremben indult a nyolcadik kerületi Golgota utcában, a Ganz-MÁVAG munkatársainak épített lakótelep Vörösmarty Művelődési Házának pincéjében, ahol a Kontroll Csoport romjain létrejött Balkan (Fu)Tourist lépett fel először 1988. február 27-én. Az idővel új terekkel bővülő klubban később olyan zenekarok játszottak, mint a Tankcsapda, a Kispál és a Borz, a Pál Utcai Fiúk, a Kampec Dolores és a Leukémia, de a Lyukat olykor olyan jónevű külföldi bandák is útba ejtették, mint a Fugazi, a NoMeansNo, a Chumbawamba, a Wedding Present vagy a Berlin felett az égben szereplő Crime & the City Solution.

„Ez az évtizedekkel ezelőtt elpusztult, tavasztól feltámadásra ítélt pince fölényesen helytállna New Yorkban, Amszterdamban vagy éppen Nyugat-Berlinben. Díszlet, rom és látomás. Folyosók labirintusa. Málló fal, méteres áttörések a nyers téglában. Másutt: graffiti és frissen fellőtt habarcs. Csövek. Fényesre kopott kőpadló, faboltozat. Utoljára a Ganz-MÁVAG munkásai zuhanyoztak itt. Most szubkultúra” – írta Marton László Távolodó a a Golgota utcai létesítmény hírmondójának szánt Lyukság első számában.

Ahhoz képest, hogy a BBC már a nyitás másnapján hírt adott a Lyukról, az első hazai sajtóreakcióra csaknem egy évet kellett várni. A hatalom eleinte megpróbálta ignorálni a szocialista neveléssel összeegyeztethetetlen szellemiségű klubot, ami azonban egyre megkerülhetetlenebbé vált, ezért stratégiát váltott, és a pártsajtóban megjelent lejárató cikkekkel igyekezett morális pánikot kelteni, a híradásokban a Lyuk így „patkánylyuk”, egyenesen „a pokol tornáca” lett. „Még ki sem nyitottunk, máris ellenzéki helynek könyvelt el a Belügyminisztérium. Jártak ide leendő fideszesek, SZDSZ-esek, sőt MDF-esek is” – nyilatkozta Nagy Gyula 1992-ben az Új Magyarországnak. Fodor Gábor például vállaltan szimpatizált a klubbal, Nagy Feró pedig egyszer arról adomázott, hogy a Lyukban egy alkalommal együtt sörözött Deutsch Tamással.

Noha a Fekete Lyukkal kapcsolatos, gyakran túlzó sztorik egy balhéktól hemzsegő drogbarlangként láttatták a helyet, a klub továbbra is vonzó maradt a nonkonformista, alternatív szórakozási formákra nyitott közönség számára. „Sokan fogyasztottak sok mindent, de nagy balhék nem voltak. (...) Ekkoriban a budapesti nagyobb diszkókban ötvenszer ennyi kábítószert fogyasztottak. Akkor már létezett a speed, Siófok is elfoglalta a helyét a drogtérképen. Nem a Lyuk jelentette a legnagyobb problémát” – emlékezett vissza Leskovics Gábor (Lecsó), a Pál Utcai Fiúk frontembere B. Kovács Gergely és Hujbert Áron 90-es: a Kispál-nemzedék évtizede című könyvében.

„Hamarosan megjelentek a szkinhedek is, akik előbb-utóbb mindenkibe belekötöttek, úgyhogy kitiltottam őket. A legszebb az volt, amikor fel akartak akasztani. Negyvenen álltak ott kifordított bomberben. Akkor egészen valósnak tűnt. Mondtam, hogy jó, nem gond, de az elsőt leszúrom” – mesélte a klubvezető szintén a 90-es című kötetben. Nagy mindenesetre egy 1991-es interjúban már büszkén mesélte, hogy sikerült megtisztítani a helyet a pofozkodóktól. „Nem azért hoztuk létre ezt az underground mulatót, hogy Rejtő Jenő regényeiből ismert vérengző tömegjeleneteket rendezzünk benne. Mindezek ellenére a mentőállomás jelenléte hasznos volt, bár olyan súlyos összetűzés sohasem történt, ami rendőri beavatkozást igényelt volna” – nyilatkozta akkor.

A Fekete Lyuk azonban nem csupán szórakozóhely, hanem szubkulturális központ is volt: tereiben kiállításokat, filmvetítéseket, irodalmi esteket, performanszokat szerveztek, itt talált otthont a Ruszt József-féle Független Színpad, Király Tamás itt mutatta be a híressé vált berlini kollekcióját a magyar közönségnek, saját stúdiójában rögzítették például a Kretens, az AMD, az Aurora és a Tudósok anyagait, amelyek aztán szintén a Lyuk gondozásában jelentek meg, de itt próbált a Sziámi, a Vágtázó Halottkémek, a Sing Sing, a Sex Action és a Perfect Name elődje, a Baby-line, valamint innen sugározták Nagy Feró legendás rádióműsorát, a Garázst is.

A Lyukban egyúttal nagyon sok nehéz sorsú, zűrös családi háttérrel rendelkező fiatal is menedéket talált. A klub ezt felismerte, olykor kisebb munkákkal igyekeztek őket segíteni. „Sokat számít, ha meghallgatjuk őket. Ha valaki sír, akkor általában problémája van. Ha rendszeresen sír, akkor valószínűleg ital vagy gyógyszer hatása alatt van. Ilyenkor félrehívjuk őket. S iszonyatos dolgok derülnek ki. (...) Többségük a huszadik születésnapját sem szeretné megérni. Ezért élnek önpusztító életet” – mondta Nagy Gyula. A klub néhány törzsvendégének életéről Dér András készített filmet, de itt forgott Dettre Gábor gruftikról szóló dokumentumfilmjének több jelenete is. Néhány éve mindkét alkotó a saját YouTube-csatornáján tette elérhetővé a filmeket: előbb Dér András töltötte fel az Árnyékszázadot, majd röviddel ezután Dettre Gábor is megosztotta A holnap érdeklődés hiányában elmarad című munkáját.

