Az okostelefonok korában már könnyen megtudhatjuk a (nagyjából) pontos időt, hiszen elvileg a telefonok ezt mutatják, érteni sem kell a beállításához, valamilyen techmágia még a nyári és téli időszámítást is kezeli. Akár az interneten is lekérdezhetjük, hány óra van, és még a pontos időt bemondó telefonos szolgálat is létezik a 180-as hívószámon. De mielőtt ezek a vívmányok léteztek, és az emberek jobb híján úgynevezett órákat használtak időmérésre, honnan tudták, hogy mi a pontos idő, amire az óramutatókat be kell állítani? A londoniak például megkérdezhették Ruth Belville-t, aki évtizedekig abból élt, hogy a pontos időt árulta. Vagy kicsit korábban megkérdezhették a nő anyját. Még korábban akár az apját is.
Az időfutár időkufár
A brit birodalomban az időmérés központja a Greenwichi Királyi Obszervatórium volt, ahol elsősorban földrajzi helymeghatározáshoz szükséges csillagászati megfigyeléseket végeztek. Az obszervatórium kutatói az égitestek pozícióiból a pontos időt is meg tudták határozni, és már 1833-ban elindult egy nyilvános pontosidő-szolgáltatás: a létesítmény tetején pontban déli 12 órakor minden nap leejtettek egy rúdra szerelt gömböt. Ezek a gömbök a 19. században már elterjedtek voltak, és nem puszta látványosságként szolgáltak: az útnak induló hajósok akár messziről is láthatták, mikor esik le a gömb, és beállíthatták tengeri kronométerüket. Greenwich később olyan fontos helyszínné vált, hogy 1884-ben egy nemzetközi konferencia úgy döntött, az obszervatórium helyi ideje (a greenwichi középidő, angol rövidítéssel GMT) legyen a kiindulási időzóna, és ahhoz viszonyítsák a többit.
Amikor a gömb először ereszkedett le a Greenwichi Királyi Obszervatóriumban, a létesítményben dolgozott egy John Henry Belville nevű asszisztens, aki két királyi asztronómusnak segédkezett. Az ő ötlete volt pénzt csinálni abból az információból, aminek mindig a birtokában volt, amikor csak ránézett az obszervatórium órájának míves, 24 órát mutató számlapjára. Ha a londoniak meg akarták tudni, pontosan hány óra van, el kellett kutyagolniuk az obszervatóriumhoz, vagy legalábbis olyan helyre menniük, ahonnan látszik a teteje, és megvárniuk a déli gömbejtést. Belville azt találta ki, hogy ő juttatja majd el a pontos időt – azoknak, akik ezt hajlandók pár pennyvel honorálni.
Ehhez szüksége volt egy jól működő, hordozható órára, és Belville-nek volt is ilyen szerkezete: egy 1794-ben gyártott, príma zsebóra, amit egy John Arnold nevű órás készített. Az óra számlapján gyöngybetűkkel ott virított készítője vezetékneve, ezért Belville családjában csak Arnoldnak – esetleg Arnold úrnak – nevezték az órát. A zsebórát eredetileg a sussexi hercegnek készítették, de neki nem tetszett, mert szerinte úgy nézett ki, mint egy ágytál. Így a herceg az obszervatóriumnak adományozta az órát, amit végül Belville kapott meg. Az első dolga volt a zsebóra aranytokját ezüstre cseréltetni, mert félt attól, hogy egy értékes aranyóra túl nagy kísértés lenne a tolvajoknak.
Belville tehát fogta Arnoldot, és 1836-ban elindította szolgáltatását. Minden hétfőn másodpercre pontosan az obszervatórium idejéhez állította az órát, majd egy futárral elküldte azokhoz a fizetős ügyfelekhez, akik feliratkoztak a szolgáltatásra. Ők jellemzően londoni órásmesterek vagy bolttulajdonosok voltak, akik valószínűleg örültek, hogy házhoz jön a pontos idő – pénzt egy greenwichi túrára is költöttek volna, így legalább az időt megspórolták.
