Ötven évvel ezelőtt, 1973. augusztus 23-án egy átlagos napra készült mindenki Stockholmban. A Kreditbanken bank dolgozói nem sejtették, hogy aznap közülük négyen fogságba esnek, és 6 napig a „norrmalmstorgi túszdráma” szereplői lesznek. Ahogy azt sem tudhatták, hogy évtizedekkel később az ő lelkiállapotuk miatt lesz ismert a Stockholm-szindrómaként elhíresült pszichés állapot, amely ma már az egyik leggyakrabban emlegetett, de igazán nem kategorizált mentális zavar.
Az akkor 32 éves Jan-Erik Olsson négy banki alkalmazottat ejtett túszul a stockholmi Kreditbankenban, Olssonhoz később egy korábbi cellatársa is csatlakozott a bankban. Hat nappal később, amikor a patthelyzet véget ért, nyilvánvalóvá vált, hogy az áldozatok meglepő módon valamiféle pozitív kapcsolatot alakítottak ki fogvatartóikkal.
Hat napig tartott a túszdráma
Azon a végzetes csütörtöki napon egy furcsa kinézetű nő sétált be a Norrmalmstorg téren álló bankba. A furcsasága abból adódott, hogy valójában nem is nő volt: Jan-Erik Olsson (becenevén Janne) parókában, sminkelve, és egy szemét takaró napszemüvegben lépett be a stockholmi Kreditbanken épületébe. A széffeltörésben járatos bűnöző korábban engedéllyel hagyhatta el rövid időre a börtönt, a visszatérés helyett viszont inkább a bankrablás mellett döntött. Így érkezett meg Stockholm legnagyobb bankjába, a Sveriges Kreditbankenbe egy rabláshoz szükséges dolgokkal megpakolt bőrönddel. Egyszer csak előhúzott egy géppisztolyt, leadott pár lövést, és angolul elkiáltotta magát: „A buli még csak most kezdődik.”
„Azt hittem, hogy egy arab terrorista” – mondta később Birgitta Lundblad, aki régóta a banknál dolgozott mint valutakezelő. Olsson egy ideig amerikainak adta ki magát, de hamar gyanússá vált a túszoknak, hogy a honfitársukról van szó, mivel egész nap a svéd nyelvű rádióhíreket hallgatta.
Olsson összeterelt három túszt – Lundbladot, Elisabeth Oldgrent és Kristin Enmarkot – megkötözte őket, és letáborozott velük a bank páncéltermében (a negyedik túsz csak később került elő). A férfi ezután nekiállt a helyszínen megjelent rendőrökkel tárgyalni. Három fő követelése volt: adjanak neki hárommillió svéd koronát (ami mai árfolyamon nagyjából százmillió forintot érne), sisakot, golyóálló mellényt, és egy autót a meneküléshez. A harmadik feltétel érdekesebb volt: azt követelte, hogy engedjék ki a börtönből korábbi cellatársát, Clark Oloffsont, és szállítsák át hozzá a bankba. A két bűnöző sokat beszélgetett a börtönben különböző bűntényekről, amiket ketten véghez vihetnének, ha szabadok lennének. De Clark Olofsson volt a leginkább meglepve, amikor értesült róla, hogy egy túszdráma miatt kiengedik.
Mire a rendőrség teljesítette Olsson kérését, és Olofssont a helyszínre szállították, a tévécsatornák kamerái már élőben közvetítették a patthelyzetet a világ minden tájára. A korábbi cellatárs belépése a történetbe aztán még tovább bonyolította a helyzetet, a tapasztalt maffiózó ugyanis átvette a tárgyalásokat Olssontól. De a gyakorlati dolgokat is ő intézte: segített feltörni a pénztárgépeket, megsemmisítette a biztonsági kamerák felvételeit, és felhívta a médiakapcsolatait, hogy exkluzív interjúkat ígérjen nekik. A negyedik túszt egyébként már együtt találták meg, a 25 éves Sven Säfström, aki véletlenül ragadt a bankban, az egyik raktárban bujkált hosszabb ideig.