A Lyuk feltűnt a Manchester virágzó zenei életét bemutató 24 Hour Party People-t és a Daniel Pearl-gyilkosságot feldolgozó Hatalmas szívet jegyző Michael Winterbottom 1990-es zsengéjében, a Forget About Me-ben is. A nehezen hozzáférhető, csetlő-botló történetben Ewen Bremner – a Trainspotting hat évvel később bemutatott filmváltozatának Spudja –, valamint Brian McCardie – aki később Michael Douglas és Val Kilmer mellett szerepet kapott Stephen Hopkins Ragadozókjában – egy-egy skót katonát alakítanak, akik egy bogárhátú kabrióval keresztülszelik Európát, hogy megnézzék a Simple Minds budapesti koncertjét. Sopronnál felszednek egy a Smithsről és a Happy Mondaysről szövegelő magyar lányt (Várkonyi Zsuzsannát), aki aztán leviszi őket a Lyukba, ahol a VHK ad éppen (gyanútlan külföldiek számára bizonyára sokkoló) koncertet, majd a buli után összehozza őket a morcos Grandpierre Atillával is, akivel a film folytatásában sem sikerül közös hangot találniuk.

A Fekete Lyuk még a kilencvenes évek első felében is Budapest underground klubjainak élmezőnyébe tartozott, de az újabb, hasonló profilú helyek (Rockoko, Tilos az Á, Totalcar stb.) megjelenésével fokozatosan vesztett a jelentőségéből, a programkínálata felhígult, anyagilag is egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe került. A klubot egy ideig mesterségesen (értsd: egy szponzor felajánlásán keresztül) próbálták meg életben tartani, de miután az egyik vendég egy nő miatt megkéselt egy másikat, aki belehalt a sérüléseibe, a Fekete Lyukat már nem lehetett megmenteni, 1995. január 31-én bezáratták. Az egykori Vörösmarty Művelődési Ház épülete ma már egy amerikai gyökerű keresztény gyülekezet (A Biblia szól) tulajdonában van, amely aztán szimbolikusan is elhatárolta magát a hely múltjától, amikor az alagsorába (tehát a Fekete Lyuk helyére) megálmodott, szigorúan alkohol- és drogmentes ifjúsági klubot Fehér Lyuknak keresztelte el.

A Nagy Gyula vezette klub merész, úttörő vállalkozás volt, mérföldkő és hivatkozási alap Budapest éjszakai életében. „Nagyon szép korszak volt. Igaz, én egy év alatt kiábrándultam belőle, mert úgy láttam, nem ez – a húgyszag, a hányásszag – a jövő” – értékelt utólag a házból óriási „Jeeeeeee!”-ket éterbe kiáltó Nagy Feró is. A Lyuk motorja, Nagy Gyula 2018-ban meghalt, de a Kiscelli Múzeum pincerendszerében még a halálának évében megnyitott A pokol tornáca (utalás a tévéhíradó elrettentő riportjára) névre keresztelt Fekete Lyuk-kiállítás, ami – már önmagában is, de a szabadon hozzáférhetővé tett videóinterjúival és kísérőprogramjainak gazdagságával különösen – felelevenítette a legendát.

Kovács Dávid

Ekkoriban toppant be a presszóba Pintér László, a pultosként dolgozó csajához jött. A hely pont olyan szocialista kinézetű volt, mint a többi pesti presszó, vendég nem volt bent. Ekkor fogant meg benne a gondolat: rockklubot kell ott csinálni. Ez a 31 éves gondolat a mai napig meghatározza a hely sorsát.

Az akkoriban harminc év körüli Pintér saját bevallása szerint egy rövid időszaktól eltekintve soha nem dolgozott. Havi kétezerért nem akart melózni, a perspektíva hiánya miatt továbbtanulni sem. Hatszor vitték be közveszélyes munkakerülésért, disszidált az NSZK-ba, de nyolc hónap után hazajött, parkokban, cipészműhely szuterénjében vagy a Rátkai klubban römizett, pókerezett. Szórakozni a Novotelben található Panoráma diszkóba vagy az e-klubba járt.

– meséli az egykori szocialista playboy.

A rendszerváltás váratlanul érte, ahogy mindenkit az országban, egy villámcsapás volt a 89-es váltás. Pénze a csencselésekből mindig volt, autóit is sűrűn váltogatta, de nem feltétlen kell az akkor menőnek számító Ford Sierrára vagy BMW E30-asra gondolni. „1978-ban egy hófehér kis Polskival végighajtani a városon volt olyan, mint ma Bentley-vel végigmenni egy falun” – mondja. A rendszerváltással megnyílt az út a szabad vállalkozás előtt, neki meg éppen volt egymillió forintja, amit a keletnémet márka nyugatnémet márkára való átváltásából keresett.

A Rigolettóba belépve tehát a terve az volt, hogy csinál ott egy rockklubot. Ekkoriban a Rock Caféba és a Vén Diákba járt, ott játszottak csak rockzenét, a helyek tömve voltak. A terv az volt, hogy a Rigolettóból csinál egy harmadik rocklubot. Az önkormányzattal nem kellett egyezkednie, a vadkapitalizmus időszaka volt ez, jött egy ember, kifizette neki a bérleti díjat, és innentől kezdve azt csinált a hellyel, amit akart. A szocialista hodálypresszót new wave-stílusúra varázsolta, a falak, a bárpult, minden feketére volt festve, UV-lámpák villództak. A hely közepére be volt lógatva egy nagy fonott kosár, benne egy női bábu ült. A DJ rockzenét játszott, és ha kellően el volt ázva a társaság, akkor bárki bemehetett a DJ-pult mögé zenét berakni.

