A jellegzetes frizurák? Egy szlogen, mondjuk: „Szárnyakat adunk vágyainak”? Egy jól ismert, szép arc, vagy inkább egy intézménynév, mint az OKISZ Labor? Kinek mi ugrik be, ha a szocializmus magyar divat-és modellvilágára gondol, de az biztos, hogy mindenki találhat magának néznivalót ma is a korabeli képeken.
A háttér viszont legalább ennyire érdekes. Hogyan jött össze egy Zsiguli? Milyen volt Szécsi Pálékkal járni tucatszámra a vidéki művelődési házakat? Hogy keveredhetett zűrbe az ember egy moszkvai bemutatón, és melyik politikusfeleségnek volt évről évre kerekedő, saját próbababája Rotschild Klára szalonjában? Négy egykori modellel, manekennel beszélgettünk, milyen volt a szakmában dolgozni ebben a korszakban.
Fotómodell és manöken, vagy ahogy akkoriban inkább használták a szót: maneken – két külön dolog. A köznyelv hajlamos szinonimaként használni a kettőt, pedig aki csodálatosan fest a kifutón, nem biztos, hogy fotogén is, és fordítva: akiről gyönyörű fotókat lehet készíteni, nem feltétlenül született maneken. A fotón látható Gottesmann Katalint, aki később Hugo Weriand Antonius zu Windisch-Graetz-cel kötött házassága révén hercegnő lett, a hatvanas évek elején fedezték fel. Ő nemcsak modell és maneken volt egyszerre, hanem idővel divattervezőként is karriert épített.
A Luxus Áruház megbízásából a Divattervező Vállalat 1972-ben készített egy felmérést, ami azt hozta ki, hogy a nők huszonkét százaléka követte a divatot, és tíz százalékuk „merészen” reagált is rá. Melyik darabnál mennyire számított a divatosság? Elemezték ezt is. Első helyen a női ruha, pulóver, aztán a női cipő, kabát és kosztüm állt, az utolsó helyeket pedig az otthoni öltözet, a vidéki köznapi viselet és a munkaruházat foglalta el. A felmérés eredményeit a Tükör című lap elevenítette fel Mi fán terem a divat című, nagy, elemző cikkében, az egyik 1974-es számában.
„1969-ben a nők átlagosan kétévenként vettek egy ruhát. A mai átlagos adat már megközelíti az évenkénti egy ruhát. (Az Ez a divat lap példányszáma: 200 ezer)” – olvasható itt.
Hargitay Gábor – valamikor a hatvanas évek végén – két vízilabdás barátjával nézte az iparszövetség, az OKISZ ruhatervező laboratórium bemutatóját az Intercontinental szállóban, amikor odalépett az asztalukhoz egy hölgy. Várnai Zsóka volt az, az OKISZ Labor művészeti vezetője. Megkérdezte, hogy ők is a szakmában vannak-e, mutatnak-e be ruhát. „Mondtuk, hogy nem, nevettünk egy nagyot” – emlékszik vissza Gábor erre a beszélgetésre, ami tulajdonképpen elindította hosszú maneken- és modellkarrierjét.
Várnai Zsóka behívta őket az OKISZ Laborba, és míg a deltás vízilabdásokon nem álltak jól a zakók, amiket rájuk adtak, Gábort alkalmasnak találták, rögtön méretet is vettek róla, ott tartották. Az indulásba belejátszott gyerekkori barátja, „Palika” példája is. Palikáé, azaz Szécsi Pálé. Ő is manekenkedett, mielőtt felfedezték énekesként. Gábor egyszer véletlenül meglátta, amint londinerruhát mutatott be a Körszállóban. Akkor még csak csodálkozva nézte, mi a túrót csinálhat ott a Pali. Évekkel később, amikor már ő is bemutatózott, szóba került köztük a szakma. „Hogy tetszik a majomkodás?” – kérdezte Szécsi Pál. „Rendben van, tetszik” – vágta rá Hargitay Gábor.