A túszejtők a bankrablás kitervelésekor két nekik kedvező tényezővel számoltak. Az egyik, hogy a svédek híresen erőszakellenesek, a másik, hogy az országban ekkor épp javában folyt a választási kampány. Olsson úgy gondolta, hogy erre tekintettel mindenki sokkal óvatosabban próbál majd megoldásra jutni vele. Közben viszont az igazságügyi miniszter egyértelmű akarata volt, hogy Olssonék nem hagyhatják el a bankot, nem úszhatják meg simán a túszejtést. A Mirror szerint így a rendőrség a legkülönfélébb módszerekkel próbálta meg megoldani a túszdrámát.
Felmerült, hogy hipnotizőrt küldjenek be, vagy hogy árasszák el a páncéltermet szárított sárgaborsóval. Néhányan még azt is javasolták, hogy küldjenek le darazsakat vagy borzokat, hogy elűzzék a fegyvereseket.
A túszdráma negyedik napján a rendőrség – képletesen és szó szerint is – áttörést ért el. Az egyik egységük, amely a bank felső emeletein táborozott le, hogy onnan kövesse a duó minden lépését, sikerrel átfúrta a páncélterem mennyezetét, és lefényképezte Olofssont a foglyokkal együtt. Olsson viszont az így keletkezett a lyukon keresztül lövéseket adott le, megsebesítve egy rendőrt, utána pedig azzal fenyegetőzött, hogy megöli a túszokat, ha a rendőrök megpróbálják elgázosítani őket. Ennek ellenére két nappal később végül mégis könnygázt pumpáltak a páncélterembe, bár ez majdnem a foglyok életébe került, az ő nyakukba ugyanis már kötelet raktak a túszejtők. A páros megadta magát, a rendőrök pedig felszólították őket, hogy engedjék el a négy foglyot.
Ám ekkorra már beütött a túszoknál az az állapot, amit ma Stockholm-szindrómának nevezünk: mindenki meglepetésére a foglyok annyira féltették Olofsson és Olsson testi épségét, hogy visszautasították, hogy ők hagyják el először a bankot. A fegyveresek és foglyaik összesen hat napig voltak összezárva a bank páncéltermében, a feszültség légkörében pedig egyfajta szimpátia kezdett kialakulni közöttük.
A lágyszívű túszejtő
Amikor Olofsson megérkezett a bankba a börtönből, Olsson megnyugodott, és eloldozta a foglyokat. Talán ez volt az első emberibb megnyilvánulása, ami aztán elindította a furcsa szimpátiát iránta a túszokban. Daniel Lang amerikai újságíró egy évvel később a New Yorker számára készített interjút a dráma minden résztvevőjével – köztük az elkövetőkkel is –, amiből több ilyen mozzanat felszínre került. A túszok arról beszéltek, hogy Olsson jól bánt velük, és akkoriban úgy tűnt, hogy úgy gondolták, hogy az életüket a bűnözőpárosnak köszönhetik, írta.
Olssonra egyébként jellemző volt, hogy hosszú bűnözői pályafutása alatt időnként kifejezetten emberségesen viselkedett azokkal, akiket éppen megkárosított.
A New Yorker cikke szerint például előfordult egy korábbi betörésénél, hogy az éppen kirabolt idős házaspár rajtakapta őt akció közben. A ház ura a betörő Olsson láttára rosszul lett, ezért a bűnöző megkereste neki a szívgyógyszerét, majd folytatta a ház kirámolását.
Bár volt, hogy nekiszegezte a fegyvert és az életét fenyegette, Elisabeth Oldgren több ízben is megtapasztalhatta, hogy Olsson empatikus volt vele. Amikor a fűtetlen páncélteremben reszketni kezdett, a férfi ráterítette a gyapjúkabátját, hogy ne rázza a hideg. Amikor pár óra után klausztrofóbiás lett a páncélteremben, Olsson megengedte, hogy járjon egyet – igaz, csak úgy, hogy a nyakára kötött egy kötelet. Oldgren akkoriban úgy érezte, hogy Olsson nagyon kedves volt, hogy megengedte neki a sétát. „Jan a brutalitás és a gyengédség keveréke volt” – mondta Oldgren.