A vendéglátástól félt, mert sose csinált ilyet addig, bár igazából semmit sem csinált addig, ezért társult egy V. kerületi presszóssal, Rados Kornéllal. „Hétfőtől vasárnapig nyitva voltunk, a pultban jó csajok voltak, és a vendéglátásban kezdő volt mindenki – meséli. – Egy nagy társaság tagjai voltunk, előtte a Vén Diákba jártunk, amikor kinyitottunk, egyből kiürült. Neheztelt is rám az ottani tulaj, utána már nem is adott olajbogyót a Martinihez.”

Az első hónapban nettó 800 ezret kerestek, azokban az időkben minden bevétel nettó volt, a számlaadási kötelezettséget nem igazán ismerték, Pintér az első keresetéből a szeretett édesapjának vett 420 ezer forintért egy Skoda Favoritot, a Hauer cukrászdába hívta le, hogy odaadja neki a forgalmit, utána pedig ő használta apja Skoda 120-asát.

Igazi kincsesbánya volt, egy év után mégis otthagyta a helyet. „Nem bírtam elviselni a társam. A bablevesbe szigorúan hét szelet kolbászt lehetett rakni, a megromlott krumplis tésztát a társam engedélye nélkül nem mertük kidobni. Azt mondtam neki, hogy kiszállok, és fizessen nekem 800 ezret, vagy ő száll ki, és adok neki 1,6 milliót, de akkor soha többé nem teheti be ide a lábát. Három nap gondolkodási idő után úgy döntött, hogy ő fizet ki engem. Ezután csináltam meg a Krúdy Gyula utcában a Totalcart.”

A kilencvenes évek elejére már vagy tíz rockklub működött a városban, a Rigoletto is tovább élt, majd a dizájnját sárkányfogasra cserélték. Sorsa a kétezres évek elején pecsételődött meg, ekkoriban egy klasszikus diszkó volt már, sok zűrös alak járt oda szórakozni, azt mesélik, hogy a kilencvenes években Budapesten élt orosz−ukrán−magyar−izraeli állampolgárságú Szemjon Mogiljevics unokaöccse vitte a helyet. Szeva bácsiról most legyen elég annyi, hogy több országban vádolták meg emberkereskedelemmel, pénzmosással, adócsalással, gyilkosságokkal.

A lakóknak elegük volt. Hajnalig szólt a zene, a taxik folyamatosan jöttek, dudáltak, az emberek kint ordibáltak, majd zárás után, már pirkadt, amikor a pincérek az üvegeket hangos csörömpöléssel kiöntötték a kukákba. Aludni a ház magasabban fekvő emeletein sem lehetett, többen tartós egészségkárosodást szedtek össze az évek alatt. A lakók önkormányzatnak, rendőrségnek, ombudsmannak hiába panaszkodtak, végül néhány lakó személyiségi jogsérelem miatt indított eljárást, és ezt a Legfelsőbb Bíróságon meg is nyerték. A felpereseknek fejenként 500 ezer forintot ítéltek meg, amit sohasem kaptak meg.

A Rigoletto régi honlapján még évekig lehetett olvasni: „Átmeneti idõre – a zeneszolgáltatás ügyében kialakult jogvita miatt – az üzemeltetés szünetel.”

Lassan húsz éve szünetel már. Megkérdeztük a XIII. kerületi Önkormányzatot, ők úgy tudják, hogy a bérleti szerződés végül díjtartozás miatt szűnt meg, de azt is megjegyzik: „a zenés szórakozóhely működése olyan zajjal és egyéb zavaró hatással (ételszag, nyüzsgés, jövés-menés, járdaszakasz zsúfoltsága, köztisztaság) járt a társasház és a környék lakóira, hogy rendszeresen képezte lakossági panaszok tárgyát”. Azt is írták, hogy a lakóközösség kérésére vendéglátóipari célra nem adják bérbe a helyiséget., bár érdeklődés lett volna, de a licittárgyalások, vélhetően a társasházi kötöttségek miatt, nem vezettek eredményre. A Rigoletto története minden bizonnyal véget ért.

Tóth-Szenesi Attila

A kompromisszumos, középutas megoldás eredményeként végül Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, Szabadidőközpont néven nyílt meg a hely 1983-ban – ahogy valószínűleg azóta sem hívta senki.

Egy ötemeletes szórakoztatóközpont Erzsébetvárosban, koncertteremmel, terasszal és 25 méteres úszómedencével ma is elég menőnek hangzik. Hát még milyen menő lehetett a nyolcvanas évek elején. A Straub Éva és Jakab Zoltán építészek, illetve Somogyi Pál belsőépítész tervei alapján emelt ház egészen fantasztikusnak hatott: ilyen stílusú műanyag homlokzattal azelőtt legfeljebb hoteleknél találkozhatott a fővárosi közönség. Pest belső kerületeiben ráadásul nem nagyon volt kifejezetten könnyűzenei koncerthelyszínnek épült ház (ma se nagyon van), pláne nem olyan, amelyik ennyi pluszfunkciót ellát. Mindezek tetejében megépültekor rendezték a környéket, sétateret alakítottak ki előtte, ami egészen forradalmi dolog volt akkoriban. A következő lépés az lett volna, hogy a környező házak pincéiben képző- és iparművészek műhelyeit alakítják ki. Ha ez megvalósul, egészen érdekesen alakulhatott volna a környék története.