Tálas Katalin örmény édesanyjától örökölt fekete hajával is kitűnt – többségében szőke – kolléganői közül. Miközben a színpadot is a szőkékhez igazodva volt szokás bevilágítani, fel sem merült, hogy megváltoztassa a külsejét, nem is kért senki ilyet tőle. Gyakran öltöztették viszont – a fekete-fehér kontraszt erejét kiaknázandó – menyasszonyi ruhába. Ilyet, egy kivágott, sokat mutató darabot viselt azon a Nina Ricci szponzorálta belgrádi bemutatón is, amiről nem is tudta, hogy egyben Face of the Year verseny is volt, amíg meg nem nyerte.
Meglepetés volt a karrierje kezdőpontja is. Nyár volt. 17 évesen tolmácsként dolgozott egy filmforgatáson, amikor a nyomába szegődött egy fotós. Egyházi gimnáziumba járt, szigorúan nevelték: ahogy jött utána a fotós, ő úgy húzódott el tőle, míg egy asszisztens oda nem ment hozzá, hogy elmondja: nem cukrosbácsi az illető, hanem egy híres holland fotós, és akit ő le akar fotózni, az jól teszi, ha legalább meggondolja a dolgot. A fotós a forgatás utolsó napján végül készíthetett Tálas Katiról egy műtermi portrésorozatot. Aztán a tolmácsmunka véget ért, a külföldiek hazamentek, ősszel újrakezdődött az iskola. A lány november végén kapott egy levelet a nemzeti banktól, hogy érkezett a nevére 1300 svájci frank.
„Teljesen megrémültem. Bementem: csókolom, ez egy tévedés, én sehonnan nem kaphatok semennyi pénzt. Megnézték az adatokat, és mondták, hogy nem, ez a tied. Kifizették forintban, akkor több mint 100 ezer forint volt”
– mesélte a Telexnek az egykori modell. Pár nap múlva rá megjött a fotós levele: a portrékkal díjat nyert egy nemzetközi fotókiállításon, a küldött pénz Kati honoráriuma volt. Egy 1500-as Zsigulit vett belőle.
A díjnyertes fényképekből bekerült néhány egy fotós szakmai lapba, innentől kezdve elkezdték munkafelkérésekkel keresni Tálas Katit, akinek – mivel olyan sok Tálas nem volt – a telefonkönyvből elő tudták kotorni a számát. A nagymamája kezelte a befutó hívásokat. Akkoriban nem voltak különféle ügynökségek, az egyetlen reklámügynökség a Magyar Hirdető volt. Ide hívták be végül Katalint, és megkérdezték: gondolt-e arra, hogy ruhát mutatna be. Mindene megvolt hozzá: 173 centisre nőtt, ami kifejezetten magasnak számított abban az időben, amikor egyébként még nem is volt szigorúan vett magassági küszöb a kifutóra lépéshez.
Bár voltak ezeken kívül még kisebb szereplők, alapvetően két intézet diktálta Magyarországon a divatízlést, az OKISZ Labor és a Magyar Divatintézet. Ők szerveztek nagyobb divatbemutatókat, úgynevezett trendbemutatókat minden ősszel és tavasszal. Fontos tényezőnek számított a Rotschild Szalon is. Tálas Katalin ott is dolgozott, ismerte is személyesen Rotschild Klárát, azaz Klára nénit, akinek a névegyezésen túl ugyan nem volt semmi köze a bankárcsaládhoz, de a Rotschild név luxust idéző csengése így is jó szolgálatot tett neki. Vevői voltak a kor hírességei éppúgy, mint a politikai elithez tartozó asszonyok.
„Egyszer, mikor próbáltam az egyik ruhát egy bemutatóra, a mellettem lévő fülkében volt a Kádár felesége. Picike, vékony nő, aki nem sokat adott a külsőségekre, puritán maradt egész életében, de a protokoll szerint adott esetben meg kellett jelennie bizonyos módon.