Később Olsson megengedte Kristin Enmarknak és Brigitta Lundbladnak, hogy szabadon menjenek a mosdóba. Mindketten visszatértek, de közben látták, hogy a rendőrök a lépcsők mögött guggolva, elrejtőzve figyelték őket. Az egyik tiszt suttogva kérdezte Enmarkot, hány túszt ejtett a rabló. „Megmutattam nekik az ujjaimmal. Árulónak éreztem magam. Nem tudtam, miért” – mondta később a fiatal lány. Az első napon Olsson azt is engedélyezte a nőknek, hogy a páncélszobából telefonáljanak a hozzátartozóiknak.
Azonban Olsson egy ponton kijelentette a rendőrségnek, hogy a szándékai súlyát bizonyítandó le fogja lőni Sven Säfströmöt. Aztán közölte a fiatal férfival, hogy igazából nem akarja megölni, de ha mégis erre kerülne a sor, akkor hagyni fogja neki, hogy előtte lerészegedjen. Säfström ezért hálás is volt neki. „Amikor jól bánt velünk, úgy gondolhattunk rá, mint egy vészhelyzeti istenre” – mondta később.
Olsson később maga is elismerte, hogy ahogy teltek a napok, valamiféle empátia kezdett kialakulni benne a túszai iránt – tulajdonképpen visszanyalt a Stockholm-szindróma fagyija. „A túszok hibája volt. Mindent megtettek, amit mondtam nekik. Ha nem tették volna, talán most nem lennék itt. Miért nem támadott meg egyikük sem? Megnehezítették a gyilkolást. Rávettek minket, hogy nap mint nap együtt éljünk, mint a kecskék, ebben a mocsokban. Nem volt más dolgunk, mint megismerni egymást” – mondta Olsson később.
A beszámolók szerint a huszonéves Kristin Enmark volt az, aki a legerősebb kapcsolatot építette ki Olssonnal. Később olyan hamis hírek is napvilágot láttak, hogy a pár eljegyezte egymást, bár Enmark állítólag valóban járt egy ideig a másik túszejtővel, Olofssonnal. Az viszont biztos, hogy erős rokonszenvet érzett a fogvatartói iránt, amit nem is próbált leplezni. Egy telefonhívásban, amit a bank páncélterméből az ország miniszterelnökéhez, Olof Palméhoz intézett, Enmark hosszú percekig könyörgött, hogy az emberrablókkal együtt hagyhassa el a bankot, anélkül hogy a rendőrök üldöznék őket. Szemrehányásokat is tett a miniszterelnöknek:
„Nagyon csalódott vagyok. Úgy érzem, mintha maga csak sakkozgatna a mi életünkkel. Teljesen megbízom Clarkban és a rablóban. És nem vagyok elkeseredett. Nem csináltak velünk semmi rosszat. Sőt, kedvesek velünk. De tudja, Olof, inkább attól félek, hogy a rendőrség ránk támad, és abba halunk bele.”
Később Enmark maga sem értette, hogy miért gondolkozott így, és a pszichiátereket kérdezte arról, hogy mi a baj vele, miért nem utálja Olssont és Olofssont. Egy évvel a szabadulásuk után a négy túsz – Lundblad kivételével, aki csak egyszer tett így – még mindig rendszeresen látogatta Olssont és Olofssont a börtönben. Ezt maguk is megmagyarázhatatlannak gondolták – írta a New Yorker.
A svéd állami rádiónak adott 2009-es interjújában Enmark viszont már arról beszélt, rájött, mi játszódott le akkor a fejében. Egyszerűen olyan környezetbe került, ahol minden addigi értékrendje és erkölcse megkérdőjeleződött. Ez a Stockholm-szindróma – ami egyébként a mai napig megosztó kórleírás a pszichiátriában.
A Stockholm-szindróma vitatott utóélete
A túszdráma után sokan gondolkodtak azon, miért is változhatott meg ennyire a foglyok viszonya a túszejtőikkel. Az állapotukat leíró kifejezést állítólag Nils Bejerot kriminológus és pszichiáter alkotta meg.