Már a kezdetektől fontos események helyszíne volt:

De nem csak a mainstream, hanem az egészen underground kezdeményezeseknek is tere lett a hely, szinte már a kezdetektől. 1984-ben itt rendezték meg a Plánum '84 – Művészeti Fesztivált, filmvetítéseket és kiállításokat tartottak. Nem feledkeztek meg az eredeti célkitűzésről sem, olyan mentálhigiéniás programok és tanácsadás folyt itt a rászorulóknak, amire nem nagyon volt példa korábban.

Az Almássy téri Szabadidőközpont mindvégig megőrizte „művház jellegét”, soha nem vált egyszerű koncerthelyszínné. Volt benne játszóház, tanfolyamok, később állandó helyszíne lett a Pszinapszisnak. A rendszerváltásra kialakult az is, milyen zenéknek ad helyet a ház. A felkapott együtteseknek kicsi volt a hely, szóval azok az első vonalas underground előadók léptek fel itt rendszeresen, akiknek már nem okozott gondot a hivatalosan négyszáz fős nagyterem megtöltése sem.

Az alternatív zene nagyjai léptek fel itt: előbb az Európa Kiadó, Balaton, Sziámi, VHK vonalon, melyekhez később a Kispál és a Borz, a Pál utcai fiúk stb. csatlakozott. Voltak itt acid partyk éppúgy, mint legendás Téka-táncházak. Itt kezdte pályafutását a 90-es évek legendás undergorund dj-je, Titusz is – mint széktologató.

Az Almássynak sem volt igazán önálló közönsége, de sokkal inkább egy irányba mutattak a rendezvényeik, mint például a Pecsáéi. Számos esetben hangsúlyt helyeztek arra, hogy a különböző zenei stílusok és programok között legyen átjárás. Nagy hirtelen nem is jut eszembe más helyszín, ahol subában, bőrcsizmában, kezében furulyával láttam volna táncolni valakit valami acid trance-re.

Életem egyik legizgalmasabb koncertje a Másfél kvadrofon bulija volt itt, ahol a színpaddal szemben és a két oldalfal mellett is felállítottak egy-egy pódiumot. A zenészek a közönséget körbevéve, négy irányból játszottak, mi pedig hangforrások között táncolhattunk, hol ide, hol oda fordulva, mint valami minifesztiválon, ahol a különböző színpadok előadói nem zavarják egymást, sőt.

A multifunkciós épület tehát jobb híján Budapest egyik legfontosabb szórakozóhelyévé vált, ám valójában nem igazán volt alkalmas erre a célra. Maga a koncertterem megfelelt: volt színpad és lehetett táncolni. Ugyanakkor a büfé elhelyezése és kapacitása sem volt igazán tökéletes, és akárcsak a Pecsánál, itt is hiányoztak azok a terek, ahol le lehet ülni, beszélgetni, ejtőzni. Igaz, ezt itt némileg pótolták a parkosított tér padjai, na és mindenekelőtt a rengeteg lépcső a többszintes épületben. Ezeken minden koncert előtt, után és alatt tömegek ücsörögtek, beszélgettek, míg mások kerülgették őket.

Azután a kilencvenes évek második felére az új trónkövetelők háttérbe szorították az Almássyt. A ház egyre jobban elavult, a technikája éppúgy nem felelt meg az ezredfordulós elvárásoknak, mint a kinézete. Ráadásul tervezésekor még nem üzleti alapon működtek a helyek, nem okozott gondot, ha költséges volt egy hely fenntartása. Húsz évvel később már nagyon is.

2000-ben az államtól az önkormányzathoz került a még működő központ. 2003-ban azonban bezárták a helyet, majd rövid újranyitás után 2007-ben ismét. Ebben az évben a kerületi önkormányzat eladta a tulajdonában álló épületet, s ha nem jön a válság, már akkor négycsillagos szállodává alakítják Almássy Palace néven. De jött, szóval a szállodából akkor semmi nem lett. Helyette 2010 és 2012 között próbálkoztak még a koncertek feltámasztásával, azután végleg elengedték az eredeti küldetést. A ház lassan egy évtizede üresen áll a város szívében, csak a tulajdonos neve változik időnként (hol egy „ingatlanforgalmazó”, hol egy „real estate”, hol valamilyen „invest” szerepel a tulajdoni lapon). A szállodává alakításra most is megvan az engedély.

Zubreczki Dávid

A Liliom és a Tűzoltó utcák sarkán álló egykori trafóházat egy korábbi budapesti látogatása során fedezte fel a francia Rézonances csoport, amely a Francia Intézet segítségével tudott izgalmas nyári fesztivált szervezni a kihasználatlanul (és romokban) álló ingatlanban.

Az ipari szecessziós épület 1945-ig működött transzformátorállomásként az akkoriban még egészen vidékies Ferencvárosban, berendezését ezt követően fosztogatni kezdték, állapota folyamatosan romlott, raktárként igyekeztek hasznát venni. A jobb sorsra érdemes trafóház 1989-ban a Magyar Hitelbank tulajdonába került, amely azonban életveszélyesnek nyilvánította a parlagon hagyott ingatlant.

A Hitelbank döntése miatt a Rézonances csoport – köztük Rodolf Hervé fotográfussal, a Hódmezővásárhelyről Párizsba sodródott Lucien Hervé Franciaországban született fiával – kénytelen volt félig illegálisan elfoglalni az épületet, ezzel pedig Budapest egyik legelső foglaltházát hozták létre. „Lobog a zászló odafenn, rajta a felirat: Résonance Art Festival. Korhadó Wartburg-karosszéria a falnak támasztva. Málló vakolat, pszichedelikus színek, pszichedelikus hangulat. Rongyokból, papírgalacsinokból, műanyagtörmelékekből összegyúrt figurák, kiborult festékes tégelyek, széttört üvegek, kongó konzervdobozok” – írta Jávorszky Béla Szilárd a Népszabadság cikkében. Az akkor már két éve létező, ipari épületek bevételére specializálódott Rézonances és a hozzájuk csatlakozó német, belga, holland fiatalok valódi karneváli hangulatot hoztak a Liliom utcába.