Ő éppen egy nagyon szép fekete perzsabundát próbált, szürke nerc gallérral meg mandzsettával. Elválasztó függönyök voltak. Elhúzta, rám nézett, ott állt, és azt mondta: ”Mondja, kedves, minek ez nekem?„
De Rotschild Klára törzsvevője volt Josip Broz Tito neje, Jovanka is, aki Kádárné Tamáska Máriával ellentétben magas, karakán és az idő múlásával egyre terebélyesedő hölgy volt. Neki saját próbabábuja volt a szalon egyik sarkában. És ezt a bábut minden évben kissé kerekebbre tömték: hűen mutassa az asszony alakját, ahogy hízott. Amikor Jovanka Rotschild Kláránál járt, a szalonban privát bemutatót rendeztek neki.
Ez a – némileg meglepő módon az Élet és Tudomány címlapján megjelent fotó – indította el a pályáját 1972-ben Szedres Mariann-nak, akiből később a Centrum Áruházak arca lett. Jó ideig nem kellett itthon semmiféle intézményesített képzés ahhoz, hogy valaki modellként, manökenként dolgozhasson, de Mariann már azok közé tartozott, akik aztán elvégezték az Állami Artistaképző Intézetben először 1974-ben elindított tanfolyamot (ő 1979-ben). Aki sikeresen levizsgázott a végén, az nemcsak oklevél birtokosa lett, hanem a személyi igazolványába is bekerült, hogy szakképzettsége: manöken, fotómodell.
”Sok fiatal lány álma, vágya a pódium, az új ruhákat bemutató emelvény a reflektorok kereszttüzében. Az Állami Artistaképző Iskola keretében működő manekenképző tanfolyamon divattörténetet, gimnasztikát, pantomimot, színészmesterséget, divatkapcsolatot, színpadi mozgást és jazztáncot tanulnak a leendő manekenek. Ötven-hatvan jelentkezőből esetenként húszat vesznek föl. A nemzetközi maneken testarányméretek döntenek. A körülbelül százórás tanfolyamért 1800 forintot fizetnek a résztvevők. Van közöttük technikus, laboráns, gépírónő, titkárnő, idegenvezető és háztartásbeli. Sokféle, de egyben közösek: szeretnének manekenek lenni„ – lehetett olvasni a Képes Újságban 1976 decemberében, a képzésről közölt képes összeállításban.
Aki reklámokban szerepelt, annak az arcát egy ország ismerte meg. Hargitay Gábor is a bemutatós korszaka végeztével átnyergelt a reklámokra. ”Sokat hívtak, mert olyan mosolygós pali voltam, le voltam mindig sülve„ – emlékszik vissza vidáman. Ő 192 centi, de amúgy nem volt elvárás, hogy valaki ennyire magas legyen, szerinte annyi volt a feltétel, hogy az ember jól nézzen ki, ne legyen se duci, se nagyon alacsony. A szakmai fogásokat honnan tanulta? ”Nem kellett semmi, magamat kellett adni„ – válaszolja. A reklámokat jobban szerette, mint a bemutatózást, mert nem ment az idő hosszadalmas ruhapróbákkal.
A Malév háromrészes reklámfilmjét a felejthetetlen zenével és szlogennel három évig játszották. Hargitay Gábor arca annyira ismert lett ezzel, hogy
amikor az Andrássy úton átkelt a zebrán a feleségével, a forgalmat irányító rendőrnő is azzal üdvözölte mosolyogva: ”szárnyakat adunk vágyainak„.
A férfi modellek, manekenek persze a szocializmusban is jóval kevesebben voltak, mint a nők. Sokat foglalkoztatott férfi modell legfeljebb nyolc-tíz lehetett, mondja a képen látható Vinkovich László, akit egy, az MTI-nél modellszervezővé lett volt gimnáziumi osztálytársa hívott először próbafelvételre egy utcai találkozás után.
Biztosítási ügynökként a valóságban nem ő, hanem Hargitay Gábor dolgozott. Akkor vágott bele, amikor elküldték a divatintézetből, és mivel nagydumás is volt, magabiztos is volt, úgy volt vele, hogy neki való lesz ez a munka. Bejött a számítása: komoly karriert futott be a biztosítási szakmában. Nála a modellmunkák alkalmi megbízásokként futottak, és mellette mindig volt civil elfoglaltsága is, hogy ne minősítsék közveszélyes munkakerülőnek.