Percemberkék dáridója
Belville ötletéből bő százéves vállalkozás nőtt ki. Amikor a férfi 1856-ban meghalt, már nagyjából kétszáz ügyfele volt. Özvegye, Maria vitte tovább a családi bizniszt, aki a futárszerepet is vállalta: személyesen szállította a pontos időt a kuncsaftokhoz.
Közben azonban megérkezett a konkurencia. 1876-ban megalakult a Standard Time Company, ami távírón közölte a pontos időt a fizetős ügyfeleknek, és a királyi posta is indított ilyen szolgáltatást. De még ekkor is bőven maradtak ügyfelei az évtizedek óra korrekten dolgozó Belville családnak. Fennmaradtak reklamálólevelek, amik például a posta korabeli szolgáltatását kritizálták annak megbízhatatlansága miatt. Maria Belville viszont, zsebében a pontos idővel, minden héten felbukkant. Mondhatni, óramű pontossággal.
1892-ben aztán a nyolcvanas éveiben járó özvegy már túl idős lett ahhoz, hogy folytassa az időfutárkodást. Ekkor vette át a vállalkozást John és Maria lánya, az akkor 38 éves Ruth Belville. Ő is a lassan már több mint százéves Arnolddal kezdte meg a munkát: hétfőnként tömegközlekedéssel elment az otthonától majdnem húsz kilométerre levő obszervatóriumhoz, a zsebórán beállította az időt, aztán vitte a pontos óra és perc hírét az ügyfeleknek a West Endtől kezdve Clerkenwellen át South Kensingtonig.
A konkurenciának nem tetszett, hogy újabb Belville kér szeletet a pontosidő-szolgáltatás piacának tortájából. 1908-ban St. John Wynne, a Standard Time Company igazgatója a londoni United Wards Clubban beszédet tartott, amiben kikelt Belville ellen, akit az egyik fő versenytársának nevezett. Wynne azt állította, hogy a nő módszerei felett eljárt az idő, és azt, hogy a nőiességét is beveti, hogy fenntartsa az üzletét. Az igazgató beszéde megjelent a Timesban (hol máshol), és nagyobb nyilvánosságot kapott. Belville-től több újságíró is választ kért, de ő csak megköszönte az ingyenreklámot, és azt mondta, hogy Wynne támadásának köszönhetően lettek új ügyfelei.
Hány az óra, Vekkerné?
Ruth Belville majdnem ötven évig működtette még apja szolgáltatását, miközben egyre anakronisztikusabb jelenség lett a városban. A média is felkapta őt, riportokat készítettek róla, és az újságírók egy nem túl fantáziadús becenevet is aggattak rá: Greenwich Time Ladynek, azaz a greenwich-i idő hölgyének nevezték őt.
A nő még akkor is folytatta az ingázást az obszervatórium és az ügyfelei között, amikor a BBC 1924-ben a pontos időt jelezve rádión elkezdte sugározni a Big Ben hangját. Sőt akkor is, amikor 1936-ban elindult a brit telefonos pontosidő-szolgáltatás, amit a köznyelvben csak Timnek neveztek. Azért ezt a nevet kapta, mert a T-I-M betűknek megfelelő számokkal (846) lehetett hívni a szolgáltatást, amiben egy kellemes női hang felvételről bemondta a pontos időt. Belville-nek nem tetszett ez a fejlemény, egyszer szóvá is tette, hogy TIM egy ostoba név.
De Belville-nek még ekkor is voltak fizető ügyfelei, és még évekig folytatta a munkáját. Csak 1940-ben, 86 évesen húzta le a rolót, amiben nagy szerepet játszott az, hogy kitört a második világháború, és Londonban életveszélyessé vált a közlekedés a német bombázások miatt. Ruth Belville három évvel később, 1943-ban halt meg, egy nekrológja úgy fogalmazott, hogy „meghalt az emberi TIM”.
Arnoldot a gazdája halálos ágya mellett találták meg. A nőt utolsó éveiben egy órásokat tömörítő angol szervezet támogatta nyugdíjjal, cserébe rájuk hagyta a zsebórát, ami 104 éven át segítette a Belville családot. Arnold a szervezeten keresztül méltó helyre került: ma is megtekinthető a londoni Science Museumon belül működő Clockmakers' Museum kiállításon.