A megmozduláson Szabó György, a későbbi Trafó Kortárs Művészetek Háza alapító-igazgatója is részt vett, aki később így számolt be az élményeiről: „Az anarchista művészeti fesztivál híre természetesen azonnal bejárta a várost, így jutottam el magam is az elhagyott trafóházba, ahol éppen Török Ádám készült koncertre. Még ma is emlékszem, a levegőben egy kiszuperált autóbusz lógott egy daru kampóján. Az épület tárva-nyitva állt, tereit szabadon bejárhattuk. Megdöbbentő világ tárult a látogató szeme elé, hiszen a szemét és a roncsok tömkelege az utcát is elborította. Mindez az akkor is működő Tűzoltó utcai gyermekklinikától ötven méterre! Mintha egy másik világba csöppent volna az ember a Nagykörút közvetlen szomszédságában!”

Ám miután a külföldi házfoglalók elmentek, a ház ismét hanyatlásnak indult, hiába álmodtak nagyot a nemzetközi csapat tevékenységével szimpatizáló budapesti fiatalok, akik további kiállításokkal, koncertekkel, színielőadásokkal és filmvetítésekkel szerették volna gondozni a Rézonances örökségét az épületben. „Külföldi (francia, amerikai, argentin stb.) barátaink elmentek, de MI ITT VAGYUNK, és ITT IS MARADUNK! (...) A ház nem lakóház, de jelenleg szükséges, hogy folyamatosan itt tartózkodjunk. Ami nagyon fontos: minél többen gyertek ide, mert csak EGYÜTT tudjuk megtartani” – hirdette a fénymásolt felhívás. Az álmot azonban csak rövid időre sikerült megvalósítaniuk.

A Rézonances hazatérése utáni helyzetről az egyik résztvevő így számolt be egy két évvel ezelőtti visszaemlékezésében. „Pár ember lakott a házban, akik igyekeztek a helyet fenntartani, takarítani, még egy vécé is készült a hátsó udvaron. De a közösség nem volt elég nagy a folyamatos működtetéshez, legalább tucatnyi állandó lakóra lett volna szükség. Sokan odajöttek, mondták, milyen klassz, ezt meg azt akarnak csinálni, aztán sosem láttuk őket többé. De azért volt pár jó hét, szinte minden este koncert, színház, buli.” Mikor a rendőrség néhány hónap múlva a squatot felszámolta, már csak néhány punk élt az épületben. „A házban pár állandóan részeg fiatalon, pár szipuson kívül nem lakik senki. A ház folyamatosan züllik. Eddig ez a ház volt az első (tudomásom szerint), amelyik nyitott házként működött. Sokan ezt a szabadságot úgy értelmezték, hogy szabad bárkinek kiverni a fogait, szabad más munkáját tönkretenni, szabad bármit hazavinni” – szörnyülködött még az Ordító Egér fanzine is a Szabadság és fejetlenség Budapesten című írásában.

Szabó György is az enyészet ideje alatt járt itt másodszor: „A ház kongott az ürességtől, lépteim viszhangoztak az üres térben. (...) A tető kezdett erősen beázni, a pincében állt az eső, feltört a talajvíz is, itt-ott egy-két punk horkolása hallatszott.” Az épületre hamarosan egy izraeli vállalkozó is szemet vetett, aki mindjárt le is bontatta volna, ám a fővárosi önkormányzatnak végül sikerült elhappolnia előle az ingatlant, a kulcsokat pedig a Petőfi Csarnoknak adta tovább. A Közgázon végzett Szabó a Pecsa kultúraszervezőjeként szerzett gyakorlatot az értelmiségi közönség innovatív produkciókon (színházi és táncesteken, zenei programokon) keresztül történő elérésében, neki köszönhetően jutott el Magyarországra például John Lurie és a befutás előtt álló Nirvana, később az átalakításra ítélt FMK élére tették, illetve ő lett a Liliom utcai trafóház hasznosításának felelőse is.

„Az épület őrzésének megszervezését tartottam a legégetőbb feladatnak, hiszen bármikor feltörhették. Az őrzés kérdése már csak azért is elengedhetetlenné vált, mert a Műhely Alapítvány projektjeihez, illetve a Petőfi Csarnokban megvalósult programokhoz megszerzett színházi technika már nem fért el anyaintézményem, a Petőfi Csarnok raktárában. Sokmilliós berendezések tárolását kellett tehát a Liliom utcai épületben megoldani. Az őrzés biztosítására a Petőfi Csarnok egyik dolgozóját költöztettem be a földszintes épületbe, aki az ott lakás fejében felügyelte a házat. Az épületbe lassan kezdett élet költözni, hiszen társulatok, együttesek próbáltak ott folyamatosan. Mivel a fűtés nem üzemelt, a termeket csak addig használtuk, amíg nem köszöntött be a nagy hideg. A próbalehetőség híre sebesen elterjedt a városban” – emlékezett vissza Szabó György.

Az aktív lobbizásnak köszönhetően az egykori trafóházban hamarosan izgalmas, kimondottan nyugatias összművészeti intézmény jöhetett létre. A Trafó Kortárs Művészetek Háza az 1998-as Budapesti Őszi Fesztivál alatt – az FMK jogutódjaként, Demszky Gábor beszédével, Bozsik Yvette darabjával – nyílt meg, lényegében társulat nélküli színházként, ahol a színjátszás mellett a tánc, a zene és a képzőművészet is kiemelt szerepet kapott. „Leégett a BS, leszállóágban volt az Almássy téri Szabadidőközpont. Monopolisztikus helyzetbe kerültünk, amiben az volt a szép, hogy az elitművészetet le lehetett nyomni olyan emberek torkán is, akik azt sem tudták, hogy mi az. Nekik egy új és trendi hely volt a Trafó” – tekintett vissza Szabó György a Magyar Narancs interjújában.