A hatvanas-hetvenes években nem volt jellemző, hogy annyira fiatalok, sokszor csak tizenévesek legyenek a modellek, mint ma. Tálas Kati szerint inkább 25-30 év volt az átlagéletkor. Az ő édesanyja egyébként nem örült annak, hogy erre a pályára került. Egy ideig titkolni is próbálta otthon. A lebukás persze kódolva volt a helyzetbe. A Feneketlen tónál laktak, a Bartók mozi mellett. Katit meghívták szerepelni egy modern Bűn és bűnhődés filmbe, az volt a feladata, hogy megtestesítse a bűnt. Tűzpiros, hosszú fátyolos muszlinruhában állt füstfelhőben az akkori Felszabadulás téren. A filmet végül nem is látta, de mikor elkészült, és behozták Magyarországra, bemutatták a Bartók moziban is. Akkoriban a moziban mindig kitettek előzes fotókat a következő filmből. ”Az egyiken én is rajta voltam ebben a piros valamiben. Anyám jön haza: „Kata! Ki vagy téve a Bartók moziban, mit csináltál?” Egészen addig nem tudott a dologról semmit.
A női modellektől elvárták akkor is, hogy vékonyak legyenek. Hogy hogyan érik azt el, az mindenkinek a maga dolga volt. A bemutatókra szánt ruhákat eleve az adott maneken méreteire szabták. A tervezők először is kiválasztották, mely manekeneken szeretnék majd látni az egyes darabokat, és azokat ennek megfelelően készítették el aztán.
A modellkedésnek nem volt automatikus hozadéka, hogy az embernek a privát életében is rendelkezésére álljanak válogatott szép ruhák, és bár a manekenek az átlaghoz képest jól kerestek, azért annyira nem jól, hogy igazán exkluzív darabokat is megengedhessenek maguknak.
A korabeli OKISZ Értesítő kiadványokból forintra pontosan nyomon lehet követni a modellek bérezésének az alakulását. A munkaügyi miniszter hivatalos, aprólékos utasításokban szabályozta az összegeket. 1970-ben például így: „a munkaviszonyban foglalkoztatott manekenek és fotómodellek alapbére havi 1150–2200 Ft között állapítható meg”. Előírták, mennyi jár az egyszer fellépésért (50–150 forint) és az alakra készített ruha próbájáért, ráadásul külön, ha az több részből álló öltözék, mondjuk, kosztüm (ez esetben 40 forint), külön, ha csak egy szoknya vagy egy blúz (15 forint).
Pár évvel később, 1977-ben, amikor már volt tanfolyam, és lehetett vizsgát tenni, megkülönböztették a vizsgával nem rendelkező és a vizsgázott manekeneket. Utóbbiak jobban kerestek, az alapbérük 1500–3000 forint lett, de ezen felül egy első kategóriába sorolt, vizsgázott maneken akár 300 forintot is kaphatott egy fellépésért. Összehasonlításul: 1977-ben a Hotel Békében 9 forint 30 fillér volt a gesztenyepüré habbal és 28 forint 40 a cigánypecsenye. A havi átlagkereset 3413 forint volt.
„Minden annak a kérdése volt, hogy mennyit akartál dolgozni” – mondja Tálas Kati.
Látványosak voltak az elegáns szállodákban évente kétszer, ősszel és tavasszal megrendezett nagy trendbemutatók, de a manekenek igazából nem ezekből éltek, hanem a haknikból. Ezekkel lehetett igazán keresni.
A vidéki fellépések arról szóltak, hogy bemutassák a leendő vásárlóknak a helyi áruházban kapható modelleket. A bemutatókat művelődési házakban, kultúrtermekben, színházakban rendezték meg, és korántsem csak a ruhák voltak a középpontban: egész estés műsorok voltak ezek az Országos Rendező Iroda szervezésében a kor legjobb nevű előadóival, zenészekkel, humoristákkal, táncdalénekesekkel. A közönséget alapvetően nem is a divat vonzotta be, hanem a szereplők.