A mainstream azóta is előszeretettel használja a kifejezést más esetekre is, amiket a BBC listázott. Már rögtön egy évvel a túszdráma után Stockholm-szindrómásnak kiáltottak ki egy amerikai örököst, akit fegyveres felkelők raboltak el 1974-ben, ő pedig csatlakozott hozzájuk. A 19 éves férfi végül börtönbüntetést kapott, de az ügyvédje a védelem részeként a Stockholm-szindrómára hivatkozott. Mindez az Ausztriát és a világot is megrázó Natascha Kampusch-ügynél is felmerült. Kampuscht 10 évesen rabolta el Wolfgang Přiklopil, és 8 évig nem is engedte ki a pincéjéből. A hírek szerint a fiatal nő elsírta magát, amikor meghallotta, hogy fogvatartója öngyilkos lett, majd gyertyát gyújtott érte, amikor felravatalozták.
De nemcsak a sajtót és a közvéleményt, hanem az angol rendőrséget és az FBI-t is érdekelte a jelenség. Az Egyesült Államok terrorelhárítása is felfigyelt rá, és újabb stratégiákat dolgoztak ki a túszejtési helyzetekre. Az angol és amerikai hatóságok számára dr. Frank Ochberg dolgozta ki, hogy milyen kritériumok megléte esetén alakulhat ki a szindróma:
- A túsz egyik pillanatról a másikra megtapasztal egy nagyon félelmetes helyzetet, és biztos benne, hogy meghal.
- Ha aztán kedvességet tapasztalnak, az egyfajta primitív hálát ébreszt bennük az életüket is jelentő ajándékért cserébe.
- Ezután a túszok tagadni kezdik, hogy a fogvatartójuk hozta őket ilyen helyzetbe, azt hiszik, hogy pont e miatt a személy miatt lehetnek még életben.
„Egyfajta infantilizálódást tapasztalnak amikor – mint egy gyerek – nem tudnak enni, beszélni vagy engedély nélkül vécére menni” – mondta Ochberg. Szerinte azonban a valódi Stockholm-szindróma nagyon ritka.
A 2007-es FBI Law Enforcement Bulletin egyik cikke szerint a Stockholm-szindróma kulcsfontosságú eleme az az elképzelés, hogy az elkövetők pozitív érzelmeket mutathatnak a foglyok iránt. Ez pedig javíthatja a túsz túlélési esélyeit.
Bár a Stockholm-szindróma régóta szerepel a rendőrség túsztárgyalási tanfolyamain, ritkán találkozunk vele – mondta el a BBC-nek Hugh McGowan, aki 35 évet töltött a New York-i rendőrségnél. Szerinte Stockholm annyira egyedülálló helyzet volt, hogy nem is érdemes a túszdráma hatásait kőbe vésett szabályként, diagnózisként kezelni.
Való igaz: a Stockholm-szindróma mint olyan, nem szerepel a két fő pszichiátriai kézikönyv, a Mentális zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvében és a Nemzetközi Statisztikai Osztályozásban sem. Nincsenek széles körben elfogadott diagnosztikai kritériumok sem arra, hogy mi tartozik ebbe a kategóriába. Nem is csak túszejtési helyzetekben, hanem akár bántalmazó kapcsolatokban is előfordulhat az áldozatnál a bántalmazó viselkedésének relativizálása. Maga Natasha Kampusch is elutasította a szindróma címkéjét:
„A normalitás keresése egy bűncselekmény keretein belül nem szindróma. Ez egy túlélési stratégia.”
Az mindenesetre biztos, hogy az áldozat szimpátiája (vagy annak illúziója) nem védi meg a támadókat a valós következményektől. Olssont tíz évre ítélték a rablásért és a túszejtésért. Az Olofsson elleni ítéletet viszont hatályon kívül helyezte a fellebbviteli bíróság. Ő visszatért a börtönbe, hogy letöltse eredeti büntetését, de később sem állt le a nagyobb horderejű bűncselekményekkel. Többször is visszakerült a börtönbe, és az ő nevéhez fűződik a svéd bűnügyi történelem legnagyobb bankrablása is. Talán nem meglepő, hogy folytatta a zabolátlan életét, miután a következőképp nyilatkozott a norrmalmstorgi túszdrámáról:
„A kurva életbe, nagyon szórakoztató volt.”