A MaNcs már néhány nappal a megnyitó után Budapest új kulturális fellegváraként emlegette a Trafót, ami a kezdetektől impresszív programokkal vonzotta az értő közönséget: a befogadott táncos és színházi előadások mellett a házban René Magritte-kiállítást rendeztek, tartottak HungaroCarrot fesztivált, Bahia-esteket, Internetto zenei napokat, emlékezetes koncerteket adott például a Test Dept, Lajkó Félix és a Korai Öröm. A Trafó pedig – a gyűjtésünk talán egyedüli elemeként – több mint húsz évvel az indulása után is ugyanott, Magyarország első – trafóházból lett – foglaltházában működik tovább.

Kovács Dávid

Már csak azért sem, mert 1992-ben kezdte meg a működését, vagyis egyáltalán nem kötődött a régi rendszerhez, sőt mindenben szakítani akart azzal. Nagyon friss volt, és amiben végképp különbözött az öreg művházmaradványoktól: valóban működött! Hatása pedig messze túlmutatott Csillaghegy határain: 1996-ban például a Magyar Narancs szavazásán elnyerte az Év legjobb budapesti klubja címet.

Ezen persze nincs mit csodálkozni, végül is a Banán Klub neve nem véletlenül rímel a narancsra. A csillaghegyi klubot egy régi pártházban alakították ki lelkes fiatalok, akik akkoriban egy Fidesz nevű ifjúsági szervezet keretein belül szerették volna megváltani a világot. Mindez akkor történt, amikor a rendszerváltás után az MSZMP-ingatlanvagyon egy részét felosztották az új pártok között. A belvárosi „zsírosabb falatokért” nagy harc ment, talán senki sem bánta, hogy ezt a külvárosi, teljesen leharcolt állapotú kis pártházat megkapták a fiatalok. Ők legalábbis biztos nem.

Ahelyett, hogy egyszerű logócsere után továbbra is pártházként működtették volna tovább a helyet, helyreállították az épületet, majd Derdák András vezetésével egy rendkívül izgalmas alternatív kulturális központot hoztak létre benne. Különleges színházi produkciókkal és koncertekkel, melyekbe a sehol máshol nem hallható kortárs komolyzenéktől a kísérleti jazzen keresztül a Kispál és a Borzig nagyon sok minden belefért.

Határozott zenei arculata nem volt ugyan, de volt egy csomó ember, akinek azért annyira egybevágott az ízlése a helyével, hogy akár lutrira is lemehetett, tudta, hogy valami érdekeset fog látni, hallani. Legfeljebb pár száz ember fért el benne, de kisebb koncerteken akár harminc-negyven ember sem veszett el a nézőtéren. Ennek ellenére időnként messziről is érkeztek fellépők, sőt, akár közönség is.

Volt ugyanakkor néhány zenekar, amelynek törzshelye lett a Banán. Ilyen volt például a Satöbbi, de említhetem a Publo Hunnyt is, akiknek itteni, zöldségekkel dobálózó előadása életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye volt. Persze nemcsak én, hanem számos előadó tekint úgy vissza a klubra, mint igen fontos helyszínre, amely később is nagy hatással volt rá.

A Derdák vezette Banán egészen forradalmi volt egy csomó területen. Nem csak abban, hogy olyan produkciókat mutatott be, amelyekkel máshol nem lehetett találkozni. Már a hazai internet hajnalán saját honlapjuk volt, és több programmal voltak jelen a Szigeten – sőt elég aktívan belefolytak annak a szervezésébe is. Saját fesztiválokat hoztak össze, ráadásul nem csak zeneieket: a Menekülés a rövidfilmbe például a maga nemében egész komoly hírnevet vívott ki. Külföldi kapcsolatokat ápoltak, megrendezték az Euroconnections koncertsorozatot és a Zene ünnepét, amelybe a klubot környező utcákat is bevonták.

Persze ekkor – a kilencvenes évek közepén – már nem sok köze volt a Banán Klubnak a Fideszhez. Igaz, a rendszerváltás után Derdák András még mint az ország legfiatalabb önkormányzati képviselője ült be a kerületi képviselő-testületbe, ahol frakcióvezető is lett. Aztán amikor a párt 1993-ban szétszakadt, a teljes III. kerületi frakció kilépett a Fideszből. Bár állítólag volt fenyegetés meg erőfitogtatás, a hely végül az önkormányzathoz került, így még jó darabig megőrizhette eredeti irányvonalát.

Ilyen előzmények után joggal gondolhatnánk, hogy a végét is a politika okozta, de nem – vagy legalábbis nem közvetlenül. Egyszerűen szépen belesimult a hely a többi önkormányzati intézmény közé. Tipikusan az a fajta szervezet volt, amely a motorját jelentő személy nélkül már nem tudott ugyanúgy tovább működni. Derdák a kétezres években már más, nagyobb feladatokat vállalt a Millenárison és a PANKK-programban, a Banán onnantól kezdve elvesztette jelentőségét. 2004-ben azután át is nevezték, és onnantól a rendkívül szellemes Csillaghegyi Közösségi Ház név alatt futott tovább a hely. Ezzel végleg lezárult a Banán kultikus korszaka.

Zubreczki Dávid

Mivel én az 1990 és 1995 közötti időszakot nappal is két közeli tanintézményben töltöttem, gimnáziumba konkrétan az Á fölé, a piaristákhoz jártam, egyetemre pedig a Fővám téri Közgázra, szinte éjjel-nappal a környéken voltam (az Á felett egy remek kávézó, a Könyves Kávézó működött egy időben).