Nézzünk egy névsort például 1972 tavaszáról a veszprémi Petőfi Színházból:
„A VEDITEX Kereskedelmi Vállalat és a OKISZ Labor legújabb tavaszi és nyári ruhamodelljeit – a legfrissebb női, bakfis- és férfidivatot – valamint az Észak-dunántúli Textilnagykereskedelmi Vállalat fürdőruha-kollekcióját mutatták be az OKISZ Labor manekenjei. A divatbemutatót Molnár Margit konferálta. A majdnem háromórás szórakoztató műsorban többek között fellépett Zalatnay Sarolta, Szécsi Pál, Szegedi Molnár Géza, a Balikó nővérek, a Mini és a Kék Csillag együttes. A műsoros divatbemutató nagy érdeklődést váltott ki, a délutáni és esti előadáson is telt ház volt a Petőfi Színházban.”
„A legszebb éveim voltak. És nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki benne volt” – mondja erről a bemutatózós korszakról Vinkovich László, akit a fotón látunk.
Egy adott helyszínen egy nap alatt mindig két előadás volt, egy délután, egy pedig este. Nem érte volna meg csak egyet tartani. Volt, amikor egy hét alatt öt vidéki városban is megfordult az összeszokott stáb. Ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött. Ahogy Tálas Kati felidézte: délelőtt találkoztak, autóba ültek, útközben megálltak egyet enni, odaérkezve kisminkeltek, aztán a helyszínen jórészt várakozással telt az idő, várták, hogy színpadra lépjenek, várták, hogy lemenjen két ruha között a szám. Késő este pedig fáradtan hazaindultak.
De persze nemcsak belföldön lehetett autózni, buszozni: a szakma egyik vonzereje a külföldi utazás lehetősége volt, még ha nem is mindig a legkényelmesebb körülmények között. Hargitay Gábor jól emlékszik például arra a moszkvai útra, ahol a karrierjének a bemutatózós korszaka megszakadt. Az impozáns Rosszija szállodában léptek fel, ott is szálltak meg, de az odautat vonaton zötykölődték végig, mert a divatintézettől Nádor Vera nem volt hajlandó repülőre szállni. KGST-bemutató volt, jöttek manökenek mindenfelől a szocialista országokból. A magyarokat képviselve Gábor öt-hat lánnyal utazott egyedüli férfiként. Lépett volna ki a színpadra az egyik szerelésében, kámzsában, szoros trapéznadrágban, amikor a függöny előtt valaki rávert a fenekére. Visszafordult, és párlépésnyi üldözés után hátsón rúgta az illetőt, de mire visszaért, a színpadon már addigra a cseh lányok voltak. Káosz lett a közjátékból, Gábor utóbb fegyelmit kapott érte. A vége az lett, hogy közölték vele: nem alkalmazzák tovább, de nem bánta. „Én meg mondtam, hogy arrivederci. Akkor már untam is a vonulgatást. Jöttek a reklámok” – emlékszik vissza.
Nem ő volt az egyetlen, aki unalmat kezdett érezni egy ponton. Tálas Kati azt mesélte: az Intercontinentalban volt épp nagy tavaszi trendbemutató, amikor a színpadra kilépve ránézett a közönségre, és beléhasított, hogy „ugyanazok az emberek ülnek mindig ott”, ugyanazok az újságírók, színészek, divattervezők. „Azt gondoltam, hogy én ezt tulajdonképpen már unom. És azt gondoltam, hogy ők is unnak engem, ami teljesen normális. Akkor az utolsó este mindenkit meghívtam egy pohár pezsgőre, elköszöntem, és soha többet nem mutattam be.” Úgy érzi, abban a hat-hét évben, amíg a modellkarrierje igazán aktív időszaka tartott, megkapott ezen a téren mindent vagy majdnem mindent, méghozzá úgy, hogy nem kellett érte izzadnia. A határokat – legalábbis a magyarországi keretek között – elérte, feszegetni nem vágyott azokat.