Annyi spiritusz volt bennem, hogy piarista paptanáraink heves ellenérzése mellett is lejártam a koncerthelyre. Az idegenkedést részben a hajnali 4-ig, 5-g tartó programokkal járó zaj, részben némi ideológiai szakadék is okozhatta. Viszont a gimnáziumi évek alatt, sőt talán még utána is, inkább csak „beosontam” a helyre, és bár a borzalmas, áporodott levegő miatt a Tilos az Á csak állandó Mikszáth téri szabadtéri levegőzésekkel volt elviselhető, én eleinte hősiesen a pincében maradtam végig, jobb a békesség, inkább ne lássanak meg a tanáraink. Alighanem az ilyen bulis őstörténetek okozhatták, hogy a mi generációnknak a szórakozáshoz szervesen hozzátartozott a sűrű dohányfüst, amikor betiltották a helyeken a cigit, nemdohányosként is nagyon furcsa volt a jó levegő, hiányzott a „hangulat”.

A pénteki „ef Zámbó”-koncertek már csak azért is emlékezetesek maradtak, mert egyedül a péntek után lehetett aludni, az öt nap tanítás után vasárnap még osztálymisénk is volt, akkor azért kellett korán kelnünk. Márpedig az Á-ban annyira későn kezdődtek az események, hogy olykor tényleg lehetetlen volt kivárni, mármint nem a koncert végét, hanem a kezdést. Amikor már javában közgázosok voltunk, és több évfolyamtársunkat is meg tudtam téríteni, például meg tudtam magyarázni, hogy „ez a Zámbó nem az a Zámbó”, egy tucat évfolyamtársnak volt visszatérően ugyanaz a péntek esti menetrendje. Zárásig (vagyis éjfélig) világmegváltás az akkor még egyetemi kocsmaként és nem partihelyként működő Közgáz Pincében, utána negyed 1-re, fél 1-re átvonulás az Á-ba, ahol még így is sokszor kihívás volt, hogy ne eresszünk le, ne pukkadjunk ki, mert a koncert sokszor csak 2 körül indult, és tartott világosodásig.

Az egyetemi évek alatt aztán már véletlenszerűen is lejártunk. A rendszerváltás hajnalán még megdöbbentőbb volt, hogy teljesen sivár hétköznapokon is brit, izlandi, szláv vagy éppen olasz punkzenekarok léptek fel (közgázosként az üzleti modellen is gondolkodtam, de persze sosem jött ki a matek), vagy éppen világzenébe, vetítésbe, színházba, akár táncházba is bele lehetett ütközni.

Aztán, ha valami jól sikerült, nekem ilyen emlék az olasz Bisca, akkor utána lázas keresgélésbe kezdtünk, hogy lehetne kazettát szerezni. A leggyengébb nap sokáig a hétfő volt, de aztán (legalábbis, ha jól emlékszem) ezen a napon kezdték el vetíteni a Vákuum TV adásait. Ennek a friss, nagyon szellemes „híradónak” külön törzsközönsége volt, olykor kihívás volt bejutni, illetve főleg látni a képernyőt. Kistamás László, a Kontroll Csoport egykori énekese, illetve a később valóban komoly tévés karriert befutó Till Attila vezette az adást, ami szinte hétről hétre hozta a rendszerváltás, alternatív körökben becsült filmjeinek (Meteo, Ex-Kódex, Rocktérítő és társai) hangulatát.

Biztos, hogy valamiben tévedek, de emlékeim szerint egy csomó részben elviharzott, részben még ma is aktív zenekar adott itt akár sima hétköznapokon is koncerteket, Kispál, Barbaro, Quimby, Tereskova, Rémember, Másfél, illetve nagyon sokféle világzene.

Az emlékek megszépülnek, biztos voltak gyalázatos esték is, rémes koncertek, unalmas vetítések, de az Á mindig is egyedi, varázslatos helynek tűnt, pedig egyáltalán nem voltam egységes híve az összes akkori klubnak. Az abszolút kedvenc a szentendrei aranyhármas volt (a Dalmát, a Pincetorony és a Barlang), de például a Fekete Lyuk és még egy csomó kevésbé jó hangulatú koncerthely egyáltalán nem fogott meg.

Amire viszont egészen biztosan emlékszem, a hely rendkívül békés volt, soha semmilyen erőszakos jelenetet nem láttam, engem biztosan nem ért atrocitás. Talán egyetlenegyszer alakult ki egy kemény, öt perc múlva már mókás helyzet.

Balogh Béla és zenekara koncertezett az Á-ban, a szünetben kimentünk a térre, ahol „eltávon” levő és ennek megfelelően talajrészeg kiskatonákkal haverkodtunk. A jókedvú társaság vélhetően a teljes katonai anekdotakincsét előadta nekünk, semmilyen verbális kellemetlenkedéssel („Akkor előállított az őrmester”, „Előállított, hogy, vegyi úton?”) nem lehetett kizökkenten őket. Mindenen csak mosolyogtak, és zavartalanul folytatták a sztorizást.

Ám, amikor az unokatesóm azt mondta, hogy „most már menjünk be a Balogh Bélára!”, az egyik kiskatona arca elkomorult, majd hirtelen ránk rontott. A társai lefogták, mi meg egyáltalán nem értettük a szituációt. Amikor végre lecsitult, megmutatta a katonakönyvét, kiderült, hogy Balogh Bélának hívják, és úgy értette, hogy „rá akarunk mozdulni”.

Brückner Gergely

Ekkor merült fel ötletként a városligeti Nagyréten álló bútorraktár. Hogy mit keresett egy bútorraktár a Liget legszebb rétjén, annak hosszú története van. A Városliget értelmetlen beépítése már 1885-ben elkezdődött, amikor itt rendezték meg az Országos Általános Kiállítást. Az Iparcsarnok ekkor felhúzott acélvázas épületében egészen a huszadik század közepéig tartottak rendezvényeket, kiállításokat. Miután a világháborúban kiégett, a neoreneszánsz építmény maradványait visszabontották, és az alapok felhasználásával 1947-ben sebtiben felhúzták a Kohó- és Gépipari Csarnokot. Ez már kevésbé volt ugyan látványos épület, de a célnak megfelelt, ugyanis akkor már több mint húsz éve ezen a helyen tartották a Budapesti Nemzetközi Vásárt. Amikor a BNV elköltözött Kőbányára, az épületek többségét lebontották vagy újrahasznosították, ez azonban itt maradt. Ekkor lett belőle áruházi raktár, ami azért elég nagy pazarlás volt a Liget közepén.

Az épületet Halmos György és Tihanyi Judit (építészet és belsőépítészet), valamint Geblusek Antal (belsőépítészet) tervei szerint alakították át, akiknek egyáltalán nem volt könnyű dolguk. Eredetileg Városligeti Táncház néven nyílt volna meg az alaposan áttervezett hely. Azután kiderült, hogy erre nincs pénz, csak egy sokkal szerényebb „felfrissítésre”. Ráadásul arra is csak úgy, ha mellégyömöszölik valahogy az épületbe a Közlekedési Múzeum gyűjteményét. Ez a lehetőségekhez képest egész jól sikerült (részben az emeleti, részben a színpad mögötti részt elfoglaló kiállítást egy hídon át lehetett megközelíteni). A csarnokot Petőfiről nevezték el, és nem sokkal később már Pecsának hívta mindenki.

Bár az 1985-ben megnyílt végeredmény nem lett valami látványos, a színes, posztmodern ház egyáltalán nem volt ciki a maga korában. Teljesen megfelelt a nemzetközi trendeknek, és előrevetítette azt a megjelenést, ami a 90-es évek pláza- és székházépítészetében teljesedett ki.

Aki az új épületre kíváncsi, a legjobb, ha megnézi a Linda tévésorozat Pop-pokol epizódjának fináléját, ahol a címszereplő rendőrlány Kozák Andrással taekwondózza végig az egész házat egy Első Emelet-koncert alatt.

Ugyanakkor a nagy takarékoskodásban lemaradt pár olyan apróság, mint egy rendes főbejárat vagy egy fogadótér. Egészen alacsony belmagasságú helyre érkezett az ember (a fejünk felett ugye a repüléstörténeti kiállítás volt), ahol részben állandó, részben ideiglenes ruhatárakba kellett lepasszolni a kabátokat, majd beállni a sorba a részben állandó, részben ideiglenes pultok egyikéhez. Emlékeim szerint a férfivécében nagy közös vizeldefal volt eredetileg, ami a 90-es évek Budapestjén már elég bizarrnak hatott, de persze erről sehol nincsenek képek, csak a későbbi állapotról. A földszinten volt ugyan néhány klubhelyiség a nagyterem mellett, de ha nagykoncertre érkezett valaki, akkor szinte mindenféle intim, beszélgetéshez, ücsörgéshez, ejtőzéshez való tér hiányzott. Nagyjából leülni is alig volt hova. Az ember bement, meghallgatta a koncertet, és továbbállhatott.

Nagy találmány volt viszont a szabadtéri színpad. Főleg azért, mert a zenét tökéletesen lehetett hallani kívülről is – sőt eleinte be is lehetett kukucskálni a fapalánkon keresztül, amit később elkordonoztak. Szóval koncertek idején a szegényebb közönség a Nagyréten élvezhette a tökéletes fesztiválhangulatot ingyen, miközben olyan zenékre mulathatott, mint a Prodigy vagy a Wailers, akik itt lépte fel először Magyarországon. Persze a legnagyobb név nem ők voltak a Pecsában, hanem a Nirvana, amely 1989-ben, nagyjából 150 ember előtt lépett fel itt a TAD előtt. (Kurt Cobainék a koncert után beálltak a közönségbe, hogy többen hallgassák a második fellépőt.)

Ami a zenei kínálatot illeti, tulajdonképpen a teljes magyar könnyűzenét átfogta abban a mezőnyben, amelyiknek ez a méret megfelelt: a nagyteremben 2500-an fértek el, a szabadtéren nagyjából kétszer ennyien. Mivel a metáltól a technopartikig, a Depeche Mode-klubtól a blueskoncertekig tényleg minden volt itt, nem igazán volt törzsközönsége. Nem volt önálló stílusa, nem léteztek „pecsások”.

Már csak azért sem, mert a Petőfi Csarnok nem egyszerűen egy koncertterem volt, hanem tulajdonképpen úgy működött, mint egy vidéki művház, csak nagyobb méretben. A legkülönbözőbb eseményeknek adott helyszínt a kisállatvásártól a pokémon-találkozókon és a rendszeres bolhapiacon át az egyházi rendezvényekig.

És hogy mi van vele most? A bő harminc évig tartó állandóság csak egy röpke fejezet volt a Nagyrét történetében: 2017-ben ismét változás jött. Az amúgy sem túl nívós, az évtizedek alatt jelentősen leromlott állapotú épületet lebontották. Még a tervezői sem hullattak könnyeket érte. Happy end azonban egyelőre nincs, a parkot még nem állították vissza. Jelenleg el van kerítve a terület, ugyanis még mindig azt tervezik, hogy a főváros tiltakozása és a kormányfő ígérete ellenére ezen a helyen építik fel az Új Nemzeti Galériát.

Zubreczki Dávid

—

A plakátokért köszönet az Amikor Galériának, a szuper fotókért pedig Bánkuti Andrásnak, Nagy Attila Károlynak, Derdák Andrásnak, a Hagyományok Háza Folklórarchívumnak (Halmos fotóhagyaték), a Fonó Budai Zeneháznak és a Trafónak.