A külföldhöz visszatérve: dolgozott más nemzetiségű modellekkel, nyugatiakkal is. A szakmán belül a Nyugat–Kelet kontextusában ő személy szerint soha nem érzékelte, és mástól sem hallott ilyenről, hogy bárkit magyar mivolta miatt ért volna hátrányos megkülönböztetés. A szakmán kívül viszont volt egy eset. Jablonecbe tartott épp dolgozni: az ott készülő üveg ékszerek modellje volt. Prágáig repülővel ment, onnan vonatra kellett szállnia. Egymaga volt, egyáltalán nem ismerős arrafelé, odafordult tehát egy idősebb hölgyhöz, és németül megkérdezte tőle, merre kell Jablonec felé menni. A hölgy megkérdezte, honnan jött, és miután megkapta a választ, hogy Budapest, útbaigazította Katalint. A fiatal lány felszállt a vonatra, majd – mikor jött a kalauz – szembesült vele, hogy az asszony szándékosan rossz felé irányította. De aztán ez a helyzet is helyrebillent, amikor a vele egy fülkében ülő, elegáns, öltönyös úrról kiderült, hogy miniszterhelyettes, akit annyira felháborított az eset, hogy odarendelte a saját sofőrjét a legközelebbi állomásra, vigye el Jablonecbe a magyar modellt.
Az egymást érő vidéki fellépésekkel együtt járt a manekenélet sajátos kockázata: az autóbaleseteké. Vinkovich Lászlónak is volt csúnya karambolja. A saját kocsijával ment egy bajai bemutatóra. Két kolléganőjével tartott hazafelé hajnalban, amikor elaludt a volánnál, és bekövetkezett a baleset. Szerencséjük volt, mert életveszélyes sérülést egyikük sem szenvedett, de mégis ez volt az a pont, ami után a gyógyulás néhány hetes kényszerpihenője végén már nem erőltette László a visszatérést a kifutóra.
Tálas Katalin is a saját Zsigulijával járta az országot, fuvarozta a kollégáit. Jó üzlet volt, mert a fellépési díj tetejébe megkapta benzinköltségként fejenként a másodosztályú vonatjegy árát is. De jöttek-jöttek a hírek a pályatársak karamboljairól, és egy ponton rossz érzés fogta el: ha folytatja, ő lesz a következő. Felhagyott a haknikkal.
A modellek a reklámfotókon, hacsak nem a ruha maga volt a reklámozott tárgy, a saját ruháikat, cipőiket, kiegészítőiket viselték, és jellemzően maguknak készítették el a sminkjüket, a frizurájukat. A bemutatók, fotózások előtt inkább csak igazítottak rajta a profik, ha szükség volt rá. Része volt a szakmának, hogy ügyesen boldoguljanak ezzel is. Az se volt tipikus, hogy instrukciókat kapjanak előre, amiből tudtak sajátos helyzetek adódni. Az egzotikus arca miatt is keresett modell, Szedres Mariann például emlékszik egy esetre, amikor drámai, sötét tónusú sminkben érkezett meg egy bor reklámfotózására, ahol aztán kiderült, hogy népviseletet idéző, magyaros ruhát fognak ráadni. Az összhatás nem volt harmonikus, de az ott lévő fotósoknak tetszett, épp emiatt találták érdekesnek.
Bár ez csak munka, a Palma Gumigyár reklámfotója mintha megfogna valamit abból, amiről az egykori modellek meséltek, hogy miért volt jó ezt az egészet csinálni. Jó csapat, jó társaság, mindent egybevetve: egy kellemes élet. Ahogy Hargitay Gábor, aki a mai fiataloknak is önbizalmat, mosolygást kíván, egy mondatban megfogta:
„Nem volt rossz élet, na, ez a helyzet.”
Szöveg: Janecskó Kata; Képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs